NAPLÓK: Regia Beata Legutóbbi olvasó: 2026-09-26 23:55 Összes olvasás: 8154| 1. | [tulajdonos]: 1 | 2004-06-28 13:23 | Kinézek az ablakon és keresem azt a kegyelmet, amivel megnyugvást nyerhetnék.
Nincsen ilyen kegyelem. Vannak fák, fű, házak, kutyák, kutyaszar, sétáló emberek, nemtörődöm emberek és szél és szag és illat. Nincs kegyelem. Nincsen ott a jelenlét, amit annyira keresek, a világ kiüresedett kancsó, váz, tartalom nélküli forma.
Kinézek az ablakon és semmihez semmi közöm. Amott halad el egy volt osztálytársam huga, szép lány lett belőle, szexis, formás cicus, de ennyi. Emitt két aranyláncos kőbunkó járkál, miközben mobilozik, bejövök az ablakból, semmihez semmi közöm.
A túloldalon egy arc bukkan fel az egyik ablakban, nézelődik, majd sietve bemegy. Arca üres, szemei üvegesek, haja sehogyan sem áll, tartása várakozó. Ránézek a parkban álló fákra, zizegnek, szuszognak a szélben. Egyszer őket is megölik.
Elindulok. A kegyelem még mindig nem árad, de a nap nehezen tud áttörni a felhőkön és ha felnézek, azt látom, ahogy fényes kardokat szúr a földbe, hogy odatűzze magát, a jelenlétét a földhöz, amit a felhők vesznek el tőle. Ugyanaz az anyag, ugyanaz a nem-valóság, ugyanaz a hazugság arról, hogy egymáséi vagyunk. Nem vagyunk egymáséi: mindenki én vagyok és ti mind én vagytok, nincsen olyan hogy én hogy te vagy hogy gyere mert szeretlek. Soha nem is volt ilyen. Azok találták ki, akik tudományosan is el akartak jutni ide: egyek vagyunk, mi, mindannyian és minden atomunk beszélget egymással és jól megbeszélik, milyen hülyék is vagyunk és mennyire fejletlenek.
Nincsen olyan, hogy varázslat, a világból kivesztek a varázslók, az élet mágusai, a csodatévők, a mártírok, az önzetlenek. A mítoszok. A legendák, akikről nem is lenne szabad tudnunk. Nem, mi mindent tudunk és nem tudunk semmit. A legszebb, hogy el is hisszük. Magunknak kerestük a kegyelmet, magunkat szeltük ketté, vaddá és kulturálttá és magunknak teremtettük meg a lehetőségét, hogy megkapjuk a csodát. De a csoda nem jött.
Marad a várakozás és a tehetetlen, undormány ráció.
2004-06-28
Ma kezdek feltöltődni és kezdem érezni, ahogy az izmaimba visszatér az erő és az ereim jeleznek, hogy újra élnek és szolgálnak. Érzem, ahogy a vér áttöri a fájdalom és fásultság gátjait, ahogy elszállítja a mocskot onnan, ahol volt, oda, ahol újra felgyűlhet és mérgezhet. Érzem, ahogy dolgozik a testem, az agyam dobogva reagál a világra és remeg a kezem, ahogy leírom ezeket (ha valami jó van a számítógépben, akkor ez mindenképpen az).
Két hét folyamatos küzdelem értünk, kettőnkért, két hét irracionális csata, mind döntetlenül mind váratlanul, mintha valami farkasra vadásznék, aki mindig a hátam mögött lopakodik és olykor szórakozásból rám támad. Nem tehetek róla, tegnap, amikor a múzeumban voltunk, nem láttad, de majdnem elsírtam magamat, majdnem ordítottam, hogy nem bírom, pihenni akarok, majdnem megtörtént megint, hogy elveszítem a fejemet. Minden fájt már, a kérdéseid, a felelősségre vonó hangod, a semmi, amit tehettem, és a minden, amit megtettem, de sosem volt elég.
Itthon vagyok. Néha kinézek az ablakon és felötlik bennem, hogy talán te is most nézel ki az ablakon. Te a lepusztult pesti malomipart látod, én a lepusztítandó városi blokkházakat. Kettőnk közé híd feszül és egy mosoly kel át rajta. Túléltük. Szeretlek.
Megyek és keresek valami melót.:-)
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
