NAPLÓK: Szokolay Zoltán verses füzete Legutóbbi olvasó: 2024-11-23 07:10 Összes olvasás: 13926| 105. | [tulajdonos]: HAZÁIG | 2020-11-01 16:51 | Hazáig című versem, mely I. díjat nyert a Magyar Nemzeti Írószövetség pályázatán.
Hazáig
Kiindulópont soha nincsen.
Mindennél van egy még régebbi.
Az azelőttit is megelőző.
Anyaölnek hitt, biztonságos.
Egy ismerős, bár sosem látott
labirintus. Egy álomváros.
Sejtelmek, tudat alatt őrzött
emlékek évezrednyi mélyből.
Körbeérünk és folytatnunk kell.
Kiindulópont soha nincsen.
Csak valahová visszavágyás.
Ahová egyszer megérkeznénk.
S onnan is tovább kell majd menni.
Az a pont sem lesz ama végső.
Nem nyugszunk. Mindig űz a honvágy.
A vágy, hogy hazát kell keresni.
Végtelenített vándorút ez.
Sehol sem fogunk megpihenni.
**
Harangoznak. Győztünk tehát.
Megint megvédtünk másokat.
A kaszinót. A kuplerájt.
Megérte ennyi áldozat?
Harangoznak. Ebéddel vár most
a hatalmas birodalom.
Hangolnak már a lakáj bárdok.
Óriásplakát a tűzfalon.
**
Van, akinek itt a la cart’,
sőt van, kinek svédasztalos,
de másoknak csak guberált
száraz kenyér a zónakoszt.
A talpnyalónak kiutalnak
félkomfortos szükséghazát,
s nem fogja fel, hogy az is gyarmat,
szabadnak érzi önmagát,
hiszen jön-megy, siet haza,
színes gombokat nyomogat,
tölt és ürít, kezdődjön a
véget nem érő sorozat.
**
Ahogy a foltvarrók munkája,
avagy a gigantikus játszma,
melyben érdek és ellenérdek
kötött egy titkos szövetséget,
beavatottak szabadsága,
szikrázó elektromos pálca,
hatalom, irányított villám,
ott csap le, ahol nem gyanítnám,
ez nem haza, nem pátria,
mert nincs benne empátia,
alattomosan tizedel,
s a balhét is te viszed el,
ez nem haza, ez kényszerűség,
ehhez nem fűzhet soha hűség,
ez nem haza, ez pörgő kokárda,
műhaza médiavilága.
**
Az ifjú nem szeret, csak lájkol,
egyre távolabb önmagától,
élőben vinnyog, lájkokat harácsol,
és ragad a virtuális nyáltól.
Nem szerelme van már, csak crush-a,
semmit sem jelent neki a haza,
honnan tudná, hogy hol keresse,
ha mással alszik minden este.
Szerelem nincs. Kihunyt szövétnek.
Fekszenek összekapaszkodva,
egymásban, mégis fényévre egymástól,
lány a fiútól és fiú a lánytól.
Nem szeretkezők, csak párzók.
Világnyelven motyognak pár szót.
Ártatlan áldozatok párban.
S megszületik egy új hazátlan.
**
A haza nem magánhazák
nyilvános érdekszövetsége,
nem kifeszített molinó
hazátlanok fölé az égre.
A haza nem pimasz kis maszk,
hogy eltakarjon orrot, szájat,
a haza soha nem arcátlanság
és bűnökre nem magyarázat.
A haza nem lehet átjáróház
óceánok közt röpködőknek,
nem lesz alkalmi leszállóhely,
akciós charter-varázsszőnyeg.
Nemcsak a fantomfájdalom fáj
(amit oly sokan emlegetnek),
nemcsak a levágott részek égnek,
hogyha a szív fala repedt meg.
Az ország csak egy terület,
drótakadállyal körülvéve,
de a haza más nem lehet,
mint érzés. Emlékek összessége.
Az a haza, a nagymama
szilvalekváros derelyéje,
kötényének jó illata,
sok pelyhes sárga kiscsibéje.
Az a haza: a régi műhely,
a lehulló göndör forgácsok,
s egy kőkereszt, csak négy betűvel,
alatta senkit nem találsz ott.
Az a haza: a hadifoglyok
utolsó hazaküldött lapja,
könnyezi az is, aki küldte
siratja az is, aki kapja.
