NAPLÓK: Tépő Donát: Repülési Magasság Legutóbbi olvasó: 2024-11-21 23:10 Összes olvasás: 6135| 1. | [tulajdonos]: 1.nap | 2017-12-31 21:34 | Repülési magasság
„Én is teli vagyok, de üregekkel. Valami rág belül. Az üregek egyre tágulnak, már feneketlenek. Szédülök, ahogy tátongó szakadékaim fölé hajolok, a végét járom.”
Eugene Ionesco: A király halódik
KEDD. Mint akkor. A forró víz átgördül a hátamon és beleváj a derekamba. A gerinc melletti izmok hálásan ellazulnak, majd lefelé továbbgördülve ellazítják a kismedencét, mire megindul a bőséges vizeletsugár. Végre hugyozok egy normálisat. Ha már szabadság nincs, vagy függetlenség, azért legalább még mindig jut néhány perc a kikapcsolásra. Egy kis megnyugvás, pillanatnyi tehermentesítés. Ezek a pillanatok löknek tovább, semmisség az egész, de mégis nagyon fontos áthidalás. Vagy amikor meghallok egy olyan zenét, amit szeretek. Feldob, lendületet ad. Azt üzeni: még mindig érdemes. Utána indul újra minden, a rendszer reboot-ol, a terheket tovább kell vinni. Terheinket a hátunkon visszük – szólt a néphiedelem egykor, és ami azt illeti, ilyen tekintetben jól állok: a hátam jó formában van - volt is min edződnie, bírja a pompázatosabbnál pompázatosabb fájdalmakat. De a terhek azért csak húznak lefelé, így tolva előre az izmokat a nyúzott herék, a merev sérvhálók, az aranyérforgácsok és izom-torzulások felé. Mi lehet odalent? Már nem is igen foglalkozom vele. Időnként még eszembe jut, de már nem izgat. Ötven éves vagyok, kész csoda, hogy élek. Az a töménytelen mennyiségű drog, a sok kialvatlanság, meg az a harminc évnyi intenzív edzés, és a mellé szedett táplálék kiegészítők már rég megalapozhatták volna a velük párhuzamban szorgosan tevékenykedő légszennyezés, a műkaják és a darabokra hulló jövő lassan gyilkoló mechanikáját. Már kint kéne feküdnöm a falakon túli tömegsírok valamelyikében, sejtfüzéreim digitális lenyomatát az utókorra hagyván. De, hogy nem úszom meg ilyen könnyen, azzal rég tisztában vagyok. Nekem radikális szenvedés a jussom. Mindig is az volt. Húzom magammal, mint valami rossz óment: itt voltam már mikor az új világrend papjai elkezdték Európa módszeres felszámolását és megmérgezését, láttam, hogyan rojtolódnak szét a határok, ahogy a multikulturalizmus meg a liberalizmus nevében idegen népek lepik el egymás országait, mint a sáskák. A gazdasági érdekek mindig, minden körülmények között felülírnak: a politika álszent, az emberi jellem valaha volt legsötétebb mocsara, mely megölel és megfojt. Végigtudósítottam a helyi polgárháborút, dolgoztam a svédek fegyvergyáraiban, felraktam a magam részét a védfalba, és ezidáig túléltem a napkitöréseket is. Volt, hogy húszra lapot húztam, és vesztettem. Ahogy az emberiség is. És a java még csak most jön. A természet még csak most veszi kezébe igazán az irányítást, az embereknek lassan nem is kell ölniük egymást, bár a kiadó helyek csaknem elfogytak.
Mennyi minden történt ez alatt az idő alatt, most meg nemigen akad semmi, amit célkitűzésként fogalmazhatnák meg. Egyszerűen kikapcsolom magam. Kiadok magamból minden mocskot, és mikor végre kissé megtisztulva érzek, ráébredek, hogy annak sincs semmi értelme, így aztán kezdem elölről. De azért csak pakolom tovább. Leginkább írok. Mostanában szinte csak az írásra koncentrálok. Lezuhanyozom, bekapcsolom az architekturális, érintő képernyős tükör szárító funkcióját, és már megyek is. A testemen kevésbé tudok uralkodni, mint az elmémen. Minden porcikám sajog, az inak csökönyösen nyúlnak, a véredények lassan telnek, és sokáig duzzadtak maradnak. Érzem, hogy elhasználódtam, éreztem már tíz éve is, és nem hittem, hogy idáig húzom. De a legnagyobb fájdalmak hozzák elő a legihletettebb pillanatokat. Csak mindig fel kell írni mindent azon nyomban, máskülönben elvész a semmibe, és minél inkább vissza akarod idézni, annál távolabb kerülsz tőle, ha pedig mégis sikerül, akkor is csak töredékét, és nem ugyanazokkal a szavakkal, ugyanazzal az ihletettséggel. A hatás elvész, ha nem jegyzem fel, nem úgy, mint fiatalabb koromban, amikor mindent képes voltam fejben tartani. Az évek során elfelejtett, fel nem írt és elvesztegetett ötletekből ma Ulyssess-nyi kötetet írhatnék. Kár értük.
De azt is érzem, hogy ezek a fel nem használt gondolatok tovább keringenek bennem, hogy hetek, hónapok múlva újra feltörjenek valahol. Közben az élet időnként odadob nekem egy darab megrágott, kiszáradt boldogságkoncot, de nyilvánvalóan azt is csak azért, hogy ne mondhassam: nem kaptam semmit. A testem felfal, viszont az elmém még itt van. Jobban, mint bármikor. Mintha az a sokévnyi tapasztalatmozaik végre képpé állt volna össze. Odafent átvettem az irányítást.
