NAPLÓK: Szepes Erika jegyzetfüzete Legutóbbi olvasó: 2024-11-20 17:31 Összes olvasás: 1284| 4. | [tulajdonos]: Harmadszor a versről | 2024-02-11 18:08 | Az aiol líra
Emlékezzünk rá: szó volt arról, hogy az ógörög költészet nem egyszerre és nem egy
helyen alakult ki, s hogy tájegységenként más-más tájnyelven alkottak a költők. A
legnagyobb terület és a legnagyobb nyelvi hagyomány az iónoké volt (Homérosz,
Hésziodosz és követőik). A következő, hatásában legnagyobb költészet jóval kisebb
területen, az aiolok lakta vidékeken alakult ki. Az aiolok nem egybefüggő területeket
foglaltak el: a tengerekbe nyúló görög földnyelv nyugati és keleti partján egyaránt
letelepedéshez jutottak. Ióniánál elmaradottabb, de a többi görögökhöz képest
fejlettebb és fejlődőképesebb népcsoport voltak. Költészetük lényegesen különbözött
az ióntól, amely – mint láttuk – recitált ( a szavalás és az éneklés között, a kántáláshoz
közeli) volt, ritmusaik ún. lábversek voltak: az időmértékes verselés rövid alapegységei
(a fő lábak képleteit az előző részben áttekintettük).
Az aiolok költészete nem epikus, nem elbeszélő költészet volt, hanem személyes
fogantatású, szubjektív líra. Énekelt líra, amelyben az énekszöveget zenei aláfestés
kísérte: kitharán játszottak az ének közben (Ebből a szóból van a mi gitár szavunk, bár
a hangszer nem teljesen azonos.) Mivel strófikus, azaz szakaszos felépítésűek voltak
az énekek, a szakaszok alatt megszólaló dallam ismétlődött, ez segítette a ritmus
felismerését, mert ezek az aiol ritmusok nem számolgatható lábakból álltak, hanem
nagyobb egységekből, ú.n. kólonokból. Az aiol kólon lényege, hogy nem tagolható
kisebb egységekre, leginkább a sor az alapegységük. Emlékezetbe rögzítés céljából
nem is ajánlom ezeknek a kólonoknak a megtanulását; a neveik is különösek, és nincs
bennük az a szabályosan visszatérő sorozatosság, ami az ión lábversekben van.
Tévútra tévedtek azok a metrikai próbálkozások, amelyek kísérletet tettek egy-egy aiol
vers lábversként értelmezésére: a sorozatos ismétlődés csak úgy volt kierőszakolható
belőlük, ha a – tévesen – lábakra bontást irracionális időtartamú lábakkal-szótagokkal
próbálták megoldani.
Lássunk egy híres magyar példát Berzsenyitől:
Romlásnak indult hajdan erős magyar,
nem látod, Árpád vére miként fajul?
Nem látod a bosszús egeknek
ostorait nyomorult hazádon?
Ha ezt a szakaszt lábakra próbálnám bontani, az alábbi kusza képletet kapnám:
1 2 1 3 2
- - / u - / - - / u u - / u –
1 2 1 3 2
- - / u - / - - / u u - / u –
1 2 1 3
- - / u - / - - / u - -
4 4 5 5
- u u / - u u / - u / - u
Ha az azonos verslábakat számmal jelölöm, kitetszik, mennyire nincs sorozatos
ismétlődés: a négy sorban öt féle „láb” léteznék e szemlélet szerint. A sorokban
szabályos ismétlődés nincs. Az a metrikai iskola, amely az ú.n. ütemegyenlőség
törvényét vallotta, úgy darabolta fel a sorokat, hogy bennük ión lábakat feltételeztek,
méghozzá úgy, hogy ezeket a különféle lábakat azonos időtartamúvá növelték-
csökkentették. Azonos időtartamúvá tették például a hárommorás jambust
a négymorás spondeussal, a hárommorás trocheust a négymorás daktilussal és
anapesztussal. Ez csak úgy sikerülhetett, ha tizedes tört értékű időegységekkel
számoltak, hiszen a három mora másképpen nem nőhet négy morássá stb. Ettől
persze ezeket a kínban született képleteket nem lehetett megjegyezni, ráadásul a
szakaszon belül a sorok sem egyformák: a négy sorban háromféle változat fut.
