NAPLÓK: Tépő Donát: Repülési Magasság Legutóbbi olvasó: 2024-11-21 18:58 Összes olvasás: 6133| 10. | [tulajdonos]: 5.nap: Szombat | 2018-01-16 21:35 | S
ZOMBAT reggel a konditeremben kezdünk. Az egysíkú szinusz hangot ontó ébresztő után és még a délelőtti etetés előtt. A legtöbb újonc gondolom, most szidja a kurva anyjukat, de nem úgy én. Felőlem akár minden reggel mehet ez, ilyen helyzetben jót tesz a fókuszáltság. Komolyan mondom, a végén még jól érzem magam. Ellátnak itt mindennel, csak ne tudnám, hogy mi lesz a vége. Viszont végre valami feldob.
Folyosók, izzó xenoncsíkok a plafonon.
Az edzés nem kötelező, de a többség kihasználja a számára kiadott időt, hiszen addig is megszabadulhat a cella egyhangúságától. És ha már kimennek, minimum a futópadon gyalogolnak egy keveset.
Tőlem ugyan azt csinálnak, amit akarnak, én már látok is neki a bicepszesének, amelyben Declan is csatlakozik hozzám. Úgy veszem, ezen a területen közös nevezővel rendelkezünk, és hát az embernek kristályosodni kell valami köré.
Jó tágas a terem, ahol csak férfiak vannak. A falakat szürke platinaműanyag borítja körbe, és az egyetlen fényforrás a plafonon lévő, hatalmas, xenon-kockatest. És nem sajnálták a vasat sem. Itt van egy rakás ismerős. Futópadok, ellipszisek, hát és lábgépek. Fasza. Mennyi gépet le kellett ide hozni. A sarokban egy hűtőautomatában aminosav pasztillák. Bordásfal, húzódzkodó, falba épített kötél. Na, adjunk neki. avagy Dylan Thomas szavaival élve:
„Ne várd szelíden azt a végső éjt, tombolj, dühöngj, az alkony, hogy ha jő”
Nem fogom vissza magam, szótlanul és eltökélten haladok a sorozatokkal, melyek majd szépen felkaparják izmaim emlékezetét, hogy magukra találjanak. Jó is ez, hátra nem lépünk csak előre, újra meg újra felbukkanva alulról, nem kétkedvén a visszatérésben. A fájdalomküszöböd rendszeres áthágása megtanít túlélni, szembenézni a legváratlanabb terhelésekkel. Hogy összeszorított foggal, tompán viseld el, amit kell. Aki megszokja a szenvedést, a heroikus ember tragédiájával dicsérheti létét.
Érzem, ahogy véredényeim hálásan megtelnek, duzzadnak, odalent a króm a foszfor és a kreatin-monohidrátok munkába állnak, az összes elágazó láncú aminosav elfoglalja jól megérdemelt helyét, és elszabadul a glutamin is. Lüktet a halántékom, és már izzadságcseppekben úszom. Ez a hatásos méregtelenítés része, ami minden tekintetben csak jót tesz. Egyetlen mellékhatás a szervezetben felgyülemlő dopamin utóhatása, mely az izmok átmozgatásával együtt jelentős nyugtató hatással bír, s az energiavesztés és átalakulás idejére szinte a teljes kiegyensúlyozottság érzetét biztosítja. Ez ugyan jól hangzik, de ha az ember hazamegy edzés után, és a két gyereke épp megint Black Ops fokozaton működik, akkor nemigen képes türelemmel viseltetni irántuk. annak idején gyakran vettem észre, hogy edzések utáni estéken ingerlékenyebb vagyok, köszönhetően az elhasznált boldogsághormonoknak és a fáradtságnak. Ilyenkor dupla adag magnéziumpasztillát toltam le, hátha segít. Jut eszembe: remélem, van ezeknek is itt, és bőven keverik az italokba. Én ezt tenném a helyükben.
Declan közelében maradok, részben kíváncsiságból, hogy mekkora súlyokkal dolgozik, és milyen gyakorlatokat végez, másrészt, mert senki mást nem ismerek itt, és idegen helyeken az ember a biztonságos zónából ki nem lép, ha nem muszáj. De így legalább segítek neki időnként, mert ő már az a kategória, aki fölé oda kell állni, nehogy rászakadjon a nyakára a kétszáz kiló.
Érezni a szenvedélyt, ahogy ez a hústorony megfogja az anyagot. Ott lappang hajszálereinek kihegyezett végfokán, a bőre tónusait redőző hártyákon. Látni, hogy az ismétlésszámok réges-rég az inaiba vannak vésve logaritmusszerűen. Sorozatok, ismétlések, kombinációk, a test átformálásának végtelen módszertana. Mindenki a saját maga bonyodalmában mélyed el.
A terem már megtelt, a fehér szövetek alatt csikorgó energiák a húsnyalábok idegpályáján korált zengenek a falak kongó ürességéhez, ahogy apró nyögések elszórt szirtjein homokozunk a vasakkal.
- Szóval akkor téged sem nagyon vár otthon senki, igaz? – kérdezi Declan a keret aljáról fejjel lefelé nekem. Na persze, hogy már, megint a nőknél kötünk ki, tessék. Mintha másból sem állna a világ, mint a kapcsolatokból. Ha, tudnád öregem, hogy én már rég lemondtam ezekről a dolgokról. Az ezerszer végigjátszott szánalmas vergődések egymással, az átlátszó ösztönös törekvések, a pőre hús komplex csomagonként való árulása, díszes szövetbe bújtatott marketing hipnózisa. Nem. Többé már nem. Csak semmi kötődés. Hogy aztán megint kifacsarjanak. Hogy várverejtéked minden cseppjét elnyeljék.
- Hát nem. – felelem - És ez jól is van így. Ahogy öregszem, egyre nehezebben alkalmazkodok másokhoz.
- Ja, hát ne is mond. A nők engem is kicsináltak az évek alatt. Az ember kiteszi a lelkét, és mi a hála? Hogy leszívják a számládat. Állandóan basztatnak. Kilátástalan az egész. És mindegyikkel van valami bibi. Évtizedeket pazarolsz el, mire rájössz, hogy egyikük sem különb.
- Ez megvan. A feleségem például nem volt az a megtestesült nő, főleg, miután a gyerekek megszülettek. Nem nagyon foglalkozott magával. És velem se. Már ha, érted mire gondolok.
- Ja, persze. Ez is tipikus. Az ilyet át lehet verni, ha jól csinálod, de ne hidd, hogy a forróvérűekkel jobban jársz, mert azok meg éppenséggel fifikánsabbak. És egyszer csak arra ébredsz, hogy ők vertek át téged. Aztán, ha mégis találsz olyat, aki normális és szép is, azt meg már tuti valami buzernyák „A”besorolású birtokolja.
- Ezért mondom, hogy már nincs értelme foglalkozni ezzel. Miután az asszony elhúzott, szinte felszabadultam. De azt is tudtam, hogy nem kell más. Hossztávra biztos nem. Az alkalom az más. Használjuk egymást, elvagyunk, még valami érzelem is kialakulhat, de el kell felejteni az elvárásokat. Már túl régóta rothadnak a társadalmi beidegződések. Aztán csodálkoznak, ha mindenki elhagyja a társát azért, amilyen, és ezzel az amúgy is magas válások száma tovább nő.