A haza öröklött mozdulat,
ahogy a bögrét, ahogy a tollat,
ahogy a kérdésre neved
kétezer éve válaszoltad.
A haza saját gyermekkorunk
szerepjáték-romantikája,
várvédő vitézek vagyunk,
de hazaérünk vacsorára.
Az anyanyelv, az a haza!
A szavak ősi jelentése,
metaforák holdudvara,
sámánok gyógyító igéje.
Amit nem tudsz, de mégis tudsz,
mert ösztöneid híven őrzik
s ha kifosztanak is, marad,
mert hiánya is megerősít.
Saját hazádban hontalan
addig leszel, míg nem találod,
s világpolgárként kóborolsz,
idegenként leled halálod.
**
Ha majd a mai csata véget ér,
s a vezényszóra sok statiszta felkel,
kimerevített kép a hadszíntér
és alvadtvérszagú a reggel,
a nemzettudat lőtt sebét
ki látja el? Miféle felcser?
Elvérzünk mind, ha késlekedni mer!
(2020.08.20.) | |
| 104. | [tulajdonos]: xxxxx | 2020-10-30 06:53 |
Szabad vagy, ne sajnáltasd magad -
mondják a jajgató lekötözöttnek,
miközben korbáccsal verik.
Klasszicista stílusban épült
palota bejáratánál vagyunk.
Bámész népség sűrűje előttem,
nem látom tőlük a fényes, fekete
táblát, hogy minek a székháza
ez a tiszteletet parancsoló helyszín.
Már másfél órája ütik
a foglyot, de nem törik meg.
Önkénteseik fenyegető tolongása,
és az újra meg újra felcsattanó
taps csak megerősítik igazában.
| |
| 103. | [tulajdonos]: 2020. 10. | 2020-10-24 01:27 |
Engedni a csábításnak
csak egy pillanat,
minden eszme acélhorgán
fityeg egy falat.
Megkóstolnád, de már rángat,
hagyd el életed,
s befogad egy sosem látott
idegen közeg. | |
| 102. | [tulajdonos]: Palócföld, 2019/3 | 2020-10-18 09:17 |
.
Várunk a csalatkozásra
Jóna Dávidnak és Szentjánosi Csabának,
nagyszerdán este
Utoljára Szabadszállásra mentem,
2019. április 17-én koraeste,
pontosan hat kilométer innen az út
addig a boltig, ahol csirkehúst vehettem,
magamnak és öreg kutyámnak,
betegek vagyunk mind a ketten,
hosszú hétvége lesz, gyötrelmes, magányos,
holnap majd végigcsurog gyűrött arcomon,
mint költőén, Kocsárdon a váróteremben,
vagy a szárszói állomáson, hogy hiába szerettem
volna szót váltani jó, meghitt emberekkel,
Dáviddal, Csabával, Jenővel, Attilával,
sorompók ereszkedtek, vagonok rohantak
fémsikolyokkal és idegen ritmusú csattogással
szavainkra, sokáig kellett várni a keresztútnál,
késve értünk a getszemáni kertbe, nem volt esély
perújításra, nem maradt el a pénteki kivégzés,
a véres test, mint földre ejtett táska, már kiürült,
már nem lesz maradása se itt, se ott, csak múlt századi
sunyi gőzmozdonyok szuszognak, szikrákat vetve,
s megérkezik a szemesi dízel is, piros pofával
vigyorog hiába. Várunk, fiúk, ugye várunk a
vasárnapi csatlakozásra?
| |
| 101. | [tulajdonos]: Füstcsík | 2020-10-09 08:25 | Füstcsík
(Hervay Gizella emlékére)
Lábon kihordott élet.
Eltakarított holttest.
Ennyi a vagyonleltár.
Kimaradnak a versek.
Szerelmek elenyésznek.
Nem menekül a lélek.
Már csak a szívizom izzik.
Azt is kioltják végül.
Golyós malomba dobva
őrlik a csontokat porrá.
Foglaltat jelez Isten.
Megtorlatlan a gaztett.
Nem lehetsz bizonyíték.
Elfojtott vox humana.
Száműzve más világba.
Urnából visszavárva.
(1982)
| |
| 100. | [tulajdonos]: Megállóhely | 2020-10-09 08:22 | Megállóhely
Prüszköl a sínen a mozdony, várja a bakter a poszton,
csíp a novemberi szél, s Lev Nyikolájevics él,
Már csak a koldusok áldják. Látta-e végig a pályát?