Az újabb metrikai iskolák az ún. aiol kólonokat látják ebben az aiol versben is: az első
két sor egy jambikus ütem és egy fejetlen glükóneus kapcsolata, a záró hosszú sor (a
harmadik és a negyedik együtt) egy jambikus ütem és egy fejetlen hippónakteus
kapcsolata. Képlettel:
x – u - / - - u u – u –
x – u - / - - u u – u –
x – u - / - - u - - - u u - u u – u – u
De nehogy azt higgyék, hogy ezt könnyebb megjegyezni! Sokféle aiol kólon van, és
ezek egymással, vagy önmagukkal is társulhatnak. Egyébként bármely elvet követjük,
- a tizedestörtekre tördelést vagy a kólonrendszerűt – a vers ritmusa ugyanaz marad!
Ezért egyiket sem kell megtanulni! Mindig azt ajánlom, hogy tanuljanak meg egy
versszakot egy kedvenc versükből, a memoriter majd a fülükbe vési a ritmust.
Nemcsak a ritmusaik mások ezeknek az aiol költeményeknek. Hatalmas a különbség
a homéroszi-hésziodoszi totális világkép és teljességgel közösségi költészet és a
mindössze száz évvel később kialakult személyes líra-szubjektív költészet között, de
hát ezalatt a világ és a társadalom is sokat változott. A törzsi alapon szerveződött
katonai arisztokrácia hatalma a sok háborúban meggyengült, szerepét az egyre inkább
önállósodott városállamok és ezek vezetői, a türannoszok vették át. A türannoszok az
arisztokrácia helyett a démoszra, a népre támaszkodtak, vezetőiket sem a katonák
közül választották. Az uralkodókkal szemben létrejöttek meghatározott baráti
társaságok, ú.n. hetairiák, egy ilyen hetairia tagja volt az egyik legnagyobb aiol költő,
Alkaiosz
is, akinek saját leleményű strófáját mutattam be fentebb (alkaioszi strófa). Az uralkodó
frakciók szemben álltak egymással, a küzdelmekben a leszboszi Pittakosz (akit az
előző részben idézett munkadal is említ) legyőzte az olümpiai bajnok hadvezért,
Phrünészt. Győzelme után a görög területeket felosztották a szembenálló felek között,
Pittakosz kapta Leszboszt és Mütilénét. Alkaiosz eredetileg szembefordult vele – ezért
száműzetésbe kényszerült, de a területi megegyezés után visszatért Leszboszra. A
költőt nem elégítette ki a magánélet: valódi polisz-polgári létre vágyott: igazi politész
akart lenni. Soha nem békült meg igazán Pittakosszal, és a világon talán elsőként
politikai költővé vált, aki a köz érdekében kezdett írni. Ellenségét, a türannosz
Pittakoszt – akit egyébként a hagyomány a hét bölcs között tart számon – többször
támadja versben:
… és összehívta mind rajongó hadát,
a házat éj s nap színbora öntözi,
vad dőzsölés dúl szerteszéjjel ott,
hol maga szólt azelőtt a törvény.
Még keményebben:
Bizony nem emlékezem: kicsi voltam én
akkor, ki dajka térdén ül, gyerek;
de jó apám elmondta, mit nyert,
mekkora tiszteletet Drakóntól
e férfiú; s most ő maga zsarnokok
pártjára állott, azt a Melankhronoszt
szolgálta, aztán észrevétlen
zsarnoka lett a mi városunknak.
(Devecseri Gábor fordításai)
És ebben a közösségi érdekű szubjektív lírában létrehozott még egy új műfajt is: az
allegorikus költészetet. Legismertebb műve (magyarul A hajó címen szokták fordítani;
az ókorban nem adtak címeket a műveknek) egy tengeren hányódó hajót jelenít meg,
amely viharban áll ugyan, mert mindkét irányból azonos erővel támadják a szelek, de
az ő állása változatlan. A kiegyenlített ellenerők helyzetében van, az állam az
egymással különféle belharcokat vívó ellenfelek (arisztokrata csoportok, hetairiák)
döntetlenjét élvezi.
Immár a szél járása sem ismerős,
mert erre is hullám hegye hömpölyög,
amarra is, mi meg középen
csak vitetünk a sötét hajóval,
a vad viharral küzdve, ahogy tudunk.
Már árbocunkat nyalja a vad víz körül,
s egészen elszakadt a vászon,
nagy lyukakat mutat ó vitorlánk.
Lazult a horgony is…
(Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása)
A viharban mozdulatlanul álló hajó az állam pillanatnyi stabil állapotának allegóriája.