- Így van ez, öregem. De már én is végeztem velük. És mondhatni, még szerencsém is volt, mert viszonylag korán megtanultam átlátni a fondorlatosságaikon. Na, nem mintha a férfiak szentek lennének, ne érts félre. Csak hát az valahogy úgy van, hogy a sors jószerivel nem azokat rendeli egymás mellé, akiket kellene. Valami oknál fogva a jóravalók kapják a gazokat, a szolidak barbárokat, és fordítva. A szüzek a kéjencekkel meg a nimfomániásokkal társulnak és így tovább. Mintha az ellentétek vonzása határozná meg a létünket, érted? De az ellentétek csakhamar kiütköznek, és akkor jön a baj. Jön ám
- Pontosan. Mert egy nő az nem hagyja beárnyékolni magát. Habár a feleségem rák volt. A rákok sziklák alá bújnak, rejtőzködnek. Aztán előmásznak a nagy ollóikkal és beléd marnak. Na, igen. A nejemnek én voltam a sziklája, és egy kissé sikerült beárnyékolnom. Talán ez nem tetszett neki. Talán ezért mart belém folyton.
- Ez jó.
- Aztán azt veszed észre, hogy már nem is kívánod. Fekszel mellette a sötét szobában, mert meg kell várni, míg odaát a gyerekek elaludnak, és vársz. Mindig csak vársz. Aztán, ha tiszta a terep, akkor neked kell csinálnod valamit, ő biztosan nem fog. Ahhoz túlságosan átalakultak az idegpályái. Reggeltől estig az irodában ül, hazaérvén már mozogni sincs kedve, néhány év után annyira elpuhul. Csak fekszel mellette és fel kell izgatnod, mert magától hozzád nem fog nyúlni, max, ha jó kedvében van, megcirógatja a belsőcombodat, ezzel jelezvén, hogy felőle mehet. És csinálod. A sötétben. Éveken keresztül. Ő soha nem kezdeményez, még azután sem, hogy többször is finoman kitérsz rá. A gyerekek már majdnem alszanak. A nagy feketeség közepén a monitor kikapcsolt vörös led-fénye az egyetlen fényforrás. a sötét csendben csak azt hallod, hogy a szájában matat a körmével, vagy az ínyét baszogatja, fene tudja. Aztán eszébe jut, hogy nem tette vissza a vacsora maradványait a hűtőbe, szóval jó lenne. Hát ennyit a gyengédségről.
- Wóóó.. szeretsz te nyersen fogalmazni.
- Igen. Mert már nincs időm és türelmem se mindig arra, hogy finomkodjak. Az élet esik szét, még ha a forgása időnként pazar is. Amolyan lelki enuch lettem, ha érted, mire gondolok.
- Lerí rólad, hogy az a művész típus vagy.
- Hát, olyasmi. De nem szívesen használom ezt a szót.
- Ááá…a művészek folyton rinyálnak. – mondja és megmarkolja a rudat - Állandóan boldogtalanok. Semmi sem tud elég jó lenni nekik, és nem képesek leszakadni dolgokról. – azzal a lendülettel kitolja a kettő huszat is. A negyediknél meginog egy kicsit, én már nyúlnék alá, de persze felrakja azért is.
- De a művész nem roskad össze a boldogtalanság súlya alatt – kötöm tovább - Sőt, inkább erőt merít belőle és remekművet hoz létre a hatása alatt. Szerintem a művészet az élet nagy stimulánsa. Feltárja a rútságát, keménységét, kérdésességét, hogy ez által szabaduljon meg a lét szenvedéseitől
- Na persze. De mire mész ezzel?
- Manapság nem sokra.
- Hehe – mondja és kikászálódik a keret alól. – Viszont úgy hallottam, az alkotóművészeknek sokkal mohóbb a nemi ösztönük, vagy mi.
- Hát, nem tudom, erre mit mondjak – felelem, és inkább megyek csinálni az én sorozatomat, amíg ő pihen. Így legalább nem kell neki elmesélnem az aranyér műtétemet meg a húgycső gyulladásaimat.
Bájos kombinációk, totális konfrontáció önmagunkkal, diszkant sorozatok, morózus ismétlések.
Akárcsak a népek felett élősködő rezsimek, ahogyan az oktatásban a monoton ismétléssel elérik azt, hogy a gyerekek tudat alatt elfogadják, amit nekik tanítanak, legyen az helyes vagy helytelen. Matematikai alapú belevésés: nem kapnak jutalmat, ha az információk érvényességét megkérdőjelezik. Így rögzítik zsigeri alapokon a soron következő nemzedékekbe azt a tudást, mely céljaiknak megfelel. Mert bármely magasabb rendű oktatás feladata, hogy gépet csináljon az emberből.
Az emberből, melyet jól letisztítva csak két érzelem mozgat meg: a szeretet és a félelem. E kettőből indul el minden más érzelmi folyamat. A szeretetnek gyors és rövid frekvenciájú rezgése van, a félelemnek hosszú és lassú. Innentől kezdve egyszerűnek tűnik a befolyásolás, hiszen minden, ami körülvesz, frekvenciákból áll össze.
A hang képzi a forma és az alak alapját.
Forma és alak egy összetett frekvenciakódban.
Vegyük még hozzá, hogy az emberi DNS lánc hatvannégy aminosav kódból áll, ezek pedig a négy alapelemből, úgy, mint a szén, a hidrogén, az oxigén, és a nitrogén. Mi mégis csak húsz aktív kódot használunk az érzelmeinkkel. Belső rezgésünk valamiért csak e gyér töredékre alkalmas. Vajon mire lennénk képesek, ha mindet aktiválni tudnánk?
Minden bizonnyal akadnak olyanok, akik többet képesek. A látók, a médiumok, a sámánok. Talán az egyiptomi papok és fáraók is rendelkeztek ezzel a tudással, s ilyentén képesek lehettek a tárgyak mozgatására. A telekinézissel egyszerűen magyarázható lenne a piramisok létrehozása.
De kevesen tudják azt is, hogy például az oktopusz a legősibb intelligens élőlény a földön. Tízezerszer több génnel rendelkezik, mint az ember, és ezeket módosítani is tudja. Ez az állat, képes rá évezredek óta. Alkalmazkodik.
Az embernek is ment egy darabig, de ma már ott tartunk, hogy inkább a természet alkalmazkodik hozzánk, s ha szükséges, időről-időre újraindítja a rendszert, civilizációkat pusztít el, takarít. Istenben nem hiszek, a Biblia jó része a későbbiekben hozzátoldott fantáziatöltelék, de özönvíz az biztos volt.
Azt hiszem, ismét valami ilyesmi történik, de még csak nem is ezért nem lehetek sohasem boldog. Hanem elsősorban azért, mert minden más mellett önmagam is kritizálom. És ha valaki kritikus a világgal szemben, elvárható, hogy abba önmagát is beleértse. S mivel hibázom, vagy esetenként nem megfelelő döntést hozok nem megfelelő időben, ezért magamat is ostorozom, s ráébredek, az egész gondolatmenetnek így semmi értelme. Na persze ez egyáltalán nem nyugtat meg, s nem rak „majd csak lesz valahogy” üzemmódba sem, mint az emberek többségét.
Erre képtelen vagyok. A lélek megállíthatatlanul zakatol, keresi a legoptimálisabb megoldást.
Csakhogy már késő. Itt aztán tényleg értelmét veszti a további küszködés, mi meg Declannal épp úgy teszünk, mintha ez mit sem számítana. Savanyúra izzadva lihegünk, amikor megszólal egy tompa jelzőhang, hogy az időnk lejárt. Szedett-vedett koreai brigád tántorog be csakhamar a bejáraton, és máris kezdik elfoglalni a gépeket mögöttünk, minket meg a zuhanyzók felé irányítanak.
A zuhanyboxok szűkek, de rengeteg van belőlük, szinte nem is látom a fürdő végét. Az ajtó mellett egy jókora ruha konténer, ott kell hagynunk a ruháinkat, a szemben lévő polcokon meg újabbak vannak hajszálpontosan egymásra élezetten kikészítve. Nyilván, amit lehet, robotizáltak idelent, hogy minél kevesebb legyen a technikai személyzet, akit fenn kell tartani, így az egyszerűbb feladatokat ipari gépek végezhetik. Csakúgy, mint az ételosztásnál.