Néhány héttel ezelőtt kattantam el, nem is tudom pontosan, már mi volt az utolsó szikra. Az új Coelho antológia digibook ajánlását kellet volna megírnom a kiadónak, pedig a főszerkesztő nagyon jól tudta, hogy mit gondolok az irodalmi legendává avatott fazon írásairól. Előre látható volt, hogy baj lesz, mert már tavaly megvettük a kiadási jogokat és azon is összevesztünk. Azóta sem értem, miért kellett a nagyjából korrekt kis szerzőink renoméját felturbóznunk ezzel a baromsággal. De a főszerkesztő benyelte az aranyhal-csalit miután a kiadási jogok piacra kerültek, és azt hangoztatva, hogy örüljünk, hogy valaki még egyátalán olvas. Ebben mondjuk igaza volt, és büdös nagy kaszálást várt az új szezon végére. Tántoríthatatlanul ragaszkodott ahhoz, hogy megbarátkozzak a helyzettel, kezdésnek máris megírhatom az ajánlót vagy egy képes összefoglalót a bel-ívre. Szerintem az utolsó kiadó voltunk, akik a digitális mellett még papír alapú platformon is forgalmazott, de a részleg már évek óta veszteséges volt. Most meg toljuk ki még ezt is, hogy másra se legyen jó, mint WC-papírnak? Baromság. Ha már könyvet adunk ki, legyen fontos darab. Elismerem, ez nagyon is szubjektív, de legalább ilyen dolgokban, a hagyományok és mély értékek mentén legyünk következetesen módszeresek. Hónapokig lobbiztam Cortazar, Styron vagy Coetzee újrakiadása érdekében (a feketepiacon több tízezer kredit egy-egy, még meglévő, eredeti könyv) mindhiába. Oké, ne az én agyonhajtott olvasói szellemem legyen a mérvadó, na, de, hogy még majmoljam is ezt a nagystílű csalót? Ha már írnom kell a könyvéről, akkor a kritikámat inkább a blogomon tenném közzé, ami viszont szintén szúrná a főszerkesztő szemét, és előbb-utóbb kicsinálna.
De úgy éreztem, már ez sem érdekel, mint ahogy évről évre egyre csökken azoknak a dolgoknak a száma, ami miatt érdemes folytatni. Ahhoz viszont meg már túl sokat láttam, hogy csak úgy lelépjek, és ha azt vesszük, hogy az utóbbi években mekkora a halandósági ráta, abszolút szerencsésnek mondhatom magam. Pedig m milyen jól járnának a halálommal. Eggyel kevesebb éhes száj, eggyel több négyzetméter, és egy kicsivel több remény az ökoszisztémának. Hiába a globális születésszabályozási rendszer, - az egyetlen dolog, amiben a hatalmak meg tudtak egyezni – hiába a föld öntisztulása – még mindig sokan vagyunk.
Változás kell. A természettel párhuzamosan, nekem is.
Most.
Eddig mindig bejött, amikor évek hosszú sorát végigszenvedve hajlandó voltam valami teljesen radikális döntést hozni az életemmel kapcsolatban. Volt néhány ilyen döntésem a munkahelyeim miatt, vagy amikor végleg betelt a pohár a feleségemmel, és úgy éreztem, nem lehet már rosszabb, szóval miért ne?
Így hát egy, a maihoz hasonló holdfényes kedd reggelen felmondtam, és miután a kollegák értetlenséget sugárzó arckifejezéseinek mentén összepakoltam a cuccaimat az irodában, a sajtóasztal közepére helyeztem az előző este számukra sütött pisztáciás sütiket egy műanyagtálcán. A marketinges csaj teljesen meghatódott, ami pillanatok alatt átterjedt a többiekre is, akik az erkölcsileg elvárható módon máris szimpátia-hullámokban gyűrűztek felém. Mindenki úgy tett, mintha sajnálná, de legtöbbjük egy hét múlva már el is felejti majd, ki voltam. Fogalmuk sem lehetett a sütemény alapkrémének vajába olvasztott két és fél gramm kiváló minőségű jávai hasisról, amely az elfogyasztását követő másfél óra múlva fejti ki maximális hatását, lefolyása pedig a szervezet fizikai állapotától függően két, három órán keresztül tart.
Addigra én már bőven itt ültem a Dark Buddhában, és kértem ki a következő acél-vodkámat. Rohadjon meg a mindent átható hiénarendszer mindenestül. Ez az én fedezeti profitom.
Látom magam előtt, ahogy Olivia, a titkárnő, bevisz a főnöknek pár szeletet a süteményemből valami ízléses kistányéron a délutáni kávéjához. A pacák nagyjából most kap agybajt attól, ami a fejében megy, és valószínűleg már haza is vágott néhány kópiát vagy minimum elcseszte a nyomdai anyagot a gépén, amit nem tud majd visszaállítani. A többiek kint szakadnak a közösségi portálok mémjein a hétvégi zavargások kapcsán, és a youtube-ról játszanak kívánságműsorosdit. Anyátok picsáját.
És most megint egy kicsivel szabadabb vagyok.
De ez így sohasem lehet igaz. Az életemhez fűződő kötelékeket születésemtől fogva a rendszerhez való alkalmazkodás szabta meg. A gyerekkor, a szülők és az iskolák - amikor még hittem abban, hogy az út, akármilyen akadályokkal is van kirakva, azért csak elvezet valahova. Csakhogy a legfontosabb dolgok úgy történnek meg velünk, hogy észre sem vesszük, csak utóbb eszmélünk rá, akár évtizedekkel később.
De mára csak a pusztaság maradt. Ahogy a földön egyre fogynak az élhető területek, úgy szárad tovább a lelkem is ebben a sehova már világban. Azt hiszem, a végjátéknál tartunk, szóval mindegy, hogy mihez kezdek most magammal. Itt járkál bennem az az ürességhez hasonló érzés, hogy lebegek a semmiben, és nem érdekel már, hogy mi történik. De azért tudom, hogy nem ártana valamibe fognom, hogy legalább lefoglaljam magam. Az egyetlen, amihez értek az íráson meg az irodalmon kívül, az a zene meg a filmek. Na, igen. Anyám folytan azt szajkózta: a művészetből nem lehet megélni. Hát ez azért nem is olyan egyszerű. Ha eladod magad, simán megy. Ha azt adod nekik, amit divattá tesznek, akkor isten vagy. Isteneket teremtünk. Hősöket, akik mi nem lehetünk. Több millió font egy hétre egy futballjátékosnak? Vagy csak negyedennyi, de egy estére egy Dj-nek? Elmentek ti a francba!
Valamihez azért kezdek, annak ellenére, hogy kétséges, van-e értelme, de az időt csak ki kell tölteni, ha már maradok. Dolgozhatnék valamelyik kaptárban az áramtermelőknél, de az tíz órás fizikai munka. Csak szeretném hinni, hogy megvan hozzá a formám, hogy több hónapot is kibírjak, nem tudom. A monotonitás mindig felőröl. De hát a blogomból végül is csak csurran-cseppen, viszont kell valami olyan is, ami keretek közé is szorít, rendszerhez köt, mert a rendszerben mindig találni kapaszkodót, anélkül pedig tapasztalataim szerint megőrülnénk. Szóval akkor megpróbáljak józan maradni, vagy folyamodjam a szokásos régi módszerhez, és sodródjak az idővel? Nevetségesen hangzik, de túl sokat voltam józan az elmúlt ötven évben. És azt hiszem, a Dark Buddha tökéletes kiindulópontja lehet az újra-átváltozásnak, vagy mondjuk úgy: a végső énemhez való tétlen igazodáshoz. Eddig ugyanis mindig beigazolódott, hogy az idő megoldja a problémákat, és mivel vesztenivalóm már amúgy sem nagyon akad, akár ezt is tehetném. A létem nem egy állandósult állapot, hanem egy folyamat. Régóta tisztában vagyok vele, hogy ha nem vagyok képes változni, akár bel is belepusztulhatok. Sok mindent hagytam bekövetkezni, hogy ez megtörténjen. De a kaotikus pulzálásban eddig mindig sikerült rátalálnom az előre vivő hullámra. Lehet, hogy ez rendeltetésszerű. Úgyhogy lesz, ami lesz. Így most is az ismeretlent választom. Talán az elbaszott ösztöneim teszik. Megtanultam engedelmeskedni nekik.