Az allegóriában maga a költő is szerepel – ő is a hajón van, a viharban állja a
küzdelmeket. Ettől személyes, szubjektív ez a gondolati költészet. Ha ugyanezt a
képet összevetjük egy csupán egy századdal korábbi, helyzetében hasonló jelenettel,
az Iliasz egy képével, amelyet költője a hánykódó hajó képét egy vívódó lelkiállapot
lefestésére alkalmazott, azonnal láthatjuk a különbséget:
és rátört, valamint hullám tör a fürge hajóra,
hogyha növesztik a felleg alatti szelek, s a hajót már
mind beborítja a hab, s a szelek szörnyű sivitása
vásznai közt sír-rí, s a szivükben félve remegnek
mind a hajósok; mert csöpp híján mind odavannak:
(a hasonlat kiemelése Sz.E.,XV. ének, 624-629. sorok, Devecseri Gábor fordítása)
Ezt a homéroszi példát feltehetőleg ismerte Alkaiosz, mert igen hasonlóan formálja
meg a saját hajó-képét az Iliasz viharverte hajójához. De újítása abban rejlik, hogy
nem hasonlatot alkotott: nála a hajó hányódása nem a lélek vívódásához hasonlít,
hanem egy gondolat képi kifejtését, allegóriáját fogalmazta meg, a világon elsőként.
Ezt az „állam hajója” gondolatot sokan követték és követik mindmáig. Maga Alkaiosz
is többször élt vele, amikor látomása van a veszélyről:
A hab megint felzúg az előbbi szél
miatt, s ez oly sok kínt fog okozni még.
Mihelyt a víz hajónkba tódul,
már odavesztjük…
…
…
A lékeket hamar betömjük,
csakhogy a biztos öbölbe térjünk.
És senki lelkét meg ne puhítsa most
a csüggedés, bár jön-jön a nagy csapás;
gondoljatok sok mult bajunkra, -
most legyen ám erős a férfi!
(Franyó Zoltán fordítása)
Van hősi ellenállásra, hűségre buzdító hajó-allegóriája is (sajnos, csak
töredékesen ismerjük):
…kidobva minden terhet immár
csak menekülne a gálya népe.
S a gálya, míg vad víz veri oldalát,
vágyat nem érez küzdeni már tovább
ádáz viharral, förgeteggel:
széttörik és szivesen lesüllyed.
Ily sorsa van hát: s én e bajok felől
feledkezően, drága barátaim,
itt véletek vigadni vágyom,
bakkhoszi jó lakomán mulatni.
S mégis: hazánktól vissza mért vegyük
szívünk, ha egy-két kótyagos össze is
kuszált-kavart mindent…?
(Devecseri Gábor fordítása)
Teljes értékű életet élő költő volt: támadt, védekezett, hadakozott – ami kellett –, de
élni is szeretett. Sok bordala közül itt most egyet idézek, amelyet a tárgyalt mértékben,
alkaiosziban írt:
Nem kell a bajnak önmagad adnod át,
mert el mit érsz, ha mindig a baj gyötör,
barátom? Ámde drága gyógyszer
bort a pohárba töltve inni.
(Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása)
A mai magyar költő is megtalálta azt a modern járművet, ami jelképezheti úgy az
életünket, mint Alkaioszét a hajó. Payer Imre egy alacsonyabb létszint felé vivő
járművet lát meg a HÉV-ben és a metróban, amelyek Alvilágba kígyózása az élhető
életet szállítja le a föld alá:
Fülledt kabátok dohszaga leng körül.
Rázkódik egyre, kattog a HÉV velünk.
Elmázolódott már a festék
a csinos, ám leeresztett arcon.
Két háborút ért egyszerü pápaszem,
egy gimnazista szárbigyulája és
kikényszerült , sok gondja, kínja
negyvenes, ötvenes életeknek
rázkódik együtt itt a személytelen
zúgásban. Álmos, vak, rohanó vasút.
Csak fut, csak éled egyre jobban,
és belehull a nehéz esőbe.
(A nehéz eső)
Novák Valentin mai állapotaink előzményét, sőt az előzmények maradványait találja
meg Aquincum romjain, ahol együtt fut a „római út” és a mai, „szétmálló betonút”:
Harsány, kék neolux. ( Vízvezetékre fújt.)
Szétmálló betonút – metropolisz üt’ér.
Aquincum falain hangya-limes – habarcs.
Itt többé angyali nő se kell!
Múlt Mával dulakod’. (Vén gladiátorok.)
Gaz vert amphiteátr! Árnyfenevad hörög.
Fullasztják autók gázai … Ő vezet,
Mégis földre legyűri HÉV!