Tusolás közben azon morfondírozom, hogy a koktéljainkat meg valószínűleg enyhén nyugtatózhatják, mert nincs az a tipikus börtön érzés, és valamiért ennyiféle elvetemült között sem történnek súrlódások. Nem lepődnék meg az antidepresszánsokon sem, valószínűleg azt is csak enyhe dózisban. Egy időben képes voltam különbséget tenni a húsz éve folyamatosan tartó fejfájásaim módozataiban, de már annyira összemosódik minden érzés, tompul egymásba, hogy már meg nem tudnám mondani, most melyiket érzem. De az biztos: nem börtön ez, hanem megőrző intézet, test-elhelyezési otthon.
És tényleg gondoltak mindenre. Meg kel hagyni a fürdő is jól felszerelt, még szárító modul is be van építve a kabinba, mely alig fél perc alatt elszívja az összes nedvességet rólam. Ezután keresek egy nekem való fehér kezeslábast, és a többiekkel együtt foszlányokban az étkezőbe indulunk.
Folyosók, izzó xenoncsíkok a plafonon, alattuk jönnek-mennek a fehér sorok.
Az ételosztó automata előtt már elég nagy a tömeg. A teremben férfiak és nők vegyesen ülnek csoportokban, tömik magukba a délelőtti adagjukat. Beállunk a sorba Declannal és magunkhoz veszünk egy tálcát. Rory nyúlánk alakját és vörös haját könnyen kiszúrom már menet közben, így mikor megkapjuk a szójakockát, a brokkoli-szósszal leöntött gombócot meg a háromszög alakú csokis izét, már vetődünk is oda melléjük.
Ahogy leülünk, különös érzés lesz rajtam úrrá, rögtön azt veszem észre, hogy maguk elő könyökölve sasolnak kissé kényszeredetten, az előttük lévő ételekhez meg még hozzá sem nyúltak.
- Ti is most jöttetek? - kérdezem, és meghúzom az aminosavas löttyöt, amit a kajámhoz kértem. Amúgy milyen profi már. Melyik börtönben adnak ilyesmit?
- Úgy tíz perce – feleli a szőke, és meredten nézi a tányérunkat. Declan farkaséhesnek tűnik, és már lapátolná is be a szójaadagját, amikor Rory határozottan azt mondja:
- Ne egyetek a gyoza gombócból.
Declan szája felé menet elakad az étel, harapása a levegőben marad, arca megfeszül. Vizslatja a két másikat, ahogy én is. Néhány szomszéd szintén felfigyel, de nem értik, mi történik, és tovább esznek. A fél perc szótlanság viszont sokkal hosszabbnak tűnik, mint kellene, mire aztán Declan ellentmondást nem tűrően megszólal:
- Kurva éhes vagyok.
- Én is - vetem közbe – Fehérjére van szükségem.
- Mondom, ne egyetek a gyoza gombócból - ejt egy enyhe, ám annál jelentőségteljesebb mosolyt Angus - Jól fogtok járni.
Jól fogtok járni.
Ezt szajkózza minden reklám kétszáz éve, ez van belekódolva az üzenetbe, ezt hisszük el készségesen újra és újra, amikor a kormányt a szakadék felé fordítjuk. Közben akadnak pillanatok, amikor az ember képes megfeledkezni a valóságról. Az agyunk elhiteti velünk az átmeneti boldogság örök érvényűségét. Vannak, akik életük nagy részét ebben az illúzióban töltik. Tudatuk alapvetően az oktalanságon az ésszerűtlenségen és az állatiasságon alapul.
Jól fogtok járni.
Na, de muszáj kapaszkodnunk valamibe, és ahogy fogynak a lehetőségek, úgy nő a ragaszkodás a maradékhoz, mely még támpontot ad nekünk. Görcsösen, tébolyultan szorítjuk a megszokást, még ha már tudjuk is, hogy nem kellene.
Valami nem stimmel itt, érzem, több ezt, mint, hogy valaki elsózta az egyébként íncsiklandóan gőzölgő gyoza gombócot. Mégis úgy döntök, hogy várok még, és inkább figyelek. Látom, hogy Angus arcán titokzatos nyugalom lapul, még az eddigieknél is kifürkészhetetlenebb, rezzenéstelen. – A szójakocka azért mehet – mondja aztán biztatóan és maga is beleeszik az övébe. – Hajrá.
Rory továbbra sem nyúl az ételéhez, képe különösen fest, ahogy bagolytekintete alatt a szája vigyorrá torzul. Aztán akadozva, de mégis nekilát ő is, miközben csak annyit mond: - Ne keltsünk feltűnést.
Declan felhúzza szemöldökét, az éhségtől már türelmetlen, ezért az elhangzottakból csakis azt kódolja le magának, hogy ehet, még ha a gombócot ki is kell hagynia. Testét az enyémmel együtt lassan elborítja az edzés utáni anabolizmus, a fehérje szintézis, melyhez gyors energiára, vagyis cukorra van szüksége. Még jó, hogy itt ez a csokis valami, amit kezdésnek be is tolok, majd felnyalábolva a szójakockát két harapással azt is betömöm. A gombócra kínosan vigyázok, aztán megiszom a maradék löttyöt.
Jól esne most egy cigi.
Gondolom, nem szívok többet füvet se már. A többiről nem is beszélve. Akkor meg miért nem vagyok kétségbe esve? Most már biztos, hogy kevernek valamit az italokba, de hát ezeket a kajákat konzervekből, előkészített anyagokból, ipari módszerrel adagolják.
Mégsem érdekel.
A Kockavető vagyok, és hagyom, hogy a véletlen irányítson.
Különös hangulatban elfogyasztott első étkezésünk befejeztével ismét vissza kell vonulnunk a cellánkba. Sorban vonulunk el a tálcaleadó, önmosogató gépszekrény előtt és tömögetjük a réseket. Előttem kettővel Whitney Houston sokkal izmosabb klónja tövig nyírt hajjal már adja is neki, és erről valamiért eszembe jut egy hülye régi nyelvtörő: „Apukája a buktákat kikupálta a kukák mögött. De ha Apa a labdákkal kalapál, vagy alap állva…”- na, hogy is volt?
Folyosók, izzó xenoncsíkok a plafonon, alattuk jönnek-mennek a fehér meg a rózsaszín sorok.
Mennyire kauzális, hogy ide jutottam, na de abban is biztos vagyok, hogy ez csak a kiugrási pont, akármilyen mélyen is van. Az idő mindent elrendez, az egész része vagyunk, nincs hát min aggódni. Agylebenyeink kommunikálnak egymással csak nem elég erősen, így nem képes kialakulni a kollektív tudat, de megérzések azért létrejönnek. Csak mennem kell utánuk. Innen már úgy sincs hova szökni, ha csak le nem vágom a kezem, rögtön bemérnek a jeladóikkal, én már valószínűleg odafent már nem is létezem. Új lapokat osztottak. A bank mindent visz, avagy ássunk alá a banknak.
Érkezés a cellába, cseppnyi magunkhoz térés, helyek elfoglalása. Esküszöm, nyugalmat érzek, nem kérdés, hogy opiátokkal nyomnak le, szóval mit ne egyek vagy igyak meg, hogy elejét vegyem ennek?
- Na, halljuk, mit tudtatok meg – szólalok meg elsőként és Angusra nézek, aki még az ajtóban áll. Jóformán még a tegnapi sztoriját sem érzem teljesnek, arcára kiülő fakó mosolya pedig megrémiszt.– Mi volt a gombócban, amivel nem jártunk volna jól? Különben így is le vagyunk nyugtatózva, nem vettétek észre?