És a jel hamarabb megérkezik, mint gondolnám. Így megy ez – csak koncentrálni kell, mantrázni magában, amit el akarsz érni, ami foglalkoztat, bevonzza a valóságot. Bizonyos dolgokat túl hamar bevonzok, ellenben másokért évekig harcolok. Ez most túl gyorsan ment, és így semmi jót nem ígér.
Ülök a Buddhában, és a bárpulthoz dülöngélő alakban felismerem egykori hobbizenekarom gitárosát, akinél köztudottan mindig van spuri. Mondjuk, most pont nem úgy tűnik, mint aki fitten van, de amikor csatlakozik hozzá két rommá tetovált fekete hajú alteros csaj, akkor láthatóan összekapja magát és hódító üzemmódba vált. Innen látom a boxokból, hogy pereg a nyelve, mint a géppuska, mintha egy adrenalin injekciót kapott volna az imént. Na, megvagyunk.
Végre felém néz én meg intek neki. Lekapja a bárpultról a söröskorsóját és a két csajszival karöltve megindul felém. A lányok elég jól néznének ki, ha nem csúfítanák el az arcukat hófehér sminkjükkel és koromfekete szemhéjfestékekkel. De szakadt és kopott szerelésükön még így is átütnek feszes idomaik, úgy tippelem, olyan huszonhat-hét évesek lehetnek. A környékre tévedt tökéletes prédák.
A három alak barbár méltósággal közelít felém, középen a hórihorgas Gitárossal.
- Apám, itt nyomod az ebédszünetben? – harsan fel eszelősen, mintha nem tudná, hogy vagy három kerülettel arrébb dolgozom. Dolgoztam. De persze megbocsájtom neki, hogy nem úgy forog most az agya, ahogy kellene.
- Kiléptem – közlöm közönyösen és odatartom elé az időközben kiürült poharam. A lányok szeme csillog, parfümjük átható, édes illata felbirizgálja az érzékeimet. Teljesen csövön van az egész brigád, így hát lesz némi esélyem, hogy értelmesen tárgyaljak velük, máskülönben tiszta állapotban még a szavakat is alig tudnák előkotorni odabentről. Ismerem ezt a típust. Mégis vonzódom hozzájuk. Nincs velük semmi baj, csak már nincs erőm rajtuk segíteni. Azt hiszem, nem is várják ezt. Nem az igazán vonzó bennük, hogy lelkesek, üdék, vagy, hogy fogékonyak, hanem inkább a fejükben nyíló szellemi frissesség meg a boldog tudatlanság különös keveréke üt meg jobban. Lehet, hogy nem túl tapasztaltak még, de pont ettől boldogok. Mintha nem zavarná őket, hogy elromlott a világ. Mintha non-stop kilépési engedélyük lenne minden szektorba és egy ipari víztelep mellett laknának.
Váltunk pár szót a közelgő pankrációgáláról, miközben leülnek velem szemben a boxba és töltögetni kezdjük a vodkát. Kisvártatva azt is megtudom, hogy ha jó spurira fáj a fogam, akkor a szomszéd teremben megtalálom a számításomat. Hátranézek a vállam fölött és látom, hogy a hátsó táncrész felé vezető folyosó szájában két nyakigláb néger vitatkozik valamin. A folyosóról kiszűrődő techno mély basszushangja szaggatott ritmusban darabolja a levegőt. A két nyurga néger az öltözéküktől eltekintve módfelett hasonlít egymásra, lerí, hogy ikrek. Visszafordulok újdonsült vendégeim felé, és látom, hogy a két csaj már teljesen be van gerjedve. Vajon mióta lehetnek fent? Ez már a túlburjánzott endorfin fázis, amikor annyira érzékeny a bőröd, hogy már az jól esik, ha valaki hozzád ér? Porszemcse nagyságú érintési felületeket érzel nanoszekundum gyorsággal felnagyítva. Az agy zsibbadása már nem annyira erőteljes, hogy elnyomja a folyamatosan feltörő ösztönös vágyakat, de a kognitív irányítás redukálódik, és a teljes testet átjárja a melegség. Ilyenkor jön a feltartóztathatatlan szexuális kényszer. Gitáros folyton ilyen nőket szed össze, azt mondja az illegális rave-ek után vannak a legkomolyabb menetek. Nem sokkal fiatalabb nálam, de még sohasem volt házas. A háború, és az azt követő rendszerváltozás nem jött neki jókor. Nem sokkal ezután ismertem meg: teljesen véletlenül találkoztunk Ibizán, és miután kiderült, hogy ugyanonnan érkeztünk, máris roppant erőkkel kényszerítettük egymást a teljes szétcsúszásra. Azon a hétvégén zárt be a Space és egy legenda ért véget. Ott álltunk a tömegben a klub előtt és vártuk Carl Cox-ot, hogy megérkezzen az öreggel, aki az egészet még a nyolcvanas évek végén megálmodta. Carl elég röhejesen festett abban a vajszínű Mini Morris-ban, amiben végül begurultak, de legalább az öltönye passzolt hozzá. Az öreg bement, és lezúzták az utolsó fiesztát, amely már napokkal előbb elkezdődött, és az emberek számára igazán csak napokkal később ért véget. Azon a reggelen a nagydarab néger techno legenda felrakta az utolsó dalt a klub történetében, Jim Morrison elalélt szavaitól hullámzott végig a termen a „The End”, és hangos taps követte az örömkönnyekbe torkolló záró hangjait.