Kőtár. Áll az idő. Óbuda romjain
átsüt római út. Vasbeton orgona.
Tárló: rozsdazabált fémcsövek és sinek –
dérként üt ki a talmi lét.
…
(Római [út]törők)
Ez a lábunk alatt, előtt heverő múlt sokakat megihletett: Gyimesi László mélységes
szeretettel és empátiával néz szerteszét, és elmélkedik a mába érő tegnapelőttről:
Aquincum aggó, őszi lakójaként
Sorsbéli társként tisztelem őseim,
Bennük, ha más nyelv, más zene, más hit is
Tartotta meg őket Duna-tájinak.
Testvér-barázdák homlokukon, miként
szántott sorok szép emberi birtokon –
Áldott nevükkel sorstalan istenek
Járják a táncot, futnak a fény alatt.
Csöndek teremnek szent ligetek között,
Bennük fehér fény, kőtemető virág.
Értünk virulnak, halnak a fák, füvek,
Részeg reményű római romhazád.
(Elődeim, rómaiak)
Az ókori Pannónia, meghódított terület lévén, ”melting pot” volt: sok-sok nemzet, nép,
törzs gyűjtőhelye. Ez adta az alkalmat Gyimesi Lászlónak, hogy az identitásukkal
küszködő mai magyaroknak felmutassa: problémáik nem újkeletűek ( a játék kedvéért
még a versmértékeket is keveri, mintha több nép ritmusai szólnának):
Rég volt így tele már ez a fórum,
Rég volt ily nagy a lárma, a zajgás,
Fontos, új feladatra szegődtünk:
Eldöntjük, ki a pannon.
- Római polgár s itteni gazda!
- És helyben született! – A nagyapja!
- Harcol a barbár szkíta hadakkal!
- Volgai szellemiséggel!
- Azt, aki más, idegenszivü, - ajkú –
Gyűlöli! – Űzze el innen a francba!
- Tiszteli Mithraszt! – És ha keresztény?
Zeng-zúg szerte a város.
…
(Egyszerű ez)
És folyik máig a nemtelen, gyűlöletbe torkolló vita.
Szintén mai, társadalmi téma a többnemzetiségű táj hovatartozásának kérdése a
vajdasági Tari Istvánnál.
Hordozható táj kell a hazátlanul
élőknek! Ág-bog, mely kuszaságot ád.
Ifjonti ábránd gerjedelme
festi a szürke kakukktojását.
Világra hozza új honkeresőit, új
földönfutóit ontja a pusztulás.
A régi vétkek új ruhákban
illegetik magukat lakájként.
Kinyomhatóvá duzzad a gyávaság,
Hóhérlegényes újra a példakép,
csak jó alattvalók akarnak
lenni a hetyke fiúk manapság.
Cserélhető fej, végteleníthető
mellébeszélés kell a tömegnek, és
nagyzási hóbort kell az önzés
sorkatonáinak: állomáshely.
…
(Kiadó a keresztút)
Lászlóffy Csaba egy Karinthy Frigyes verssel polemizál: a nagy előd a második
világháború előtt töprengett a kultúra veszélyt elhárító képességein és lehetőségein,
Lászlóffy 1998-ban még nem érezte olyan fenyegetőnek a veszélyt, a kultúra
hanyatlását viszont érezhetően, saját bőrén is tapasztalja, de hitet tesz Európa élni
akarása mellett. A hosszú versnek csak az első, majd az utolsó négy szakaszát idézem
(esztétaként felhívom a figyelmet a költemény zseniális indítására is, melyben
Lászlóffy „nem kezdi a verset Léda tojásain” – Horatius –, hanem in medias res, a
történet közepébe vág bele)
Jó példa rá a tegnapi est! Rideg
és híg idő: elidegenít! olyan
üres, hogy az már elviselhetetlen.
Nézd csak a csésze falán piroslón
a szájnyomot…
…
Mi nélküled még készül avagy romol! –
nem bomlik attól már az agyad, ha a
lépcsőházban, mint idegen, rád-
zárja a langy levegőt, sötétség
állott gubóját újra az álidő.
Gaz illan, mímelt posztmodor érzetek
együtthatója. (Handabanda
lett a világ neve már örökre?)
Volt, ki velőt falt, vért lefetyelt – de most
import- papírral törli meg ajakát;
s pártot véd bár s hatalmi szóra
új papagájfiakat tanítgat,
ezerszerencse: élni fog ezután
és mindenáron – hinni muszáj, akár-
hogy is vesszük, ma nem akar meg-
dögleni még Európa. Ámen.