- Én már este kimatekoztam. – mondja erre Rory, és mindhárom szemével ránk néz.– Szerintem alapból benne van a szójakockában. Az a legegyszerűbb, biztos így jön már eleve. Én ezt csinálnám. És úgy hallom, az minden nap a menü része legalább az egyik étkezésnél.
- Kurva jól informált vagy már – csipkelődik Declan sokat próbált tekintettel – Kimentél a könyvtárba a reggeli előtt?
- Aranyos vagy macika. Majd akkor is ilyen legyél, amikor elvisznek kivenni belőled valamit és beraknak helyette valami folyékony fémszövetet.
- Akkor most elmondjátok, hogy mi a fasz van, vagy le kell szopnom valakit? – sziszegi Declan.
- Nyugalom – inti le őket Angus, aztán ő is leül. - Nem sok időnk maradt. Ideje megtudnotok, mi is történik. Mivel egy cellába kerültünk – és higgyétek le, nem véletlenül kerültünk egy cellába – időszerű, hogy képben legyetek.
- Hogyhogy nem véletlen? – horkan fel Declan.
- A rendszerünk automatikusan kiválasztotta a legoptimálisabb összetételt, már ami a segítségeimet illeti. Ti vagytok az én segítségem.
- Mi a fenéről beszélsz? – kezdi elveszteni türelmét Declan.
- Oké. Nézzük Rory-t. A telepen fogvatartottak közül az ő genetikai kódja a leginkább alkalmas arra, hogy a kísérleteinkhez használjuk. A módosítható génállománnyal túlélővé tudjuk tenni a következő generációkat a jelenlegi természeti viszontagságokkal szemben. Mintát veszünk, és próbálkozunk. Minden mutánst begyűjtünk, mert mindegyikük képlete más. Aztán itt vagy te – néz rám jelentőségteljesen – A testedben van valami elváltozás, ami túltermeli a tirozin termelést. Ez egyfajta…
- Kitartás, tűrőképességet segítő aminosav. – mondom sápadtan.
- Az. Általában kis mennyiségben van jelen, de nálad szokatlanul magas. Manapság jön.
- És én? – kérdezi Declan – Én mire vagyok jó?
- Te csak a biztonsági ember vagy, ha valami mégsem ütne ki jól. Nem minden őr evett gyoza gombócot. Már csak néhány percünk maradt, aztán elkezdenek hatni. Amíg mi itt beszélgetünk, addig odakint a többiek gyomrában már elkezdett feloldódni a mikrokristályos opiát oldat, ami egy elefántot is simán kiütne. Csak a megfelelő gyártósort kellet meghekkelni. Aztán a gép kidobta a neveiteket.
- Két napja még azt sem tudta senki, hogy itt leszünk. – harákolom.
- Odafent a társaim éberek. – feleli – Egy ideje a közelben dekkolnak egy tengeralattjáró mélyén. Én az utcáról hozattam be magam. A kérdés csak az volt, kit érdemes innen kivinni. De ma már a gép választ, mi meg cselekszünk. Higgyétek el, nagyon profi cuccaink vannak. Elsődlegesen a ti neveiteket dobta ki, ezért én rögtön mellétek kerültem. Úgy alakítottuk. A többiekkel nem nagyon tudunk mit kezdeni. A klónok szart se érnek, aki meg nem evett a gombócból, az jöhet, ha akar, de sajnos nincs túl sok hely a fedélzeten.
- És akkor mi lesz velük?
- Ez már nem az én dolgom. Akad itt még néhány használható kód, ha ébren vannak, szívesen látjuk őket. De a selejteknek maradniuk kell.
- Selejteknek? - kérdezi Rory – Ugyanolyan emberek…
- Fogd már be, és örülj, hogy kihúznak a szarból – rivall rá Declan és arcára vetül a trágárság mámora – Én sem nyavalygok, hogy csak testőrnek kellek bazmeg! Élj a lehetőséggel, magaddal foglalkozz.
- Lényegében szinte csak a mutánsokat gyűjtünk be. - vág közbe Angus – A genetikai állományuk miatt. Meg kell értenetek. Ha kijutunk, megmutatom, miről beszélek, és még mindig választhattok. Levesszük a kódjaitokat, útközben még kiszállhatok a hegyeknél.
- Engem nem kell rábeszélned – mondom – Csináljuk.
- Én is kurvára megyek – mondja a néger.
- Marha hideg van ám odakint, ugye vágjátok? - próbálja oldani a feszültséget a szőke - Még egy jó nagy gleccser is látszik a távolban, ha tiszta az ég.
- Csak megjátszottad az elején, mi? - kérdezem egyre jobban lenyugodva. Itt van megint a pont, érzem, itt van a lehetetlennel határos megfejtés, mint valami misztikus tolóerő, tapad rám, tol bele a vájatba, ahol új értelmet nyerek.
- Muszáj volt. Nem minden hülyét engedünk fel a mentőcsónakra. Meg kellett tudnom, hogy mifélék vagytok, mert ha nem érdemes veletek bíbelődni, akkor OFF. Nehogy azt higgyétek, hogy nem jönnének el mások helyettetek.
Honnan a sorsnak ez a hirtelen váltása, miért már megint ez a becsapós játék, ami az egyik ketrecből csak a másikba vezet? Mi kódolja ezt a fentről lefelé a hullámot, ezt az anakronisztikus mintázatot oda-vissza a sorsomon? Musil tulajdonságok nélküli Ulricht-ja vagyok, a semmi és a minden közti homályzónában, folyamatos bérlettel. Hitem elveszett, erőmet láthatatlan pót generátor hajtják fel, s míg régen lángoltam, ma már csak pislákolok. Néha még fel-fellobban valami, de aztán újra elül, és olyanná erőtlenné válik, mint a rossz minőségű ukrán gáz. A tüdőm, a légjárataim, az érfalak, a szétfüstölt garatom, az arcüregeimbe lerakódott évtizedes szenny. A szétrepedő medencém, a sajgó hátam, a mindenkori nyomás a fejben, a szédülések. A betegség a hanyatlás jele, de a panasz a gyengeségé. Aki hanyatlik, gyengül - gondolhatnánk, pedig ez koránt sem igaz. A hanyatló én végső elkeseredettségében kipréseli magából a kreativitást és a tűrőképességet. A test hihetetlen masszív szerkezet, ellenáll, alkalmazkodik, elvisel. Hormonok, fenil-alanin, meg egy kis tirozin. Na, ugye. Valamire csak jó vagyok.
Egész életemben válaszokat kerestem, kilépési pontokat, melyekről gyakran az derült ki, hogy sehová sem vezetnek. Olyan dolgokért rajongtam, amelyek az idő múlásával üressé váltak vagy nevetségessé. azt éreztem, túl gyorsan történik minden, nem az én érzékelési ütemen szerint, úgy látszik, túl lassan jutok el pontokhoz, melyek közben elavultak. Vagy csak a változások sűrűsödtek túl gyorsan. Elvettem egy nőt, akiről szintén túl későn vettem észre, hogy megváltozott. Mindig utólag derül ki, mi lett volna jó. Ezért aztán nem is okolhatjuk magunkat, hiszen a hibákból tanulva azt látjuk, hogy döntéseink nem véletlenek, ám de nem is irányíthatóak. Túlságosan elnyom minket a puszta külvilág, ránk telepedik, folyton ott sereskedik körülöttünk, kajdássza vágyaink. Aztán úgy látszik, mintha egyszerre megnyílna az út, s elhisszük, hogy végre megérkezünk valahova. De az egyik mocsaras ösvény csak a másik ugyanolyanba torkollik, és soha nem érkezünk meg sehova. Megismertem egy lányt, aki fáklyát hozott a sötét mélybe. Aztán megsebzett és kifacsart. Maradék hitem is odalett, s azóta elsajátítottam az embergyűlölet teljes terminológiáját. És amikor azt mondták, elviselhetetlen vagyok, én azt feleltem: csak tükröt tartok, amiről visszapattan a világ elviselhetetlensége. Az érzés bátorsága a problémával szemben…
Na, de már eddig is akadtak bőven olyan pillanatok az életemben, amikor azt éreztem, hogy ha ezt épp nem én élem át, akkor nem hiszem el, hogy van ilyen. Amikor a feleségem érdektelenné vált a szex iránt. Amikor kiábrándultságomban elkezdtem nem hinni a fiaimban. Amikor egy nyolc hónapos illúzió alatt majdnem megtanultam boldognak lenni, és amikor magamhoz tértem, már csak passzióból maradtam, hogy lássam saját bukásomat. És persze a sorsszerű véletleneknek álcázott, régóta megkomponált eseménysorozatok tükrében még inkább kíváncsi vagyok a további fejleményekre.