- Na és most miből fogod finanszírozni a dolgaidat? – kérdezi az egymásba gabalyodott lányok alól Gitáros, és rágyújt egy Styvesant-ra, amiből elmondása szerint felvásárolt egy raklappal, mikor még gyártották. Miután kitaláltuk, hogy csinálunk egy techno-trash bandát, még kellett találnunk egy megbízható dobost, aki az elektronikus padokkal is nyomul. Egy ideig a mostohabátyja állt be játszani, de őt sajnos bedarálták az első Mutánsok Próbáján, így hát más kellett keresnünk. A jelenlegi dobos egy magának való ateista pszichopata, de legalább jobbára érti a matekot. Kár, hogy manapság az emberek nem igazán járnak koncertekre, éppen ezért mi sem nagyon működünk már igazán, bár, ha nagyon akarnánk, itt a Buddhában még összehozhatnánk valamit. De nem nagyon akarjuk.
- Azt hiszem, írni fogok! – felelem, és most komolyan is gondolom. Évek óta írom a blogomat, és bármit megjelentetek rajta, amiből pénzt lehet csinálni. Most viszont olyas valamivel kell rákapcsolnom, ami tényleg odabasz. Csak kell egy politikamentes, ütős ötlet, ami mindenkit érdekel. A politika már nem számít. Mind megdöglünk hamarosan, szóval legalább érezzük jól magunkat addig.
- Nem nagyon jött be eddig se! – röhögi el magát Gitáros.
- Tudod, hogy mindig is csak félvállról vettem. Nem volt rá igazán soha elég időm a biztosan fizető meló, előtte meg a család mellett. Csak amolyan önkontrollnak szántam. Kellett a kredit. De most valami mást akarok.
- Meddig van Kilépésid a vörös zónákba?
- Nem érdekel. Már semmi nem érdekel.
- Hát akkor meg olyan „semmit nem veszíthetek” szerű őszinteség kell. Azt falják a népek! Érted, az író végül is nem tesz mást, mint rámutat a hazugságokra, amelyekkel az emberek áltatják magukat.
- Nem tudom, én csak írok. Mindig csak írok. Muszáj. Gyerekkoromban kezdődött az egész, és hiába is akarom, úgy sem tudok felhagyni vele.
- Az embernek nem szabad megtagadnia saját belső énjét. Engedni kell kibontakozni.
Meg kell hagyni, vág az esze az amfetamintól, a végén még engem is fel lelkesít, pedig az nem egyszerű. Magukra hagyva őket a boxban, el is indulok a táncterem felé, hogy megkeressem a fazont, akiről beszéltek. Kell valami, ami mélyebb tudatállapotba lök. A ciklikus alváskihagyás fog majd igazán rátenni a drogra, és ennek a kettőse hozza az aktív elmélyülést a másnapos szakaszban, tehát holnap dél körül.
Odabent már tombolnak a zombik. Egy kibaszott nagy régi klasszikus Human Machine tétel sámánének-szerű felhúzása zajlik épp: a kezek a magasban, a stroboszkóp begyorsul a gyorsuló pörgésre, a féderek szanaszét kaszabolják a kiállás végét, aztán ahogy berobban minden egyszerre, a testek egy emberként ugranak rá a hanghullámokra. A techno-ban a szétcsúszós részeknél szándékosan üresebben hagyják a producerek a zenét, hogy élőben rá lehessen effektelni, így alakul át a hatás. Ilyen közegben nem könnyű megtalálnom a figurát, ráadásul úgy érzem, mindenki engem néz, pedig dehogy. Nagyon jól tudom, hogy vannak köztük, akik ugyanezt érzik, csak ők már be vannak állva - szóval hogy van ez? Az ötvenes fószer, mi a faszt keres már a techno buliban? De egyébként meg pont mindenki leszarja, és csak magával törődik. Bíbor-lilába pingált tündérarcú kislányok, apuci kedvencei, Mutánsok Próbáján VIP páholyos csürhe, akiknek mégis az igazán mély, koszos külvárosi gyárzene kell, meg a klasszikusok, amilyeneket ma már nem készítenek. Főleg nem a belvárosi puccos helyeken, ahol viselkedni kell, meg DNS szűrő van a kapukban. Jobb helyeken élnek, mégis bekeverednek az elfajzottak, a gyári telepesek meg a migránsok közé, ha jóféle áruról van szó. Ezek a kultúrsznobok, akik passzióból játsszák az underground majmokat, és úgy hiszik, mindent tudnak már. Vagy csak öregszem?
Szerencsére, közben meglelem a fazont az elülső hangfalak tövében. A lábszáraimon érzem a basszus lüktetését, meglebegteti a nadrágomat is szinte, ahogy nézek az eszelős tekintetű vén ázsiai szemébe. Castornak hívja magát, nem tűnik túl barátságosnak, de hát ki az itt errefelé? Ocsmány pofája van az biztos, arca tele vágások hegeivel, mégsem látni rajta önelégültséget vagy neheztelést. Körülötte eldobált sörös dobozok, kicsavart pakettek hevernek, meg műanyagpoharak - azokat rugdossa lábaival ütemre. Megpróbálok beleüvölteni az fülébe, hogy értse mire volna szükségem, és figyelem elrévült arcát, hogy mit reagál. Szúrósan néz egy darabig, de aztán meggyőzheti magát, hogy rendben vagyok, mert visszaüvölt, hogy mennyit kóstál a két gramm. Bólintok a megrángó arcnak, majd odatartom a csuklómat az övéhez / rövid tompazöld villanás, és a kreditek máris átvándorolnak az ő számlájára. Aztán már érkeznek is a gumók - átlátszó köntösben azúrkék porkristály - már a gondolattól fel is megy az adrenalin-szintem.
Bevonulok a mosdókhoz szippantani, de persze már a folyosón iszonyat sor áll, bassza meg, na meg az is holt biztos, hogy senki nem brunyál. Én viszont nem fogom kivárni, míg ezek meglesznek. A legtöbben - csak úgy, mint én - még mindig a hagyományos úton szeretik: egyenest az orrba, onnan meg a mehet is gyorsan a véráramba. Csakhogy most nincs időm pepecselni. Muszáj kiütnöm magam, hogy lemenjek mélyebb gondolkodás-módba.
Irwine Welsh Rentonja vagyok, aki időről időre megpróbál felülkerekedni önpusztítási vágyán, de mindhiába.
Fogom az egyik kapszulát és visszaindulván a boxokhoz, benyelem, úgy ahogy van mindenestől. Kurva nagy felelőtlenség, még tőlem is. De hát az ösztön.
Viszont tapasztalataim szerint, csak úgy tudod újraépíteni magadat, ha először mindent lenullázol. Mindenről le kell mondanod, ami szokásoddá vált. Nem hagyhatsz kivételt, mert az könnyedén visszaránt. Változtasd meg az egész struktúrát.