Isten elébe futott, s Asztapovóba jutott.
| |
| 99. | [tulajdonos]: Irodalmi Jelen, 2016. március | 2020-10-08 23:00 | Tetem
Az út mellett a kihűlt testből
két nagy madár lakmározott.
Múlt és jövő találkozása,
egymás elől kapkodják el.
Csendben megálltunk, fölrebbentek.
A gyanakvás csak konteó.
Üveges szem. Íme az ember.
A gázoló már messze járt.
| |
| 98. | [tulajdonos]: Megállok, nem viszem tovább | 2020-09-26 16:33 | Megállok, nem viszem tovább
Elnézték, ahogy kínos lassúsággal
próbáltam vinni, nem tudtam, hová kell,
szégyelltem, hogyha megbotlottam,
ezen röhögtek, senki nem segített,
mindenkinek megvan a maga
terhe - mondták a páholyokban ülve,
nem mertem letenni, cipeltem tovább,
ormótlan darab, nincs rajta jó fogás,
nem irigylem, aki csak egy selyem-
nyakkendőt, egy tollpihét vihet,
nőttön-nőtt, nagyobb már nálam,
titokzatos, tömör, fekete,
64 évet tettem meg vele,
ha elengedem, zuhanni fog,
maga alá temet.
.
| |
| 97. | [tulajdonos]: Átjössz | 2020-09-25 21:49 | Átjössz
1.
Átjössz, tudom, hogy átszaladsz
egyik délután, mintha csak innen,
ugyanebből az utcából, hány háznyira
is laksz, miért nem vettem észre eddig,
úgy éltem, mint egy alvajáró,
szégyen, hogy naponta többször
elmentem a házad mellett és
nem éreztem a közelséged,
pedig nem az emlékezetemben
kellett volna keresselek, hanem itt,
ahol talán te laktál minden házban,
de én már ezt is elhibáztam,
átjössz, igen, világoskék
pólóban, capri térdnadrágban
és kopogó fehér papucsban
(ehhez ragaszkodom), sietsz,
ahogy csak egy háziasszony a szomszédba
ezért-amazért, csipet sóért,
egy szóért, akár e versért, máris
adom, gyere bátran, sose voltál velem
ilyen öltözékben, nem tudom,
miért látom rajtad ma éppen ezt,
állsz a kapuban, itt vagy, csengetsz,
szaladok elébed, nem ugatott meg a kutya,
jól ismer, a csendre ébredek megint.
2.
Csendre ébredtem, megint
a légkalapácsok taktusütései közti
réseken ömlött rám, hogy élsz, élsz,
élsz valahol, az irányt is sejtem,
a földrészt, a várost, az utcát,
arra, igen, öltözöm máris, indulnom kell,
telepihegted apró jeleiddel
négydimenziós magánzárkámat,
ezt a nélküled homogén téridőt.
Hiába őrzi sóhajod a kályha, ma
köd települt a tájra, decemberszürke
céltalanság örvénylik előttem,
sűrű anyagból épült labirintus,
érintésemre megkeményedő
fehér falak, soha nem jutok ki,
színes képernyő előtt ülve, távolról
irányítják valakik, hogy minden folyosó
éppen előttem záruljon be, szaladnék
elébed, rohannék hozzád, ígérem,
nem őrülök bele, hogy sehol nem találok
kiutat, végigkergettek az életemen,
visszamegyek a kiindulóponthoz,
2018, leroskadok, fúvószenekarok szólnak
a hangszórókból, agresszív, posztmodern
gyászinduló, de nem kérek, nincs kitől,
és nem is fogadnék el kegyelmet soha.
3.