Folyosók, izzó, pokolfényű xenoncsíkok a mennyezeten, alattuk összerogyva a fekete ruhás őrök, akik ugyanazt a kosztot kapták, mint mindenki más.
Amikor aztán egy pillanatra elmegy az áram, és a tartalékmechanizmusok automatikusan kinyitják a szobaajtókat Angus akarata már szitálja is az indulót:
- Reggeli előtt van a váltás. A gombócoknak hatniuk kellett. Na, nyomás utánam. Mondom, merre.
Kiszabadulni egy ilyen helyről, ahhoz hasonló állapotot okoz, mint mikor annyira hiányzik valami, hogy szinte el sem hiszed, ha végül megtörténik. Mert már annyira megszoktad, hogy nincs. Egy kissé félsz még, hogy hamarosan újra elillan, mintha már nem is esne jól, hiszen már lemondtál róla, annyit vártál rá. Aztán hirtelen ott van, és nem tudsz vele mit kezdeni. Legszívesebben azt mondanád, hogy már nem is kell.
De azért felkapok egy Glock500-ast az egyik őr tokjából, és sietek a többiek után a folyosón. Declan halad elöl az M140-essel, mögötte a másik kettő sorol üresben. Elhaladunk a folyosón kinyílt ajtók előtt, ahogy benézek, mindenütt összecsuklott meg az ágyakról lelógó testeket látok. Az egyik szoba padlóján valaki épp félúton jár, de már közel.
A csapat hirtelen visszahőköl. Előttünk a falból, félholtra vált nyurga kínai feje pislant kifelé. Talán glutén érzékeny, és nem evett. Alatta egy kéz lóg a folyosóra félig kicsavart pózban, és csak az áramfejlesztő rendszer újraindulásának nyüszítő zaja hallatszik.
- Mi a szar van? Mennünk kell! – dörrenti Angus, de nekem nincs kedvem további pleonazmushoz, így alsó ajkam remegve lebillen, és csupán azt leheli: - Visszük őt is.
A zavart kínait magunk elő rántva Haladunk tovább, megbízva a szőke tudásában, és remélve, hogy nem akad utunkba senki. Az étkező túloldala felé kell törnünk, ennyi még nekem is megvan, de az odáig vezető szakaszok egyáltalán nem is olyan egyértelműek, mint gondoltam. Egy olyan folyosó mellé érünk, ahol még nem járhattam, mert itt a falak vörösre vannak fújva, és a végén egy méretes ételautomatás szekrény zárja le az utat. Üvegkockáin átszüremlő fakó fényei vörösen pelyhedzenek, transzformátorának zúgása gépiesen peregve modulál.
Mielőtt jobban megnézhetném, hol is vagyunk, egy lövés dördül elölről. Fejemet ösztönösen behúzva a speciál folyosóra ugrok, magammal rántva még a kínait is, mialatt hallom, hogy a lövöldözés odakint élesbe vált. Declan sorozatlövőjének mocskos hangja magabiztosan szaggatja a teret kétszer egymás után.
- Megvan! – hallom a néger hangját, aztán a böszme szakálla is megjelenik az egymás mögé tuszkolódott arcok előtt. – Egy orvos meg egy őr.
- De most már tudnak rólunk. – lihegi mellettem Angus - El kel jutnunk a raktárliftekhez. Még jó tíz perc, ha nem ütközünk akadályba.
- Akkor nyomjuk. – válaszolja a néger és nekilódulnak. A kínai még mindig teljesen össze van zavarodva, de azért csak követi a sort, amit én zárok, de még ösztönösen hátranézek a vörös folyosóra, s látom, hogy az utolsó szobájának küszöbén Amy és Lemmy kuksolnak kifelé egymás karjaiban. Egész jó formában vannak, úgy látszik, tényleg hatásos a kezelés a létesítményben. Bambán néznek rám, de nem nagyon akarnak megmozdulni, úgyhogy nyomok egy békejelet, aztán lépek. Lehet, hogy pont jó így nekik, lehet, hogy semmi szükségük a külvilágra, és hát a fene tudja, milyen emlékeket ültettek a fejükbe.
Túlteszem magam a klónokon, és rohanok a többiek után. A folyosókat továbbra is az összeroskadt őrök foltjai szegélyezik, a nyitott ajtókon belül pedig fehér ruhás rabok tömegei hevernek kicsavart, lehetetlen pózokban. Aztán a színek egyszer csak rózsaszínbe váltanak, immár a női részlegen járunk, ahol egyenlőre szintén minden csendes, a különbség csak annyi, hogy a testeket hosszú hajkoronák nyúlványai takarják, vagy terülnek szét a szélrózsa minden irányába. Némelyik még így is baromi kívánatosnak tűnik, fene a mocskos ösztöneimet, lám, még ilyenkor is működnek. Az egyik cicát épp öltözködés közben kaphatta el a hatóanyag, mert félmeztelenül nyaklik az ágya mellett, apró, feszes melle hívogatóan meredezik a plafon felé. Francba, erre most nincs idő. Ki kell jutnom innen. Még akkor is, ha ezeknek elsősorban úgyis Rory a lényeg, én itt is másodlagos vagyok. Mint mindig. Enyém az örökös majdnem első hely. Lassú derengéssel oltottak be, előbb cselekszem, mint végiggondolnám a folyamatot. Rábízom magam az ösztöneimre, mint a madár, amelyik érzékelése révén tudja hova csapjon le a földben mozgó lótetűre.
