NAPLÓK: Qui? Legutóbbi olvasó: 2025-11-08 19:57 Összes olvasás: 28214| 108. | [tulajdonos]: .... | 2019-11-06 01:19 | Ted Hughes
Az Isten
Olyan voltál, mint a vallás megszállottja,
Akinek nincs istene, és nem bír imádkozni.
Író akartál lenni.
Írni akartál? Mi volt az, ami mélyen benned
El kívánta mondani a maga meséjét?
A kikívánkozó történet
Az író Istene, álmaiból
Kiált rá, hangtalanul: "Írjad!"
Írjad! Mit?
Szíved, a Szahara közepe, őrjöngött
Az ürességtől.
Üresek voltak az álmaid.
Íróasztalodra görnyedtél, és sírtál
A történetért, amely nem akart életre kelni,
Sírtál, mint az elimádkozhatatlan
Imádságért
Egy nem létező Istenhez. Egy rettentő hangú,
Halott Istenhez.
Olyan voltál, mint a sivatagi aszkéták,
Akikért rajongtál,
Mert elsorvadtak a gyötrelmes
Isten-hiányban,
Amely gonosz manókat szívott ki ujjuk begyéből,
A fénynyalábban rezgő puha porszemekből,
A kiüresedett sziklaarcból.
Terméketlenségük elfojtott imádsága
Volt az Isten.
Ahogy rémületed az ürességtől maga az Isten.
Verseket ajánlottál fel neki. Először
Az üresség kis fioláit,
Amelyekbe rémületed könnye belehullt,
Beleszáradt, kristályos színképeket hagyott.
Álombeli sórétegeket.
Mint a harmatos verejték
Holmi sivatagi köveken, hajnalfelé.
Adományok egy távollétnek.
Kicsiny áldozatok. Nemsokára
Szótlan üvöltésednek holdja kelt
Az éjszakában, Istened izzó
Bálványaképp.
Zokogásod úgy hordozta a holdját,
Mint asszony halott gyereket. Mint asszony
Dajkál halott gyereket, ráhajolva hűsíti
Ajkát ujjbegyén ülő könnycseppjeivel,
Úgy dajkáltalak téged, aki dajkáltad
A holdat, amely emberi, de halott, szikkadt, és
Megégetett, mint egy foszfordarab.
Majd a gyerek megmozdult. A szájnyílása
Mozdult. Vér szivárgott a mellbimbódon.
Vérátömlesztés. A pillanat mámora.
A kicsiny isten odaröppent, ahol a Szilfa.
Üveges szemű álmodban meghallottad
Parancsait. Amikor magadhoz tértél,
Járt a két kezed. Dermedten figyelted,
Ahogy a kezed új áldozatra készül.
Két marék vér, a saját véred, és abban
A vérben a húsomból harapott falatok,
Begöngyölve a szövedékbe, a történetébe, amely
Valahogy kicsúszott belőled. Embriótörténet.
Nem tudtad megmagyarázni. Azt sem, hogy
Ki lakmározott a kezed ügyében.
A kicsiny isten a gyümölcsösben ordított
Éjjel, ordítása félig röhögés.
Etetted nappal, a hajsátrad alatt,
Az íróasztalodon, titkos
Szellemházadban, suttogtál,
Doboltál hüvelykujjadon a többi ujjaddal,
Winthrop-kagylókat ráztál tengerhangjukért,
És nekem a képmását adtad - azt a Zsályát,
Ami le volt préselve a lutheránus bibliában.
Nem tudtad megmagyarázni. Kinyílt az álom.
Sötétség ömlött belőle, mint a parfüm.
Álmaid feltörték a koporsót.
Vaksin gyufát gyújtottam,
És szellemházadban ébredtem, fejjel lefelé,
Kapáló végtagokkal, amelyek nem az én
Végtagjaim, kántálva, és a hang nem
Az én hangom, egy történetet, amelyről
Nem tudtam semmit. Szédelegtem
A füstben, a tüzet te tápláltad,
Én lobbantottam lángra, öntudatlanul,
És most fehéren izzott suttogó ráolvasásod
Oxigénsugarában.
Szítottad a lángokat anyád mirhájával,
Apád tömjénjével, és saját
Borostyánköved és a lángnyelvek
Elmondták meséjüket. És egyszeriben
Mindenki tudott mindent.
És az Istened felszívta a zsíros füstszagot.
Ordítása mint alagsori kazán
A füledben, az alapjaidra mért mennykőcsapás.
És akkor dühödten írtál, zokogva,
Boldogságod magába révült táncos
A lángok között, a füstben.
"Isten beszél belőlem" - szóltál.
"Ne mondj ilyet! - kiabáltam. - Ne mondj ilyet!
Ránk hozol valami iszonyú balszerencsét!"
És közben ott ültem, és hólyagos szemmel
Figyeltem, ahogy minden felszáll
Az áldozatod lángjában,
Amely végül téged is utolért, amíg aztán
El nem tűntél, szét nem vetettek
Azok a lángok
Istened történetéből,
Aki átölelt téged
És Anyut is és Aput is -
A te Azték, Fekete Erdei
Istened, akinek szebbik neve Fájdalom.
Gergely Ágnes | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