Tudom, találsz egy rést, amelyen át
majd mégis itt leszel, amikor már
nem merlek várni, nem marad remény,
se vers, amellyel visszahozzalak,
csak fekszem álmatlan, engedelmesen,
hol semmi sem mozdítja már
a cellaajtó rozsdás cirklijét,
se szó, se titkos kód, se légáramlat,
s az őrök is kihaltak, nem hallom lépteik,
nem váltják többé egymást, nincsenek,
és ottfelejtett, magatehetetlen
fogolyként leszek csak szabad ---
akkor majd jössz és átölelsz,
a napfényre is, tudom, kivezetsz,
hunyorgok majd, élettől elszokott rab,
s a kertben elbolyongunk boldogan,
s egy kőre ülve szótlan nézzük egymást,
hogy együtt mindent megértsünk
utólag.
| |
| 96. | [tulajdonos]: Kovácsházi keresztút | 2020-09-19 23:20 |
Kovácsházi keresztút címmel jelent meg 1994-ben egy dokumentumregényem, amely 1949-ben játszódik. Belügyi vizsgálati dossziék alapján írtam és felkerestem minden szereplőt, aki még élt. Így Bárdos Miklóst is.
A történet röviden: Marycz Győző plébános nem volt hajlandó aláírni a Mindszentyt elítélő nyilatkozatot, ezért a szegedi ávósok elhurcolták. A faluja, Mezőkovácsháza védte őt. Többszáz embert végigvertek "tanúvallomás-tétel" gyanánt Szegeden. Egyikük, Kovalcsik Pál belehalt. A halotti bizonyítványba azt írták: vesebaj.
Szegeden egy mezőkovácsházi ávós, Bárdos Miklós irányította a kihallgatásokat.
Kovalcsik és Bárdos között hitbéli és világnézeti eltérések voltak, de diákkorukban ugyanannak a kovácsházi kislánynak udvaroltak. Sikertelenül.
Erdmann Gyula történész írja Parasztsors és kuláküldözés című írásában (Honismeret,2009/3, 41-45.o.):
„Mezőkovácsházán 1948 végen létesült ÁVH részleg. Attól kezdve napirenden volt a padlássöprés, internálás, kulákellenes harc. Feltűnő módon megszaporodott az „öngyilkosságok” száma, jó gazdák, köztiszteletben álló gazdagabb parasztok „végeztek magukkal”... A helybeliek szerint szervezett büntető brigád végezte a nem kívánatos személyek láb alól való eltüntetését. A 20 holdas mintagazda fiát, Kovalcsik Pált 1949-ben azért verték, törték a felismerhetetlenségig össze, mert gazdatársaival meg kívánta akadályozni a falu kedvelt plébánosának elhurcolását. Az ellenállókat a szegedi Tisza Szállóbeli ÁVH-s börtönben verték össze, a legjobban Kovalcsikot, akit fő hangadónak tekintettek. Végül feldobták egy szekérre, még hazajutott, de reménye sem maradt a felépülésre. A szülői házban halt meg."
Részlet a könyvemből:
"Az egyik hajdani ügyirat szerzőjét, a boltosfia-ávós Bárdos Miklóst budapesti belvárosi lakásában sikerült fölkeresnem.
Alacsony, hajdan vöröses férfi nyitott ajtót.
Alkata, mozgása feltűnően emlékeztetett egy televíziós műsorvezetőére.
Készségesen fogadott, láthatóan örült, hogy én is arról a vidékről, Békésből-Csanádból származom, ahonnan ő. Elmondtam, milyen ügyben keresem. Nagy érdeklődéssel hallgatta. Mint mondta, szívesen segítene, de erről a történetről most hall először. Nahát, hogy mik meg nem történtek Mezőkovácsházán. Pedig azóta többször is járt ott, vannak kedves ismerősei, sőt barátai a faluban, csodálkozik, hogy eddig szóba se került köztük az eset. Nem lehetett az olyan nagy ügy, ha így elfelejtették az emberek. Szépen megvoltak ott egymással a különböző vallásúak mindig.
Mutatom az egyik szegedi papírt, Ökrös Lajos jelentésének másolatát. Olvassa, meg-megpihen egy-egy mondatnál, majdnem mosolyog, azt mondja: ,,lehet''. Lehet, hogy így volt, nem tudom. Nem voltam ott. Nem tudtam az egészről. Arról sem, hogy bevitték a kovácsháziakat. Tudja, engem nem sokra becsültek az ávéhánál, 1952 nyarán el is bocsátottak. Csalódottan köszönök el. Megígéri, felhív, ha eszébe jut valami. Nem hívott, nem jutott eszébe semmi azóta sem."
Az ügyiratokban ott szerepel a neve.
Mezőkovácsházán ma is félelemmel és megvetéssel emlegetik. Azt mondják, ő válogatta ki, hogy kiket kell bevinni kihallgatásra.
(1994) | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