Már nem lehetünk messze a lifttől, amikor kiabálásokat hallunk valahonnan a közelből. Nem látni semmi mozgást, de lelassítunk és a fegyverekkel magunk elé fókuszálva haladunk lépésben. Declan a következő elágazásnál leguggol és óvatosan benéz a bal oldali járatba. Semmi. Az ordibálás egyre sűrűbb és kuszább lesz, úgy hallom őrök kiabálnak egymással vagy valakivel, s mire ez eljut az agyamig, érzem, hogy a szívem egyre hevesebben ver. Arra gondolok, hogy ne gondoljak semmire, csak menjek tovább, mintha egy elcseszett videó játékban lennék, ahol szobáról szobára haladva ki kell jutnom az épületből, miközben megugrom a felbukkanó akadályokat. Hiszen vészhelyzetben mindig jó vagyok, ez már bebizonyosodott többször is, még ha látszólag nem is nekem kedveznek a körülmények. De mit panaszkodom. Tegnap ilyenkor még úgy volt, hogy bevégzem végre, s az évekig magamban mantrázott halálvágyam beteljesül. Meg sem tudom számolni, hányszor gondoltam már az öngyilkosságra, már a házasságom alatt is, aztán meg, mikor felborult a világ és küzdenem kellett a túlélésért. Igen, az ember hajlamos könnyen feladni, de én sosem voltam ilyen, egyszerűen eljutottam a végpontokig, ahonnan nem láttam értelmét a további erőlködésnek. De az a kurva életösztön meg a kíváncsiság, hogy mi lesz még, állandóan talpra állított, vagy legalábbis térdre. És mire volt jó mindez? Hogy újabb akadályok árán megtanuljam, hogy csak egy kibaszott elem vagyok, és bárhogyan is erőlködöm, a célok, melyeket kitűztem magam elé, sohasem fognak olyan formán megvalósulni, ahogyan azokat elterveztem, mert az akaratom mindig másodlagos? Most megint fellendülő ágban vagyok, de persze csak azért, hogy aztán újra befogjanak valami eszme vagy cél elé. Annyiszor megtörtént már ez. Annyiszor tűnt úgy, hogy végre megkapom, ami nekem jár, de végül újra az derült ki, hogy minden másokért van. Akárhogy is próbáltam ennek az ellenkezőjét elhinni – kezdve attól, hogy már a feleségem is folyton ezt szajkózta, egészen odáig, hogy sokáig magamat is ostoroztam galád, gyarló tetteimért – soha nem láttam meg a végső összefüggéseket, s legyőzötten, magamba fordulva haladtam tovább az úton, melyen nagyrészt későn vettem észre a nekem szánt jeleket. Kaméleon vagyok, mely nem érzi magát jól a tarka szöveten, kétéltű hüllő, amely a mocsár legsötétebb zugaiban gyűjtögeti a lecsupaszított csontokat. Amíg mások a fény felé törnek, én a mélyben kutatok, ahol a szeretethiány keménnyé és ellenállóvá tesz. Mindenki csak a száját jártatja, de nem cselekszik. Viszont szorgosan rakosgatják illúziófalaikat maguk köré Fogadd el magad, A szépség belülről fakad. Úgy vagy jó, ahogy vagy majd a széttérdelt valóságra ébrednek.
Az étkezőhöz érkezvén, rájövünk, hogy a dulakodások hangjai valószínűleg innen származhattak. Bekémlelvén a dupla bejárati ajtón azt látjuk, hogy két nagydarab fehér ruhás fickó épp a maradék szuszt veri ki vagy fél tucat őrből, akik már mind a földön fetrengenek, görcsösen összeroskadva, nyüszítve, hörögve. Azonnal felismerem, hogy a két, vadállat módjára küzdő rab nem más, mint a jó öreg Paul és Matthew. Széles mosolyra húzódik a szám, és nem csak azért, mert ezek ketten élnek és virulnak, hanem mert bensőmet egyfajta büszkeség járja át, hogy ez a két hozzám valamilyen szinten mégis csak hasonló szemlélettel bíró állat persze, hogy megcsinálja – hát, ki ha ők nem. Aztán az is beugrik, hogy ezek semmilyen körülmények között nem fogyasztanak glutént, még akkor se, ha nincs más, koplalnak napokig, ha kell, de mindamellett, hogy testük kész drog labor, az egészségtelen élelmiszereket világ életükben kerülték, porokon, leveken tengődnek, ha muszáj. Ez menti most meg a seggüket nem vitás, az őröknek pedig esélyük sincs, kettő már lemerevedve takarja a padlót, de a többi is le van fegyverezve simán, Glock-jaik szanaszét hevernek, kézitusában pedig nyilvánvalóan alulmaradnak a két barom ellen, akik most aztán kiélhetik agressziójukat. Úgy kell rájuk kiabálnunk, hogy most már elég lesz, az egyik őr feje épp egy asztal sarkán bicsaklik meg, egy másik meg természetellenes szögben tartott kezének recssenésével ér véget az adagoló automata sarkában.
Paul és Matthew hófehér szerelésére vércseppek csíkozódnak sávokban, arcukon őrület és vérgőz tükröződik. Úgy festenek, mint a ketrecükből kieresztett oroszlánok, akik bosszúszomjasan elkapták „gondozóikat”. Amikor rájuk szólok, először nem ismernek fel, kell néhány másodperc, míg visszaváltanak normál módba, de aztán Matthew, szteroidoktól szétbarázdált arcvonásai közt valami vigyorféle jelenik meg.
- Anyád, te meg mi a faszt keresel itt? – rikkantja, és már jön is felém. Ha lehet azt mondani, mindig is őt csíptem jobban, kettőjük közül, mert Paul kattantságával soha nem tudtam mit kezdeni. Nála soha nem egyértelmű, hogy amit mond, azt most komolyan gondolja-e vagy csak ugrat. Teljesen más szempontok alapján mérlegel, mint egy átlagember, számára a legszokatlanabb dolgok is olyan természetesek, hogy az még nekem is ijesztően hat. Ezzel ellentétben Matthew tud teljesen hétköznapi is lenni, kifejezetten barátságos, mintha csak nem is egy százkilós marcona hegyomlással beszélgetne az ember. Mondjuk, most rendesen le van fogyva magához képest, de nála ez nem gond: szteroid-feltöltős szakaszaiban húsz kilókat felszed, aztán mikor abbahagyja a kúrát, ugyanennyit visszafogy akár egy hét alatt.
- Mester! – veti le teljesen magáról a gyilkolós énjét és barátságosan átölel. Ez a látványosan megnyilvánuló maci-szeretet kilök a komfortzónámból, már elfelejtettem, milyen az, mikor ezek, kedvesek és örülnek egy rég nem látott ismerősnek. Matthew tényleg olyan, mint egy nagyra nőtt plüssmaci, akinek kezében közben ott lóg, mondjuk egy láncfűrész, egy balta, de legjobb esetben is egy huszonöt kilós tárcsasúly, amit kedvtelenül lóbálgat, mialatt elmeséli neked, milyen klassz kokaint tudott szerezni legutóbb. Jut eszembe, most nyilván nem lóg a nyakában az az ikonikus kokain adagoló, amit folyton magánál hordott, éjjel-nappal, mikor elfogták azt bizonyára elvették tőle, megszabadították a hozzá nőtt ereklyétől, amely egyben a kabalája is volt. Kár.
- Baszki, de jó, hogy megvagytok! – húzom ki magam végre az ölelésből, mire Paul is odaér és átláthatatlan mosolyával kezet nyújt. Fehér kezeslábasa eltakarja ugyan a testét, de csuklóján így is látni a teljes körbetetoválást, ami egyébiránt beborítja bőrének vagy nyolcvan százalékát. Paul megszállott Star Wars gyűjtő, mellkasán, combjain és hátán jókora jedi hadsereg pikknikezik egymással évtizedek óta, jók és rosszak egyaránt, az összes valamire való filmszereplő egy csoportban. – Jó nagy bulit csaptatok.
- Ja, egyszer csak bealudtak az emberek, mi a szar van? – böfögi Paul - Ahogy ismerlek, van valami közöd ehhez az egészhez.
- Ja, de ezt most hagyjuk. Mennünk kell. Ők itt a cellatársaim - mutatok hátra, és eldarálom a neveket. – Angust követjük, az emberei odafent várnak. El kell érnünk a liftet.
- Apám, emlékszel arra a dalra? – vág közbe továbbra is vigyorogva Matthew – „Ne a gyűlölet vezessen, élj szívből, legyél tarka, ne állj csak két színből…”
- Mennünk kell – nyögöm ki, mert bár tényleg rögtön beugrik az a hülye dal, amit annak idején állandóan nyomattunk a teremben edzés közben, de erre most nincs idő, és tudom, hogy, olyan, hogy idő, Matthew érzékelésében nem létezik, számára csak a pillanat él.
- Nyomás! – rugaszkodom el, és húzom magammal őket, míg intek amazoknak is. Paul még egy utolsó belerúg egy nyöszörgő őrbe, aki még valamelyest magánál van, de már nem is. Esküszöm, fel vagyok dobva megint, ma már másodszor, adrenalin szintem valószínűleg az egekben, de mit sem érzek belőle, újfent egy filmben érzem magam, amelynek szerepét tökéletesen elsajátítottam, már csak végig kell játszanom.
