Szokolay Zoltán verses füzete: Átjössz

NAPLÓK: Szokolay Zoltán verses füzete
Legutóbbi olvasó: 2026-10-13 20:00 Összes olvasás: 16223

97.	[tulajdonos]: Átjössz	2020-09-25 21:49
Átjössz 1. Átjössz, tudom, hogy átszaladsz egyik délután, mintha csak innen, ugyanebből az utcából, hány háznyira is laksz, miért nem vettem észre eddig, úgy éltem, mint egy alvajáró, szégyen, hogy naponta többször elmentem a házad mellett és nem éreztem a közelséged, pedig nem az emlékezetemben kellett volna keresselek, hanem itt, ahol talán te laktál minden házban, de én már ezt is elhibáztam, átjössz, igen, világoskék pólóban, capri térdnadrágban és kopogó fehér papucsban (ehhez ragaszkodom), sietsz, ahogy csak egy háziasszony a szomszédba ezért-amazért, csipet sóért, egy szóért, akár e versért, máris adom, gyere bátran, sose voltál velem ilyen öltözékben, nem tudom, miért látom rajtad ma éppen ezt, állsz a kapuban, itt vagy, csengetsz, szaladok elébed, nem ugatott meg a kutya, jól ismer, a csendre ébredek megint. 2. Csendre ébredtem, megint a légkalapácsok taktusütései közti réseken ömlött rám, hogy élsz, élsz, élsz valahol, az irányt is sejtem, a földrészt, a várost, az utcát, arra, igen, öltözöm máris, indulnom kell, telepihegted apró jeleiddel négydimenziós magánzárkámat, ezt a nélküled homogén téridőt. Hiába őrzi sóhajod a kályha, ma köd települt a tájra, decemberszürke céltalanság örvénylik előttem, sűrű anyagból épült labirintus, érintésemre megkeményedő fehér falak, soha nem jutok ki, színes képernyő előtt ülve, távolról irányítják valakik, hogy minden folyosó éppen előttem záruljon be, szaladnék elébed, rohannék hozzád, ígérem, nem őrülök bele, hogy sehol nem találok kiutat, végigkergettek az életemen, visszamegyek a kiindulóponthoz, 2018, leroskadok, fúvószenekarok szólnak a hangszórókból, agresszív, posztmodern gyászinduló, de nem kérek, nincs kitől, és nem is fogadnék el kegyelmet soha. 3. Tudom, találsz egy rést, amelyen át majd mégis itt leszel, amikor már nem merlek várni, nem marad remény, se vers, amellyel visszahozzalak, csak fekszem álmatlan, engedelmesen, hol semmi sem mozdítja már a cellaajtó rozsdás cirklijét, se szó, se titkos kód, se légáramlat, s az őrök is kihaltak, nem hallom lépteik, nem váltják többé egymást, nincsenek, és ottfelejtett, magatehetetlen fogolyként leszek csak szabad --- akkor majd jössz és átölelsz, a napfényre is, tudom, kivezetsz, hunyorgok majd, élettől elszokott rab, s a kertben elbolyongunk boldogan, s egy kőre ülve szótlan nézzük egymást, hogy együtt mindent megértsünk utólag.

Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!