(A tálentom ára)
Távolból minden szebb, ezt éreztük már mindannyian, ezért fogadjuk együttérzéssel
Imreh István versét, akinek külföldön támad erős honvágya – de nemcsak a haza ízek
után, hanem az után is, hogy beszéljenek rólunk, s főként, hogy jót…
…
És tervezed, hogy majd az ebéd mi lesz
először otthon: húsleves és metélt,
pörkölt, galuska és saláta
és palacsinta csokis dióval.
És este nyolckor nézed a híreket,
hogy hátha egyszer hallasz egy otthonit.
De semmi. Angol újfasiszták,
walesi esők meg a skót dudások.
…
(Magyarok külföldön)
Versének születésekor napi aktualitást pellengérez ki Botár Attila: az akkori
miniszterelnök Horn Gyula ingyenes repülőjegyet ígért az időseknek. A csábító
ajánlatot Botár alkaiosziban veri vissza: egy repülővel történő külföldi úthoz egyéb
anyagiak is szükségeltetnek…A vers első versszaka:
Szárnyalj, magyar, jár hatvanöt év fölött
ingyen vigasság, várnak a fellegek
leves-csontért üres zsebekkel
s gyógyszeredért ha hiába tipródsz.
És az utolsó strófa:
Szárnyalj, magyar! Jár hatvanöt év felett.
Csak másodosztály? Pattogatott fityiszt
ropogtat ország rossz fogakkal,
s hatvanöt éve aligha lesz még.
(Óda a repülésről)
A hazai nyomor antik versformában szólal meg: nem ellentmondás ez, hanem az a
bizonyos kontrapunkt, ellenpont, ami felerősíti a hatást. Rigó Béla mestere nemcsak a
formáknak, de szociális tapasztalatai révén az ellenpontozásnak is:
Pannóniánk, új távlatod int felénk!
Minden kukában mennyi a túrható!
A csontról nincs a hús lerágva.
Néha egész kenyeret kidobnak.
Ó, szent pazarlás! Gazdagodás jele!
A hulladékon új generációk
nevelhetők fel, és a sorrend
ott van örökre a génjeikben.
A társadalmat rend üzemelteti:
- Ki rág először, és ki utána csak?!
Ki lesz vezér, ki most a polgár,
új kapukulcsa kinek lehet még…
…
(Pannónia dicsérete, avagy háltak az utcán)
Acsai Roland verse időutazás, nosztalgia és a gyermek-szülői kapcsolat megható
felidézése:
…Én se voltam még meg. Az Örs vezér
terén nem jártam így, se amúgy. Nem én.
Tagadhatatlan. Bár anyám itt
elmehetett. Ahol megyek én most.
…
(Góré)
Payer Imre úgy érzi: a szó apoteózisának a legmegfelelőbb mértéke a magasztos
alkaioszi. A szó birtokosa, a költő isteni nagyságban áll elénk, az első és az utolsó
szakaszt idézem:
Akár a vízgyűrű, terjed a szólni szó.
Redőzött térben szerteremegve nő.
Én fáklyakardomat kitartva,
mint az igét, döföm át a létet.
…
Nem látja senki isteni énemet.
Aláesem, már itt vagyok, és a zaj
befed, megesz, és szerteszórva
részeim elkeveredve szólnak.
(Zuhanó szólam)
Ne tagadjuk: a magasztosság zuhant itt alá. Aki ismeri Payer Imrét és az ő viszonyát
az irodalomesztétikához, kiérezheti a versből a divatos kánonok hirdette „isteni szó”,
„teremtő szó” feletti szellemes ironizálást.
A humor, a paródia hangja nyíltabban is megszólalhat: Novák Valentin – talán nem
függetlenül a Payer versben fellelt célzásoktól – „ókori háborúról” tudósít, amelyben a
vers alkotóelemei küzdenek egymással – és a metrikai elméletek is: lábak-e ezek az
elemek vagy kólonok? A vers elejét és az utolsó szakaszt idézem:
Itt forr, pezseg jó formadalom. Beleng
egy spondeusz, rá jambus…Üzen Zeusz.
Mind jő, ahogy versdogma kéri…
Lábcsufolón a kolón tolakszik.
Most hogy van ez? Lábatlan odém topog,
Rá szirtakit bong földközi dob. Puhog
germán turisták talpa. Dönget
ógörög ütemözönre Siegfrid…
…
Daktil (középső) csúfot üzen, mutat…
(Bukfenc a ritmusban.) De vajon lesz-é
örök barátság kólon és vers-
láb – görög és teuton között?