A vágta tovább folytatódik. Innen már nem sokba telik eljutni a lifthez, és néhány kidőlt őrön kívül nem találkozunk senkivel. Ott aztán újabb elterült őrök fogadnak, és már sehonnan sem hallunk mozgást. Csak az ördögtánc kezdődik az idővel, mielőtt a meghekkelt rendszer újra fel nem áll teljesen. A liftbe tömörödve, egyre csak a zsongást érzem a fejemben, és hát bassza meg, nem állunk meg félúton, nem roskadunk össze. Ezt magyaráztam mindig neki is, de nem értette. Rohantunk előre akkor is, akárcsak most, bele a láthatatlanba. Szívtuk a jointokat, mert nem elégedtünk meg azzal, hogy egymással végre tompíthatunk a sivárrá mélyült változtathatatlanságokon, melyek akaratunkkal mit sem törődve rontottak ránk, nap, mint nap. Én fel akartam építeni valamit, amiről később kiderült, hogy illúzió volt. Mert ő szenvedni akart. Egyszerre volt ravasz és félelmes, és olyan ingatag, mint az időjárás. Elbűvölt már a tekintetével, meg sem kellett szólalnia, de aztán nem engedte tovább, hogy higgyek benne. Ha eljutsz odáig, hogy nem hiszel már az emberekben, egy idő után megszokod és elfogadod. Azt mondod: nem baj, ott van a barátok meg a család. Amikor oda is eljutsz, hogy már barátaid sincsenek, azt mondod: nem baj, ott van a család. És végül eljutsz oda is, ahol már a családban sem hiszel. Amikor már úgy taszítjátok egymást, mint a mágnes ellenkező nemű pólusai. Amikor olyan idegállapotban vagy a saját életedtől, a hétköznapok egymásra tekeredő sémamozzanataitól, hogy egy filmet sem vagy képes végignézni. Nem tudsz koncentrálni semmire, mert minden erőd és figyelmed arra összpontosul, hogy koncentrálj. Koncentrálj, hogy ne akadj ki, hogy ne kezdjél el üvölteni, hogy ne üsd meg a gyereket, amikor századszorra is ugyanazokat a baromságokat csinálja, hogy lenyeld a feleséged újabb, rosszindulatból fakadó megjegyzéseit. És amikor azt hiszed, már megszabadultál attól a képtelen őrülettől, ami mindenütt körülvesz, egy újabb lökés után akkor döbbensz rá, hogy ezzel még koránt sincs vége, még csak most kezdünk bemelegedni. Miközben tudod, hogy mennyi mindent elviselsz és elengedsz azért, hogy tovább működjön az egész, hogy percről percre visszafogod magad, ahelyett, hogy hanyatt homlok menekülnél bárhová. A tűrés végfokozatai. A megalkuvás szégyenteljes eróziója. A kihasználtság elrongyolt futószalagja. Az alárendeltség fényesre fent, ragyogó ékköve. Berakod a piszkos edényeket a mosogatógépbe, ami nem fér be, azt kézzel mosod. Felmelegíted a vacsorát a gyerekeknek, és vigyázol, hogy közben ne szedjék darabokra egymást és a tálalót. Miközben utánuk takarítasz, felhangzik egy jópofa reklám a gyerekműsor szünetében. Sziasztok skacok! Az asszony órák óta a kanapén hever és nyomkodja a kijelzőjét, vagy parancsokat osztogat. Az elvárás betanított arany-fokozata.
Ugyanazok a sémák, ez élet kinagyított, előre kivágott sablon kartonjai, legyünk bármilyen nemzetiségűek, tartozzunk bárhová. Ugyanazokat a hibákat vétjük, ugyanazokat a szerepeket játsszuk, mint elődeink. Hagyjuk, hogy jóvátehetetlen mondatok szoruljanak közénk, kísértetként bolyongunk egymás mellett el a házban, lelkünket az öntudat galvanikus szikracsóvái perzselik. A legtöbb ember ilyen sekélyes fatalizmusban éli le az életét. Csak a művészek élnek szabad akarattal, de azok meg fiatalon halnak, nem is értem. Nekem sem kellene már itt lennem, de látom már, még ez sem adatik meg. Hiába tettem meg mindent, hogy elpusztítsam magam, csalatkoznom kellett, hogy ez majd gyorsan végbemegy. Nem. Annál nagyobb büntetést mértek ki rám, lassú és nehézkes az út, tele szenvedéssel, s amikor azt gondolnám, végre eljött az időm, akkor újra osztják a lapokat, és visszadobnak a megmérettetés savas ösvényére, melyen haladnom kell. Akárcsak most.
A legtöbb ember táplál még némi reményt, ha baj van. Szerelemre vagy pénzre vár, vagy, hogy az időben majd minden feloldódik – esetleg valami végső csodára, ami egy csapásra megoldja az egészet. Én benne láttam ezt a csodát, amely feloldotta az időt. S mióta eldobott, egyre csak fogyok, napról napra érzem, hogy nem maradt bennem már semmi. Rá kellett ébredtem, hogy az élet minden boldogságtartalékomat elemésztette. A szívem mára összezsugorodott. Hiába láttam, mi van legalul, hiába sikerült újra és újra felállnom, a fáradtságos küzdelem kifacsart belőlem minden maradékot.
Makhilája voltam minden elesettnek, támasza a gyengének, védője az igaznak. De már nem vagyok más, mint egy elnyűtt naspolyadarab. Annyian használtak, hogy teljesen megkoptam, s lassan törnöm kell. De mégsem adom könnyen magam. Amíg lehet, nem roskadok össze. Haladok lentről felfelé, ahogy már szokásom.
Elnézem Angust, ahogy a lift közepén magabiztosan uralja a helyzetet. Arcán éber, együttérző figyelem motoz. Mielőtt felérünk, felhívja a figyelmünket arra, hogy csak néhány percünk lesz odakint, a maró hidegben, hogy eljussunk a tengeralattjáró fedélzetéig védőruha nélkül. Amikor a szerkezet végül megáll, és kinyílik az ajtó, szembesülünk azzal, hogy szavai koránt sem voltak túlzóak.
Amerre a szem ellát, mindenhol csak víz. A tenger fekete masszaként morajlik a leszálló sötétben, és a fagyos hideg azonnal ráomlik az arcunkra. Börtönünk teteje néhány méterrel a szélfútta hullámok felett magaslik, és nagyjából egy átlagos lakótelepi tömb tetejének méreteit kelti. Egészen apró, élesre vágott víz-szemcséket morzsolnak az erős széllökések, így egymása kapaszkodva indulunk meg Angus után a perem felé. A tetőn, a liftházon kívül egy helikopter leszálló van felfestve, egyébként teljesen üres, csak a szélét szegélyezik vaskorlátok. A kíméletlen időjárás zaján túl morajlást is hallok, mely másodpercről másodpercre erősödik, s kitekintvén látom az előttünk pár száz méterre megemelkedő víztömböt, mely egyre csak szélesedik, lassan tolja szét magáról a vizet, úgy halad felénk. A tengeralattjáró, mint egy ragadozó, emelkedik ki a hullámokból, a semmiből becserkészve minket. Súlyos víz-fodrok tódulnak menekülve körülötte, a hullámok is riadtan törnek élétől, s ahogy a naplemente utolsó fénycsíkjai rávetülnek a fém monstrum arcára, megjelenik a név is: Second State.
Egy valamikori techno video-csatorna neve – perszehogy. Ismét jó mosolygok magamban, mint annyiszor mindig, amikor az élet legszűkösebb helyzeteiből épp kiutat keresve ilyen jeleket látok. Az arcomon már fodrozódnak a lerakódott jégpára sodrai, a ruhám alá besüvítő szél lemerevíti az izmaimat, de nem érdekel. Most már csak kibírom valahogy.
