NAPLÓK: Poldibácsi Legutóbbi olvasó: 2026-06-25 08:34 Összes olvasás: 19769| 1. | [tulajdonos]: Négy éve | 2006-04-23 16:35 |
Négy éve, április 23.-án
Nem is tudja hol kezdene a történtek mesélésébe, ha mondjuk könyv írásra adná a fejét. Nézi-nézi első és igaz szerelmének aktuális mérkőzését, és bár a lefújás után egy-nulla kedvencei javára, de mégsem képes felhőtlenül, felszabadultan örülni, öklével a levegőbe vágni, felkortyolni az üveg alján szerénykedő hideg sört, kikaparni az üvegtálból a maradék sós földimogyorót. Büszke lehetne a halottaiból feltámadó csapatra, amelyik képes volt arra hogy 162 napon keresztül veretlen maradt, és a nagy rivális Újpest ellen is csak az utolsó percekben szakadt rájuk a lila-fehér égbolt, és tanulhatta meg Kovács Zoltán nevét.
Sokan bizakodnak, hogy a csapat akár meg is kapaszkodhat az ötödik helyen, és ilyen okfejtést olvasva, nem tudja hogy nevessen vagy sírjon, hiszen mennyi de mennyi bajnokságban folyt ölre menő harc amelynek egy állandó résztvevője az övéi voltak, de most nyugodtan dőlhet hátra a fotelben, nem kell idegesen szorongatnia a karfát és az ajkait, mert a bajnokság számukra már lefutott, elszállt. Itt már a csoda sem igen segíthet.
Legyőzték a Diósgyőrt, de többet most nem is tud mondani. Nem játszottak jól, de ha jól is játszanak, ez a csapat nem képes arra hogy lázba, tűzbe hozza őt, már csak megszokásból nézi őket. Visszaemlékezik arra, mikor napi rendszerességgel járatta, vásárolta a sport napilapot, nem volt olyan különkiadvány amit ne az elsők között szerzett volna be, pénzt és időt nem kímélve. Asztalán széthajtogatva böngészte a statisztikákat, átlagokat, a csapat névsorát, hogy a szünetben ki érkezett, ki távozott, és messze menő következtetéseket sem volt rest levonni. Ha győzött a csapat, a legrosszabb napja is egy csapásra megváltozott, és kenyérre lehetett volna kenni. Ha kikaptak, feketébe öltözött, az utcára sem igen mert kimerészkedni, mert félt hogy mindenki rajta röhögne.
De mára legfeljebb elhúzza a száját, mosolyog egy kicsit, de semmi több. Nem is viszi rá a lélek hogy kivillamosozzon, kihévezzen, kibuszozzon, kimetrózzon a csapat után, hogy ezredszerre is akkurátusan előkészítse, felvegye ruháját, a kiegészítőket, hogy a haverokkal egyeztessen, mikor, hol és kivel találkozzon, út közben kit vesznek fel.
Nem hozza lázba, ha mellette valaki fejtegetésbe kezd mondjuk a tegnap esti rangadóról, vagy Bajnokok Ligája meccsről. Nem szól közbe, nem javítja ki a vitatkozókat. Nem kezd el a parkban focizó fiataloknak hosszú mesékbe arról, hogy az ő idejében kiket látott testközelből százezred, vagy nyolcvanezred magával, kettős rangadók alkalmával, hogy bizony akkor is kerek volt a bogyó, ami néha ki is lyukadt, amit olyan labdazsenik szelídítettek meg, mint… de minek is sorolja a neveket, akiknek nagy része nem is mond semmit a Brazil, vagy Chelsea mezben passzolgató gyerekeknek.
Régen is mindig kilátogatott edzőpályákra, vagy zsebre dugott kézzel állt meg a grundok mellett, mert annyi tehetség volt, hogy öröm volt nézni őket, és a nagy csapathoz hívni őket próba játékra. Látta a gyerekek ámúlkodását, ahogy nem akarták elhinni hogy a Fradihoz mehetnek játszani, hogy kapnak mezt, cipőt, hogy sztárok lehetnek.
Nem egy kiszemelt szüleinek úgy kellett könyörögnie hogy engedjék el a fiukat, de sokszor kötötték az ebet a karóhoz, mert egyrészt miért nem foglalkozik ő mással, mint hogy a gyereküket egrecíróztatja, másfelől a gyerek ezt a hóbortot majd kinövi idővel, és belátja hogy jobb ha igazi, tisztességes szakmát választ magának.
Minek mesélje hogy hogyan újságolta a kedvenc kocsmáiban a legfrissebb híreket a csapatról, vagy arról, hogy kit, hol és milyen posztra szemelt ki, hogy kit tart a jövő nagy favoritjának, akin nem keveset fog kaszálni a csapat.
Mindez olyan régen volt, hogy ő sem hiszi hogy valaha is megtörtént.