(Égei csata)
Szepes Erika
(Az aiol formák tárházát még nem merítettük ki: folytatás Szapphóval - azonnal)
| |
| 3. | [tulajdonos]: Harmadszor a versről | 2024-02-11 18:08 | Az aiol líra (folytatás)
Szapphó
A másik híres leszboszi – ne kapják fel a fejüket: igen, a mai LMBTQ közössége
nevének első betűjét vele hozzák kapcsolatba - Szapphó, a költőnő. E helyütt végre
tisztázni kell, mi is volt az a hírhedett leszbosziság, azaz a leszbikusság, ami miatt
neve kiejtésekor századok erényesei pirultak.
Az ókori görögök életében mind a homoszexualitás, mind a biszexualitás általános
volt. Ennek feltehető magyarázata abban rejlett, hogy más-más életmódot folytattak a
férfiak és a nők, ugyanis mindkét nem tagjai hosszú időkre azonos nemű társaikkal
voltak összezárva. Gondoljunk a gyakran évtizedekig tartó háborúkra és
katonáskodásra, amikor a férfiak ritkán kerülhettek kapcsolatba nőkkel; gondoljunk
arra, hogy a nők még az athéni demokrácia fénykorában sem vehettek részt a
politikában – Arisztophanész Lüszisztratéjában végig ekörül is folyik a vita –,
távoltartották őket a nyilvános helyektől, színházba sem járhattak, sőt színpadra sem
léphettek: a női szerepeket is férfiak alakították. Végül gondoljunk a nemek szerint
megoszló kultuszokra, amelyekről a másik nem képviselőit kizárták. (Sok mítosz szól
is arról, miképpen büntették meg az istenek és az istennők a szentélyeikbe vagy a
nekik szentelt helyekre betolakodókat; - büntették persze azokat is, kik az általuk
felkínált szerelmet elutasították…Nem lehetett büntetlenül élni az archaikus időkben
sem.) Ilyen zárt, női kultusza volt Hérának és főként Aphroditénak Leszboszon. Híres
himnusza is van mindkét istennőhöz Szapphónak:
Állj fejem mellé, mikor álmodom, szent
Héra úrasszony, gyönyörű alakban,
mint az Átreusz két fia látta, esdvén
képed…
és beleszövi ebbe a himnuszba életét, életmódját is:
…
hadd tegyem újra
Leszboszomban szép hivatásom ismét,
drága szűzek közt, kiket annyi táncra,
dalra oktattam, mikor ünneped jött
szent örömével.
(Devecseri Gábor fordítása)
Tehát a költőnő szép szóval számol be arról, hogy a „lánynevelő intézet” mivel
foglalkozott: művészetekkel, női dolgokkal, amivel nevelőjük, Szapphó felkészítette
őket a várható házasságra. „Most pedig szép dalt dalolok, vidámabb lesz talán ettől
valamennyi társnőm.”
Már a fenti himnuszrészletből kiderült, hogy a két nagy leszboszi nem egyformán
verselt: Alkaiosz a bemutatott alkaioszi strófában, Szapphó pedig – ő is névadó:
eponümosz – szapphói strófákban. A magyar költészetben és a műfordításirodalomban
ezt a szapphói strófát mi négysoros alakban ismerjük, melynek képlete:
- u – x – u u – u - -
- u – x – u u – u - -
- u – x – u u – u - -
- u u – x
ahol x mindig a közömbös szótag helyén áll. Ismétlődés felismerhető a strófában, de
csak a sorok szintjén: 3 sor egyforma, a soron belüli szótagok nem mutatnak sorozatos
ismétlődést, a 4. sor rövidebb és másféle képletű, tehát nála is aiol strófákkal
találkozunk és nem lábakkal.
Van azonban különössége ennek a négysoros formának: a szövegben a sorok közt
áthajlást (enjambement) láthatunk, ami különös az egy sor – egy gondolat elvet
követő versgyakorlatban. Talán Szapphó ennyire modern volt? Ennyi formabontást is
megengedett magának? Hát bizony Szapphó nagyon modern volt, tartalmaiban látni
fogjuk, hogy miért. De ez a strófaforma egy variációja annak az eredetinek, - ráadásul
Catullustól, Horatiustól eredően - , ami háromsoros volt, két rövidebb és egy hosszabb
sorból állt, a harmadiknak, a hosszabbnak az első része is azonos volt az első két
sorral, csak csatlakozott hozzá még egy elem, egy jellegzetes aiol kólon, az ún.
adóniszi kólon (adóneus), amely nevét az Adónisz isten halálát gyászoló siratóénekről
kapta, amelynek ez volt a ritmusa:
- uu - - („ó ton Adónin” , „kálosz Adónisz” stb.) .