Kedd délután, nagyjából fél négy. Fél óra múlva beüt a blokk, és ha minden jól megy, meg is kell még kefélnem az egyik feketét ma. Addig talán megyek velük, bármerre is mennek. Sodródom. Kell egy kis idő, míg a szervezetemet teljességében átjárja az anyag, míg a hatás több órás lefolyásának csak az utolsó szakasza lesz az elmélyülés. Amikor a test már lassacskán elfárad és elhasználódik. De az agy majd akkor is termel tovább.
Egy darabig még beszélgetünk a boxban, közben felhívom az egyik haveromat, Mortecai-t, aki mindenféle afrodiziákumokat ismer, melyek jól jöhetnek hajnalban, és megbeszélem vele, hogy megvárom itt. A spuri amúgy is ütni kezd, méghozzá irtózatos sebességgel, mire lerakom a telefont, már érzem, hogy remegek. Komoly ez a cucc, és már rég csináltam, szóval remek ötlet volt tőlem berágni egy egész pakkot, de hát ez a változás lényege. Hagyod, hogy az addigi életed ésszerű elveinek ellentmondó dolgokat tegyél, vagy gondolj, és ösztönösen tedd, ami jól esik. A megszállás alatt odaveszett egy jó kis könyvem hasonló témával. Luke Rheinhart Kockavetőjében a főszereplő fazon állandóan kockát vet, mielőtt megtenne valamit, és az eredménytől teszi függővé a következő lépését, amit rendeltetésszerűen meg is tesz. Élete egyszerre válik kaotikussá és szabaddá.
Ahogy vérereim megtelnek a vegyülettel, elkezd vonzani a zene, testem ösztönösen megmozdul, hallásom kiélesedik, átkapcsolt állapotom innentől fél napig: Statue of High.
Egyszerűen muszáj visszanéznem a táncterembe, ahol közben valami teljesen más kezdődik: sűrű szárazjég-tejfölbe burkolódzik a Dj pult előtti táncrész, az emberek ködös sziluettjei között gomolyog a diszkó-füst. Gitáros és a lányok alig találnak utat utánam, de még látom őket vonaglani a fehér fátyolködben. Torz, egymásba hajló éteri hang-kavalkád mordul fel, egyre hangosodó basszusfutamokkal, a torkomban érzem a rezgést, az arcomat tépázza a szétpanorámázott visszhang. Aztán másfél percig csak egy tomboló szinusz-csík a jobb fülemen behatolva, a balon távozva - majd újra egy félelmetes űrorkán.
Így megy ez egy darabig, én meg besokallok, mert nincs egy félperces ütem sem, nemhogy komplex zeneszám, ezért inkább kivonulok az Aima névre hallgató feketével, aki újfent frissnek tűnik, és energikusnak, csak már a szemei vannak nagyon oda, és keményen izzad. Le is törölöm az arcát egy popsi-törlővel, amiből szerencsére mindig bőven ki van helyezve az ilyen bulikon. A csaj máris jobban néz ki. Leültetem egy boxba, és végre befut Mortecai is, akitől veszek fél tucat tíz millis tadalafilt, és az egyiket azzal a lendülettel rögtön benyelem. Mortecai jó kedvében van, meg amúgy is kedvel engem, mert anno együtt táncoltuk végig a breakbeat korszakot sihederkorunkban. Most is megdob még egy kis bónusszal, kezembe nyomva egy lila üvegcsét, tele feromonos oldattal. A párzási hormon mély-édes dzsungelszaga nyakamra és a csuklómra tekeredik. Most már megvagyunk, egy igazán kemény, pornós baszáshoz. Nem mellesleg Mortecai, miután megtudja, hogy munkanélküli lettem, és peregnek üresben a kreditjeim, elhint egy ötletet valami kültelepi stúdióban, ahol hangmérnököt keresnek. Azt mondja, benézhetnék holnap. Talán még ő is ott lesz.
Na, tessék, az idő máris dolgozik magától.
Megköszönve a segítséget búcsút intek Mortecai-nak és kirántom magammal a lányt a krómhideg éjszakába. Lehet, hogy oltári módon szétvagyok, de a becsukódó ajtó utolsó réscsíkján át esküszöm, mintha a Irvine Welsh, Chuck Palahniuk meg Bret Easton Ellis vénséges alakjait látnám megvillanni egy boxban. A fejem lüktet, érzem, hogy a vibráló idegpályák zizegésétől kibaszottul képben vagyok, jöhet bármi, történhet bármi. Minden jól esik, még a szennyezett levegő is, és az sem érdekel, hogy a közeli sikátorokból random ránk támadhat egy fosztogató banda, vagy egy mutáns. Szarok rá, majd leverem, kurva gyors vagyok, olyan gyors, mint még soha, megcsinált ez a kék cucc nem vitás, volt benne szufla, most meg majd pupillázhatok. Mert hát az a legnagyobb hős, aki az ösztöneit is le tudja győzni. Persze szarni, meg levegőt venni muszáj, de mi van az érzelmi ösztönökkel? Ideig-óráig el lehet nyomni őket, de örökké nem. Velünk született tulajdonságaink újra és újra előrenyomulnak és meghatározzák cselekvéseinket. Néhány hétre, vagy akár több hónapra is megváltozhatunk mások kedvéért, de végül az ösztön újra fel fog bukkanni is. Elfojtani nem lehet teljesen. Elég egy gyenge pillanat, és máris felülkerekedik rajzunk, legyen az bármilyen ösztön. Én már csak tudom, voltam házas.
Na és mi van azokkal a hősökkel, akik ellenállnak?
Ugyan meddig vagy rá képes?
Egyszer nemet mondasz, és azt hiszed dicsőséges győzelmet arattál önmagad vélt gyengesége felett, aztán csak ürességet érzel. Hogy állandóan így kellene majd döntened. A tudatod elkezdi termelni a meggyőző érveket: úgyse bírod sokáig, akkor meg miért ne mindjárt most? Aztán megcsinálod még egyszer. Ismét nemet mondasz. És a problémák csak gyűlnek, és úgy érzed, ennek ellenértékeként járna már számodra egy kis jutalom. És újra megteszed. Mert végül úgyis az igazi éned nyer. Az, aki a legalsó szinten lakik.
Kint aztán baszott fagy van, ahogy kell. Feltesszük a védőmaszkokat és megindulunk a jeges szélben előre. Képtelenség megszokni ezt a szagot. Hiába adják a maszkokat, hiába a védőruha, egyes napokon, mintha semmit nem érne. Ha a száraz, fagyos levegőt felkapja a mindenkori szél, és pont útjában vagy, akkor semmit sem tehetsz. Nyeled vacsira a metánnal dúsított párát, a külterületekről beszivárgó áporodott mocsárbűzt, és imádkozol, hogy elérj a következő oxigénfülkéig, ahol meghúzódhatsz, vagy ha van elég kredited, használhasd a sétálófolyosót.