Fémes nyikorgás és búgó motorhang keveréke löki meg a börtön falát, ahogy a tengeralattjáró bedokkol mellénk, és megáll. Ekkor válik nyilvánvalóvá számomra, hogy ugranunk kell, hiszen minden bizonnyal nem építenek külön lejáratot szökevények számára. Declan úgy dönt, nem vár tovább, és átugrik a korláton. A többiekkel sorba követjük, s összezsugorodott izmaim felvonyítanak a becsapódáskor. Nem bírom kinyitni a szemem, annyira hideg a víz, s bár ösztönösen lapátolni kezdek magam körül, a kezem lassú és nehézkes. Mintha nem is én lennék, mintha nem tudnám irányítani a mozdulataimat, érzem, hogy egészen elmegy az erőm. Mintha kicsit megállna az idő. A mozdulatok leragadnak, jelentéktelen pontokat jelölnek ki és elveszítik jelentőségüket. A véráram kásásodva vánszorog, az inak közti kollagén már kocsonyásodik. Az agyat ért idegrendszeri sokk feldolgozása csak néhány másodpercet vesz igénybe, de már nem tudom eldönteni, mi a valóság. Hozzá vagyok szokva az agyi erek maximális igénybevételéhez, átéltem már több száz féle fájdalmat, különféle drogok túlhasználatával napokon átívelő testi és szellemi próbatételeken vagyok túl, de ez mégis váratlanul ér.
A fájdalom mindig váratlan, csak az a kérdés, milyen hamar fogod fel és szoksz hozzá. Évekig is elszenvedhetsz, mire ráébredsz, hogy nem jól közelíted meg a forrását, és elfogadod, hogy most már ezzel a szarsággal kell együtt élned. Onnantól kezdve viszont egyből könnyebb. Magadba olvasztod a következő, mérgekkel teli fiolát, és vírusölő baktériumként tenyészel tovább. Addig a szerencsésebbek újabb nyerő lapokat húznak, elkerülik azokat az ösvényeket, amelyeken te csapdába estél, aztán szombaton bált ülnek princípiumuk megkövetelt szükségességén. Kezükben koktélos poharak, ruhájuk tökéletes íve utat tör a tömegben, de a szemükön olcsón ragyogó rosszindulat meddővé teszi őket a valódi felemelkedésre. Állnak kint a monstrum házaik előtt, valahol a védett és tisztított zónákban, locsolják a délutáni naplementében a füvet, és reng rajtuk a zsír vagy a szilikon, hiába fedi őket a kiváló minőségű szatén. Mert nem volt elég türelmük és kitartásuk a saját testükkel foglalkozni. Minden idejük elment a karrier építésre, a fasz szopkodásra, meg az olyan tárgyak megszerzésére, amelyekről azt hiszik, hogy boldogabbá tetszik őket. És közben vigyorognak. Nem éreznek fájdalmat. Nem ismerik az alsó szinteket. Nem tudják, hogyan kell zuhanni vagy merülni.
Vastag, néger kezek ragadják meg a karomat valahonnan jobbról – ezt még érzékelem, különben az ájulás határán vagyok, ahol már a szemem felnyitása után is csak a szürkéskék habokat észlelem, meg, hogy húznak.
Haladok így is, tehetetlenül, lezuhanni, és a mélyből felbukkanni ugyanannak a hullámnak mindkét oldala, csak az egyik negatívban, melynek képének érzékelése csak nézőpont kérdése.
Az oxigén talán az utolsó pillanatban érkezeik meg, s egy vég kód az agyban még, hogy nyisd ki a szád, hogy prüszköld ki az agyadból a jeges vizet és valahogy tartsd nyitva a szemed.
Pislogj.
Tartsd magad.
Haladás a következő kapaszkodási pont irányába, az érzékelés irányadó kiszögellései felé, hogy újra összerakd magad, és folytasd tovább.
Már a felszínen vagy, a víz felett. Az eget beteríti a börtönfal egy része, meg a tengeralattjáró fenyegető sziluettje. De ott vagy. A néger véreres szemei a tieddel párhuzamosak, most már a hangját is hallod. A nevedet üvölti. Aztán elhúz magával, és te a mozdulat hullámán előrelendülsz, látod, már félig úszol. Közben a nyílófedél felöl két, maszkos figura bukkan fel, köteleket is dobnak, üvöltöznek és integetnek.
De mi a fasznak kell üvölteni? Újra beinduló éberségemet jólesően fogom fel, az emberi szervezet masszív, gyorsan alkalmazkodik, még az én lerobbant, sérült fizikumom is, mert már régen megtanult a sérülésekből újraformálódni.
Valaki már mászik is fel a csomós kötélen, Paul lesz az, az a nagydarab medvedisznó-ember, vagy legalábbis a háta, aztán ott virít Rory vörös haja is. A másik kötelet megcélozva teljesen a hajó falánál vagyok, és beérem Declant, aki elkezd mászni. Menni akarok már, el innen, ki a vízből. Az ismeretlen mindig is taszított, hiszen azt nemigen tudjuk szabályozni, így bármi megtörténhet. Elképzelem, hogy alattam több ezer méternyi mélység szuszog, amely bármelyik pillanatban elnyelhet, ha úgy dönt, vagy visszaránt irtó erejével, megalkuvás nélküli természetével.
És akkor megindulok, húzom magam a kötélen, már nem érzem a hideget, testem átkonvertálta magát túlélőmódba, itt vagyunk, hajrá, és ha a következő pillanatban mégis minden elsötétül, már akkor is küzdve hullottunk el.
De minden vonzás beigazolódik.
Fent vagyok a hullámtörő tetején, és húzok be a többiek után a soron következő mélységbe. Le és fel, ahogy mondtam, keresztül a hullámok menetrendjén, kiterjedve a haszontalanságban. Még mindig nem tudom felrajzolni magamban azt a szabálytalan spirált, amit a sors tekerget körülöttem. Bárcsak megfejthetném. Ha csak a pulzusok ütemét ismerném. Ha csak kiterjedésének végső perifériáira támaszkodhatnék.
Ehelyett csupa másodlagos érzék. Csúszós padló, vörös fények, szűk folyosók, ahogy a filmekben – sosem jártam még tengeralattjáró belsejében, s bár a csillagjegyem vízöntő, azt hiszem bizonyos szempontból mégsem kedvelem a vizet. Aztán valahogy Brighton Beach jut eszembe, miközben rángatjuk is le magunkról ruháinkat, hogy minél előbb megszabaduljunk tőlük. Na, igen. Napozás Brighton Beach-en, az volna jó most. A parton sütött grillhúsok sűrű, fűszeres füstje keveredik a vattacukor árus ragacsos szirupjainkat illatával, a felüljárónál valaki spontán dj szettet nyom a naplementébe, te meg csak fekszel, és szívsz valami szart, amit cockney-tól vettél odafele. Szól a techno, a sirályok lefosnak mindent, apró fehér pettyek a cipőd orrán, két holland csaj a parton szexi shuffle-táncba kezd, és süt a nap.
Ez már nem lesz soha, vége egy újabb mesének, amelyekből gyakorta felidéz magának az agyam, bármit is jelentsen ez - de legalább még tudom, hogy élek, tudom, hogy ki vagyok vagy voltam, hiszen csak ezt tudjuk mérni, bár a folyásban elveszik az eredet, ugyanakkor ez segít elviselni.
Nem érzékelem a hajó elindulását, sem azt, hogy mennyi idő telik el, a szellemi és fizikai megerőltetettség csúszásában villogok tompa fényű bójaként, bepréselem magam valami szárítókabinba, és tátott szájjal bámulom a tükörképem elmosódott vonalait.
Új ruha, új helyszín, újabb szereplők.
Az, hogy milyen lehetőségeim vannak
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