A három soros változat képlete:
- u – x // - u u – u – x
- u – x // - u u – u - x
- u – x // - u u – u – x // - u u – x
És mi az a jelentős, tartalmi modernség, amivel Szapphó elkápráztatta már a
kortársakat is (Alkaiosz versben bókol neki), és az ókortól kezdve máig
különlegességnek számít? Lássuk egészben leghíresebb versét:
Nékem úgy tűnik, hogy az istenekhez
mérhető a férfi, ki véled ülhet
szemben, és hallhatja közelben édes-
hangu beszéded,
és a vágykeltő kacagást, amelyre
feldobog mellembe riadva szívem,
mert amint rád röpke időre nézek,
elhal a hangom,
görcsbe rándul nyelvem, az izgató tűz
kúszva gyorsan bőröm alatt elárad.
Mit se látok már a szememmel, és zaj
zsong a fülemben,
majd verejték öntözi testem, elfog
minden ízemben remegés. A fűnél
sápadóbbnak, s mint aki halni készül,
úgy tünök, Atthisz.
Mégis el kell tűrni, ha egyszer így van…
(Szepes Erika fordítása)
Kétségkívül szerelmes vers. Számunkra, még így a 21. századba befelé tartva is,
különös. Háromszereplős vers, a szokványos szerelmi háromszöggel: az imádott lény
valaki más társaságában boldog, és emiatt a versíró én kesereg. Mégsem szokványos:
nem mindegy már a szerelmi háromszöget alkotók egymáshoz való viszonya sem. Nő
írja nőnek, és férfit irigyel benne, aki a szeretett nő közelében lehet. Az újdonság
minden korábbihoz képest a szem-pont, a néző-pont megválasztása: a költő a
figyelmét a vers elején a vetélytárs személyére fordítja, isteni magasságba emeli őt,
bár semmit nem tudunk meg róla. El is fordul hamar a költőnő pillantása, rávetül a
kedvesre, hogy részletezze: milyen és hányféle élménnyel ajándékozza meg a vele
társalkodót. Megtudjuk, hogy édeshangú, hogy csábítóan nevet, de semmi többet.
Szapphó nem áradozik sem a szépségéről, sem a jóságáról: nem érdeklik sem külső,
sem belső erényei. Akkor mi fontos Szapphó számára ebben a versben? Ő saját maga,
aki fájdalommal, kívülről nézi az idillt. Önmagára, a lírai énre figyel, saját testi tüneteit
sorolja. A leírás pontos: ki ne érezte volna saját magán izgalom, fájdalom esetén ugyan
ezeket a tüneteket? De nem tudunk meg semmit a költőnő külsejéről sem, ahogy nem
tudtunk meg semmit a szeretett lény külső vonásairól sem. Szapphót a személyiség
varázsa ejtette meg. Ez is új.
S ha már szerelmes verset idéztem, jelenjék meg isteni mivoltában a szerelem
istennője is, az említett másik himnusz megszólítottja (csak az első szakaszt idézem):
Tarka trónodon, kegyes Aphrodíté,
Zeusz leánya, már könyörülj te rajtam!
Fájó kínra mért csalod, ó hatalmas,
tőrbe a lelkem?
(Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása)
Szapphó az érzelmek költője: a szerelmen kívül írt szép verset fivérének hazatértekor
is.
A magyar költészetben természetesen szintén elsősorban a szerelem tölti be a
szapphói strófákat. Különösen közel áll a szerelmes Szapphó ahhoz a Németh
Györgyhöz, aki klasszikus filológusként gondozta Szapphó életművét, és igen sok
versét le is fordította. Saját lelkének örömeit és fájdalmait is ebben a ritmusban
örökítette meg, - verseiből szerelmek egész története kiolvasható.
Majd ha ősz múltán tenyeredbe símul
verseim vékony, puha sárga könyve,
s már tudod mindazt, ami most a holnap,
fogsz-e szeretni?
Megtalálod-e bennem a régi kölyköt,
azt, kit emlőid puha fészke hívott,
és fejét blúzodba befúrva várta,
hogy leomoljon
már a fal, melyet csupa rettegésből
s kishitűségből a szerelmed ellen
s így szerelmünk ellen emelt a kétely
és a halál is?