Felgyorsított filmkockaként peregnek a befagyott utcák, a kint rekedt emberkupacok, valami felgyújtott irodaépület, meg az annak melegénél a koszos jeget hordókban olvasztó nomádok tömörülése, és azt sem tudom tulajdonképpen gyalog megyek-e vagy repülök. Majdnem elüt minket egy éjszakai porkotró-kocsi, ajtók, kapuszárnyak, tartalék vízkapszula bevétele egy lépcsőaljban, a csuklómba ültetett digitális személyi lapon kétszázat levonnak az éjfél utáni kint tartózkodásért, meg a vízért, keményen lesmárolom a csajt a furfangos, halványzöld üveglapos fotogén liftben - ismeretlen szobában eszmélés.
Meleg.
Rüves fűtőcellák kopogása a falban.
Bizsereg a bőröm.
Egy önkiszolgáló hotelszoba beépített diszpécsere magyarázza a menekülési útvonalat.
- Mi a szent szar? Tegyünk fel valami zenét! – kerregek körbe a szobában, ahová kerültünk, ki tudja, hogyan. Kattog minden porcikám, így esélyem sincs dugni, szóval el kell ütni valamivel az időt. Lehet, jobb lett volna egy kis kokain, attól rögtön felállna, viszont úgy lefárasztana, hogy aludni akarnék, nem írni.
Aima elmegy zuhanyozni, én meg elindítom a Dark Sera In Verona-t a kedvenc olasz négyesemtől. Ez kell most nekem. Ez a kisség megborult nyugalom. Tökéletes. Jönnek a puha lüktetések, az elmém kezd ráhangolódni. Mire a lány visszatér a fürdésből egy szál átlátszó pongyolában, már teljesen megvagyok.
Gyorsan lezuhanyozom azért én is, legalább felfrissülök kicsit. A forró víz átgördül a hátamon és beleváj a derekamba, erre rögtön feláll a farkam a tadalafiltól. A hőháztartásom teljesen felborult és máris egy belülről szorító eszelős filmben vagyok. Kilépek a gőzkabinból és beállok a szárító alá. Annyira kurvára jól esik a tisztaság, hogy szabályosan felvillanyozódom tőle. Egy szál alsóban nyitok be a szobába és az asztalon már két elkészült cigi vár. Ügyes ez a lány. És milyen jól néz ki smink nélkül, megfürödve. Mindig ilyennek kéne lennie. Mosolygok. Azt hiszem, ő is. A feje mellett, a holoboxból közben egy elvetemült biszex jelenet kapaszkodik fel a falra, és ez egy pillanatra kizökkent a komfortzónámból. Az állatvilágban mindig is megszokott volt a biszexualitás, az nem vitás. Az emberi kultúrák viszont a történelem folyamán (leginkább a vallás nyomására) elfojtották ezeket az ösztönöket. Meggyőződésem, hogy ha ez nem így történt volna, ma jóval kevesebb aberrált élne, és talán sosem fajulnak idáig a dolgok. Fel is vetem a gondolatot Aimának, aki készséggel ráharap. Az agyalapi túltengés szükségszerű hatása, hogy kiélesedik a társadalomkritikai érzék, az összefüggés-meglátás vagy a helyes irányvonalak kirajzolódása. Közben kivonulunk a füstkapszulába, és rágyújtunk az egyik tekerencsre. Hosszú, vékony, nőies cigit sodor ugyanis, de engem megvesz vele.
- Stephen Hawking nem sokkal a halála előtt azt nyilatkozta, hogy maximum ezer évet ad az emberiségnek. Én már akkor túlzásnak éreztem ezt. Nem adtam volna kétszáznál se többet - most meg? Jó, ha van ötven évünk…- köhögöm és továbbpasszolom a kecses szálat.
- Hát ha úgy vesszük… - feleli visszafelé szívott levegővel, behorpadó gégecsővel és összeszűkülő szemekkel. Szép szemei vannak, de minden más testrészére is egyre jobban rá vagyok gerjedve - naná, már kezdem érezni a pezsgést odalent, jó lesz ez. - …de én sosem gondolkodom ezen – tűnik el a maga elé fújt füstfelhőben, én meg átveszem a cigit, miközben folytatja: - És talán kihagytad a számításból a mutánsokat. Közülük néhányan, ellesznek még azután is, hogy mi kihalunk. - Hosszan tartó mosoly, krétafehér fogsor, szénfekete szem, rejtélyes arcvonások.
- Erre még nem gondoltam – vallom be, és rájövök, hogy egyre inkább bejön a csaj. Fenébe.
- Mondom. Na és, mi van, ha én is egy mutáns vagyok? – kérdezi.
- Az vagy?
- Mert akkor nem kefélsz meg?
- Mindenképpen megkeféllek. Hacsak nincs valami genetikai extrád, amiről tudnom kéne.
- Nem kell félned semmitől. Amúgy nem minden mutáció jelentkezik külsődleges jegyekben.
- Aha.
- Mi van például Xavier professzorral?
- Az csak egy film volt.
- Ismerek egy amerikai lányt, aki képes rá.
- Amerikai? – kétkedem,
- Azelőtt ott élt. A valamikori New Yorkban. A Pokol Konyháján.
- Szívatsz.
- Most fent lakik Nepálban a menekültekkel.
- Na persze – nyugtázom, hogy újabb filmszerű sztorival gazdagodott tudástáram – Néhány mutáns biztos túléli. De nem hiszem, hogy sokkal jobban járnak majd. És emberek is maradnak.
- Sok a kagyló, kevés a gyöngy – elnyomja a cigi végét, és a szemembe néz:
- A túlélés féltett aranyszabálya, hogy merj segítséget kérni. Merd bevállalni, hogy beleragadtál valamibe és nem tudsz belőle egyedül kilépni.