A kricsmi ugyan még áll, de már senki sem ismerős. A grundok nem léteznek, mint azok a szurkolók sem, akiknek igazi futball-szíve volt, akik nem azért mentek meccsre hogy… de minek is sorolja. Elég ha néha a híradókban látja viszont az egymásnak, vagy a csapat játékosainak eső huligánokat.
Nem kell már neki a stressz, nem kell hogy ezredszerre is a kezeibe temesse arcát, és megígértesse magának hogy azért sem jön ki többet, hogy aztán persze újból kint szenvedje végig a kilencven, plusz-mínusz pár percet.
Ezeknek a mérkőzéseknek már csak a riporterek örülnek, akiknek mindegy hogy mit látnak, hogy hányad magukkal látják, ők fáradhatatlanul üvöltenek egy-egy katasztrofálisan elpuskázott gólhelyzet után, ujjonganak ha potyagól esik, játékosokat kiáltanak ki sztároknak, mert egyenest volt képes bombázni a labdába, felemelkedésről beszélnek ha 1500 nál több fizető néző anyázik, szitkozódik, kerítést tép.
Egykedvűen, undorral teszi le a lapokat, amelyekben a legfontosabb kérdés az, hogy a mérkőzéseket mikor rendezzék. Ha délelőtt közvetítik akkor ugye még sokan alszanak hétvégén, az ebédhez készülődnek, a gyerekekkel kirándulnak. Ha este rendeznék akkor pedig ugye sötét van, és van stadion amelynek nincs világítása, ha meg van, nem működik, ha meg működik túl költséges, nem hozza be az árát, és ki ne nézné inkább amúgy is a kedvenc sorozatát, vagy filmjét. Ha húsz fok van, az mát meleg, az már tikkasztó, az már sokat kivesz az amúgy sem acélos fiúkból.
Ilyenkor visszagondol arra, mikor százakkal taposta le a zöld gyepről az arasznyi havat, festették fel a vonalakat, és ülték végig a meccseket a mínusz akármennyiben. Most meg itt ül a lesötétített szobában, kedve lenne elkapcsolni, vagy kikapcsolni a tévét, de ennyi erővel ki is hajíthatná az ablakon, mint annak idején egyik szurkoló társa. De minek is tenné ezt? Ezeknek? És hogy pont egy plazma tévét?...
Hallgatja a közhelyes elemzéseket a semmiről, hogy melyik csapat miért játszott alulmotiváltan. Amire a legjobb szó talán a gyatra, a gyalázatos vagy a … lenne.
Április 23.-a van ma, és rossz kedvén jottányit sem segít ez a szerény egy-nulla.
Nem is tudja hogy kezdene bele annak elregélésébe, ami napra pontosan négy esztendeje történt. Talán hogy volt egy Simon Tibor nevű srác, aki a Fradinál csak Simiként ismertek, akinél kevesebb lelkesebb, meg nem alkuvó játékost látott. Talán csak Mészöly Kálmánt, ő is felkötött kézzel, lázasan, betegen hajtott a többiek helyett is.
Hogy tudta tüzelni azokat, akiket még lehetett. És hogy mi történt ezzel a fiatallal? Hogyan részletezze ezt az egészet? Csal nyelni tud nagyokat. Egyet, kettőt, és a dühtől nem tud szólni. Pár, nem is tudja kicsoda vagy micsoda, lemészárolta őt, kivégezte, szétverte, agyonverte. Mit számított nekik hogy könyörög, hogy a földön fekve rimánkodik, hogy gyereke van, hogy menyasszonya van, hogy egy ember van előttük.
Mindegy volt nekik minden.
Kéjjel, élvezettel, hidegvérrel ütötték, csépelték, rúgták, szabdalták, egymást hergelve. Nekik ez egy jó buli volt semmi több. Máig köztünk járnak. Lehet hogy holnap belénk botlanak. Nevüket nem tudjuk, arcukat kitakarják, de Simiét nem. Őt láttuk mozdulatlanul az asztalon, lélegeztető gépre kötve. Nem is hitte amit hallott.
Filmszakadás van nála azóta is.
Emlékezik mikor egy az egy ellen vitatták meg a gondjaikat a szurkolók, és akkor is addig amíg a másik földre nem kerül. Nem tízen mentek egyre, és nem vas rudakkal, beton darabokkal, vasököllel, sokkolóval. Nem is tudja hogy volt e már, lesz e valaha is ítélet. Csak a közöny van. Legszívesebben élőben nézné végig a gyilkosok, a hóhérok akasztását, megkínzatását, felnégyelését, megbecstelenítését, de ez már kevés gyógyír lenne a sebeire.
De azért kicsit felejteni kilátogat a Pannonbau-Ferencváros öregfiúk mérkőzésre, a Rozsnyai útra.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
