NAPLÓK: Szokolay Zoltán verses füzete Legutóbbi olvasó: 2024-11-23 13:35 Összes olvasás: 13934| 97. | [tulajdonos]: Átjössz | 2020-09-25 21:49 | Átjössz
1.
Átjössz, tudom, hogy átszaladsz
egyik délután, mintha csak innen,
ugyanebből az utcából, hány háznyira
is laksz, miért nem vettem észre eddig,
úgy éltem, mint egy alvajáró,
szégyen, hogy naponta többször
elmentem a házad mellett és
nem éreztem a közelséged,
pedig nem az emlékezetemben
kellett volna keresselek, hanem itt,
ahol talán te laktál minden házban,
de én már ezt is elhibáztam,
átjössz, igen, világoskék
pólóban, capri térdnadrágban
és kopogó fehér papucsban
(ehhez ragaszkodom), sietsz,
ahogy csak egy háziasszony a szomszédba
ezért-amazért, csipet sóért,
egy szóért, akár e versért, máris
adom, gyere bátran, sose voltál velem
ilyen öltözékben, nem tudom,
miért látom rajtad ma éppen ezt,
állsz a kapuban, itt vagy, csengetsz,
szaladok elébed, nem ugatott meg a kutya,
jól ismer, a csendre ébredek megint.
2.
Csendre ébredtem, megint
a légkalapácsok taktusütései közti
réseken ömlött rám, hogy élsz, élsz,
élsz valahol, az irányt is sejtem,
a földrészt, a várost, az utcát,
arra, igen, öltözöm máris, indulnom kell,
telepihegted apró jeleiddel
négydimenziós magánzárkámat,
ezt a nélküled homogén téridőt.
Hiába őrzi sóhajod a kályha, ma
köd települt a tájra, decemberszürke
céltalanság örvénylik előttem,
sűrű anyagból épült labirintus,
érintésemre megkeményedő
fehér falak, soha nem jutok ki,
színes képernyő előtt ülve, távolról
irányítják valakik, hogy minden folyosó
éppen előttem záruljon be, szaladnék
elébed, rohannék hozzád, ígérem,
nem őrülök bele, hogy sehol nem találok
kiutat, végigkergettek az életemen,
visszamegyek a kiindulóponthoz,
2018, leroskadok, fúvószenekarok szólnak
a hangszórókból, agresszív, posztmodern
gyászinduló, de nem kérek, nincs kitől,
és nem is fogadnék el kegyelmet soha.
3.
Tudom, találsz egy rést, amelyen át
majd mégis itt leszel, amikor már
nem merlek várni, nem marad remény,
se vers, amellyel visszahozzalak,
csak fekszem álmatlan, engedelmesen,
hol semmi sem mozdítja már
a cellaajtó rozsdás cirklijét,
se szó, se titkos kód, se légáramlat,
s az őrök is kihaltak, nem hallom lépteik,
nem váltják többé egymást, nincsenek,
és ottfelejtett, magatehetetlen
fogolyként leszek csak szabad ---
akkor majd jössz és átölelsz,
a napfényre is, tudom, kivezetsz,
hunyorgok majd, élettől elszokott rab,
s a kertben elbolyongunk boldogan,
s egy kőre ülve szótlan nézzük egymást,
hogy együtt mindent megértsünk
utólag.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