Ebben a nőben több van, mint gondoltam. Kezd egyre meggyőzőbb lenni. Érzem, hogy beszív magába, hogy bekebelez. Alapjában éve nem tetszik, ha egy csajon több a tetoválás, mint a fanszőrzet, de Aimának még ezt is megbocsájtom. Nézem, ahogy apró szájain át szívja a füstöt, a szeme csillog, arca megviselt, de őszinte. Rég nem volt rám nő hatással, rég nem kívántam meg igazán senkit. Az utamba került prostituáltak egyike sem váltotta be a reményeimet, hogy valakivel hosszú távú, laza kapcsolatot létesítsek. Majd mind személytelen és rideg, a félórás élvezetek után hazatérve pedig újra ott találod magad az üres lakásodban. Noha alapjában véve nincs szükségem társaságra, mégis érzem, hogy szívesen kötődnék valakihez, akit megérinthetek. De erről már lemondtam rég. Nehezebb partnert találni, mint valaha. A kialakult helyzet azt követelné, hogy az emberek összetartsanak, együtt vegyék fel a harcot, ehelyett közönyösebbek vagyunk, mint bármikor. Ha nem lett volna elég a természet pusztítása, a kapitalizmus egykoron elvetett méregfái lombosra nőve tették meg a magukét. Minden nőből kurva lett, és minden férfiból vadász. Bármely városrészben találhatsz magadnak kihelyezett szexboxokat. Kreditért mindent. Azonnal. Az utóbbi évtizedekben sajátossá vált társadalmi viselkedésminták kiábrándítóan hatnak a kapcsolatokra. Ez a lány valahogy mégis más. Volt már ilyen.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve megkérem, hogy borotválja le a fanszörzetemet, és ő nem mond ellent. Megkeressük a szükséges eszközöket a fürdőben, aztán nekiállunk: én fogom, ő meg beretválja alatta, torlasztja fel a pengére rétegenként a habot, olyan gyengéd mozdulatokkal, hogy még csak meg sem vág.
- Picsába….ez jó.! – rándulok fel aztán. Őrjöngő kis dopaminbuborékok pukkannak valahol a nyakszirtem sarkán, a hullámokban kerülgető zene mélysíkjai körbeölelik a szobát, pöffetegen pulzálnak, ahogy arrébb állnak előlünk, áthatolunk és be, a basszus lüktet, nagyjából 124 BPM lehet, de lágy, mint mindig ezeknél a kurva olaszoknál, akik a legjobb techno-t gyártották Németországból - szirének tipegnek a beúszó lábdobra, mi meg egy hajtásra egymásra hajlunk.
Biztos vagyok benne, hogy az egyik legjobb érzés amit férfi átélhet, mikor tadalafillal kevert amfetamin hatása alatt rád ül egy fiatal, feszes test, vonaglik rajtad, benne van a játékban, odateszi magát, nézed, ahogy többször elélvez, ahogy kemény húsa rád tapad tökéletes körvonalai alatt.
Miközben majd egy órán keresztül mindenféle pozícióban rakom Aimát, és a harmadik ernyedését nézem végig, az jut eszembe, hogy írhatnék a női orgazmusokról. Mekkora ötlet. Még, ha már meg is írták ezerszer, a téma kifogyhatatlan. És akár le is fényképezhetném őket. Ez lehetne az új rovat a blogomon, ami kis szerencsével feldobja az értékeimet a bookself rendszerben. Már látom, a bannert kirakva: ÉLŐ ÉLVEZÉS!!!!
A szerkesztőségben eltöltött idő alatt mélyenszántó és tartalmas beszélgetéseket folytattam popsztárokkal, színészekkel, írókkal, manökenekkel, tévébemondókkal, képzőművészekkel, napilap - és magazin szerkesztőkkel, szóval lazán csinálhatnék egy többrészes tényfeltáró dokumentum sorozatot bármilyen témában. Mondjuk miért ne ebben. Na és persze kellenek a hétköznapi emberek élményei. Szereznem kell egy tucat kuncsaftot.
Nagy nehezen elélvezek a lányban hátulról, de az agyam már a téma további lehetőségeit boncolgatja. Hallom szívem drum&bass ütemét, egyben a tüdőm is ki akar szakadni, mint a híres klasszikusban a fazon hasa az űrhajón. Az erek tágak, a tudatom bőven feltunningolta magát, úgyhogy nem ártana valami fék.
- Könyörgöm, tekerj egy cigit! – olvas a gondolataimban Aima, miközben félholt állapotban liheg a kanapén kimerült tekintettel. Nem kell kétszer kérni, hogy megtegyem, és miután pár ilyet elszívunk, megérkezik a beszédkényszer is. Egy ambient mixet teszek be a telefonomról háttérzenének, ami tökéletesen illik a hajnali beszélgetéshez.
- Te még emlékszel a régi világra, igaz? – kérdezi sűrű, nepáli hasisfüstbe bújva. A nyilvánvaló korkülönbség ellenére, most, hogy kezd lefáradni, egészen kedvesnek és őszintének tűnik. Vagy ez már a spuri utóhatása. A kiiktathatatlan érzékennyé válás. Az emóciók felerősödése a fizikum gyengülése mentén.
- Hány éves vagy? –kérdezem
- Huszonhat.
- Pfű… az egyik legjobb évjárat. Tudtam én. Ez mindig megtalál. Egész életemben. – gondolok vissza azokra az időkre, mikor még csak egy nap volt felettünk, és elmehettünk a tengerpartra nyaralni. – Fiatal voltam, amikor elkezdődött a változás. Érezni lehetett a levegőben, de csak később értettem meg. Nem egyik napról a másikra zajlott. Gyerekként nem láttam át mindent, de az új rendszer gyorsan megtanított felnőni. Szerencsés vagy, te már ebbe születtél.
- Itt ma már senki sem szerencsés.
- Igaz.
- Nézd meg hogy élünk – folytatja – Mi van körülöttünk? A monopóliumok, amelyek mindent elvesznek, az önteltek, akik soha nem kérnek bocsánatot, az erőszakosak, akik megkapják, ami kell nekik, a könyörtelenek, akik megszerzik a hatalmat. Akiket nem érdekel még a kibaszott klímaváltozás sem, vagy, hogy nincs hó, és inkább gyereket sem csinálnak, csak, hogy nyugodt lelkiismerettel adózzanak a társadalomnak. Te hogy bírod ezt?
- Azt mondják, bármilyen ideál vagy demokratikus rendszer uralkodik épp, a vezéregyéniségek mindenhol feltűnnek. Addig én megpróbálom elfoglalni magam, hogy ne kelljen tudomást venni arról, ami körülöttem folyik.
- Leszarod az egészet? – háborodik fel
- Az időre hagyom.
- Folyamatosan változtatnod kell, alkalmazkodnod, hogy túlélj.
- Részben igazad van, de amúgy meg az idő is elrendezi. Ez a régi-új elvem, csak néha elfelejtem alkalmazni. A valóság kizökkent. De ma már csak azt teszem, amit igazán akarok. Most épp egy könyvön dolgozom. Segíthetnél is…
Azzal elkezdem felvázolni a szex közben bekattant ötletemet. Be nem áll a szám. Csak reggel hat körül, egy végső, óriás rakéta után dőlünk ki önmagunkból egy az egyben. Testünk porhüvelye békésen nyúlik el az átnedvesedett textilszöveten, álmunk zaklatott, pórusaink összehúzódva rezegnek félre, és végre el tudunk aludni – vagy mi.
Néhány óra múlva az ablakon beverő nap ébreszt, és ahogy kinyitom a szemem, pont Aima vékony V-re fazonírozott punciszőrét látom. Kiváló ébredés lenne, csak megint feszül a belső combom, a beültetett kerámiaszálás csontbetétek szex után folyton bedurrannak, és eltérő mértékben feszítik az alsó garatfűző izom, a csípő-horpaszizom és a piramisizom szentháromságát. Mindenesetre beveszem a másik tablettát. A spuritól ki van tisztulva a fejem, de a szervezetem már kimerült. Ez az a fázis, amikor az érzelmi folyamatok erősödnek. Érzem, hogy elfogyok. Rezzenéstelen bénultsággal hagyom, hogy az idő hasson.
A lány is kezd magához térni, és amikor bekapcsolom a médiaboxot, hogy a hírek alatt készítsek egy oolongot a helyi boxból, ő csak szelíden másnapos arccal mosolyog. Megfogadtam, hogy többet nem leszek szerelmes, és ennek megfelelően voltak párkapcsolataim az elmúlt két évben, de néha – főleg ilyen másnaposan, mikor érzékeny vagy, mert még nem tisztult ki az anyag – elkap a csábítás. Ráveszem magam, hogy meglássam valakiben a jót, amihez aztán rászoktatom magam, mintegy pótlékként a valóság elviseléséhez. De ebben legalább tudok nemet mondani: a biokémiai ürítési funkciók nyomán oldódó stressz mentesség képessé tesz a józan ítélethozatalra néhány napon keresztül. Mert azt már sajnos megtapasztalhattam, hogy az érzelmek a legelkötelezettebb embert is óvatlanná teszik.
A falon, a beültetett fotodinamikus üveg elkezdi ontani magából az aktuális híreket:
/ Északtengely kormánya felszámolta a Muzulmánia területéről lázadó csoportok utolsó bázisát, és stratégiai fontosságú területeket szerzett a belföld irányába. Az elnök az éjszakai órákban elsöprő győzelemként értékelte az elmúlt huszonnégy óra eseményeit. További híreink: Az Egyesült Államokban ma átadták az egykori Florida állam megyehatárán épült védőgátakat, melyek az áradások visszaszorítására épültek. A kedvezőtlen körülmények miatt több éves csúszással átadott szerkezetet az utolsó pillanatban sikerült befejezni az év végi nagy esőzések előtt, melyek már Afrikában pusztítanak. Miután a Viktória-tó két évvel ezelőtti katasztrófája megtizedelte a környező országok lakosságát, az Afrikai Unió lezárta az elszakadt területeket, ahol meg nem erősített források szerint továbbra is nagyszabású mutánspróbákat tartanak.../
Hallgatom a jobbnál jobb híreket, iszom a teát és felszívok még egy kisebb adagot, biztos, ami biztos, ki kell bírnom estig, és még füstölni is fogok. Aima csak mosolyog tovább szelíden, és nem szól egy szót se. Csodálatos az az alulértékelt képesség, ha valaki tudja, mikor kell befognia a száját.
A teázás után közösen lezuhanyozunk, és Aima ragaszkodik egy közös reggeli masztihoz is, mielőtt elhagyjuk a szobát. A másnapos aznap apró lépései: szívj el egy cigit, igyál masszív antioxidáns adagot, tripla adag aszkorbinsavat, majd szexelj de legalább is maszturbálj. A szervezet lassan kiürül, folyadék és szénhidrát bevitel hiány, a fehérjebázisok elkezdik az olvadást, és a test egyre gyengébb. Enni kellene, de a garatizmok túl ernyedtek már az evéshez, védőburkukat felkarcolná a szilárd táplálék. Bébiételre van szükségem, lehetőleg zöldséges-brokkolis csirkemelles pépre, amelyben van némi ásványi anyag és vitamin. De legalább meg lehet az első orgazmus fotóm.
Mialatt Aima előveszi táskájából a masztizáshoz használni kívánt klitorisz-tojását, én keresek valami síkosítót a fürdőben, mert a bőrünk már igencsak elvesztette nedvességtartalmának egy részét.
Nekiállunk egymással szemben, ő az ágyon, én meg a kanapén, nem sok kell neki, hogy becsússzon a tojás, amit aztán orgazmusa csúcspontjaként kilök magából. Én is jól összekenem a szőnyeget, mialatt filmezem, aztán megpróbálom valamivel nagyjából összetakarítani, majd javaslom, hogy lépjünk le. Összerázzuk magunkat, lehúzom a bejárati leolvasón a kreditjeimet, és közben érzem, hogy annyival könnyebb is leszek.
A bérlőház séma folyosóin séma ajtók egymással szemben, különben az épület vélhetően jórészt üres, leszámítva a magunkfajta afterozókat, akik ilyenkor vetemednek erre. Lefelé menet a liftben végül bevallom Aimának, hogy nagyon bírom, és megbeszélünk egy találkozót a hétvégére.
Reggel nyolc körül még mindig üt a hideg odakint, de már nem annyira sűrű a levegő. A tömbök mögött az elektromos kerítés tövébe húzódunk normálisan elköszönni egymástól. Csak most veszem észre, hogy a város szélére sodródtunk. Tele van minden szintetikus növényekkel. A szemeim nem szívesen fogadják be a reggeli napfényt, hunyorogva gyújtok rá a reggeli jointra. Kilépünk a kókadt perzsa-varázsfák mögé és visszaküldjük ébredő józanságunkat a sztrádára. Az erek újra kitágulnak, felfrissül a pezsgés, szemünk kerekedik és egyre szárazabb, ahogyan torkunk is, hogy már nyelni alig, de azért még szívjad csak végig.
- Küld el a spermád erre a címre. – Aima búcsúzóul átlök egy elektronikus névjegyet a telefonomra, és megcsókol - Ez a spiné egy mintagyűjtő. Ha tetszik neki az árud, egészen biztosan hozzájárul néhány lánnyal a projektedhez. Én meg leszervezem legközelebbre a tegnap esti barátnőmet, na, mit szólsz?
- Egy angyal vagy! – felelem, és érzem, hogy a dolgok jó irányba fordulnak, habár erős a sejtésem, hogy ez csak a drog okozta magabiztos életérzés, ami másnapra hirtelen úgy el tud tűnni, mintha nem is ez a test birtokolta volna.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