…
(Ősz múltán)
Ő, a modern költő, fontosnak tartja, hogy meg is jelenítse, elevenné tegye szerelmének
tárgyát. Az első szakasz a külső megjelenítése, a második a szokásoké, a beszédmódé:
Mondd, mi hajt engem tefeléd, a bőröd
selyme, vagy melled kicsi, barna halma,
vagy szemed, fürtöd, derekadnak íve,
vagy csak a vágyam?
És mi kisért jobban, a füst, ha szívod,
vagy kicsorbult erreid érdes íze,
fény szemedben, hogyha mesélek úntig,
vagy csak az árnyék?
…
(Lenni teérted)
És lejátszódik előttünk egy szakítási jelenet is, nem is kell kommentár hozzá:
Jól tudom, hogy rossz neked így, szerelmem.
Mégse szólsz. Némán csomagolsz, s az éjjel
Elnyel, és kattanva csukódik énrám
kívül az ajtó.
Azt hiszed, hogy benned is ott az ajtó,
és gyerekként nyitni-bezárni könnyű,
mint karácsonyt várva, a tarka naptárt,
csenve cukorkát?
Ott vagyok, majd nem vagyok ott, ahogy jobb.
Döntened neked kell, hisz a karcos éjre
úgyis eljön majd, puha körbe fúlva,
végül a hajnal.
…
(Ajtók)
És a szakítás utáni állapot sem szólhat más melódiában:
Már megint eljön, amit úgy utálok.
Szokhatom hozzá, hogy az ágyam újból
csak nekem szolgál menedékül. Álmom
társtalan újra.
…
(Már megint)
A rögzült magány állapotában béke és harc küzd:
…
Béke rombolná, ha a harc kiröppent.
Áll a vár, s nem véd: a veszély belül nő,
csontfalakkal zárt koponyám agyában
csöpp daganatként.
(Töredék)
A beletörődés a veszteségbe:
Mást keres ringó öle, másra vágyik,
más ritmust vett át derekával, és a
pára más bőrére csapódik égő
szája hevétől.
Más kezétől vár nyaka már simítást,
más a csók is, jobb, az enyém unott volt,
minden év széthullt, amit érte éltem:
pusztul a múltam.
…
(Másé más)
Az ókorkutató tudja, hogy van olyan mítoszvariáns, amely szerint Erósz és Thanatosz
testvérek. Ezért írhat a szerelem mértékében halottakról is:
Mert halottakkal van az út kirakva.
Gázolunk rajtuk, puha szőnyegünk ők,
És hajuk kendő, beletörlöd arcod,
hogyha zokognál.
És halottakból van a sok kerítés,
Át ne hághassuk, bele kell botolnunk,
Hogyha egymáshoz, szerelemre vágyva,
futni szeretnénk.
(Mert halottakkal)
A szerelem lehet boldog, boldogtalan, véges, végtelen. De van egy olyan hozadéka,
amit egyértelműen csak örömmel lehet fogadni, ahogyan teszi azt Boldogh Dezső: a
gyermekáldás, különösen, ha három gyermek születik egyszerre – szapphóiban. De a
csecsemősírás mögött itt is sötét árnyak bujkálnak:
Fölragyoghat majd üde másvilágod
hármasikrekként ugyanitt oázhatsz
látod múlt-sajkád tovaringatózik
nagy Minek űrén
(Lapszél-versek, Hármasikrek)
És ha kapcsolatot találunk a szerelem és a születések között, G. István László a
szerelem mértékében énekli meg azt, akinek születését köszönheti: az édesanyját.
Szimbiózisban soha fel se fogtad
mennyi jó ért: elkülönülni nem kell –
szívderűt és fanyar humorú mosolyt és
egy-gyökerű szót
kapsz ma is még. Nincs soha vége ennek,
azt hiszed. Felold, betakar, kiválaszt,
felnevel karjában az őserő, hogy
általa élhess.
Arra gondolok, milyen ízü emlék
köt tehozzád: „szép ma az ég”, a dallam
tán legelső – nincs körülötte semmi.
Baj sosem érhet.
(Anyámnak)
Láttuk: Szapphó nem foglalkozott a külsőségekkel: a személyiség teljességét ragadta
meg az ábrázolt ember megnyilatkozásaiból. Van ennek az önvizsgálatnak is modern
változata: nem a testi reakciók leltárba vételéből, hanem a megélt élet pillanataiból áll
össze a költő énje. Magyar László András – nemrégiben elhunyt nyelvész-költő
kollégánk – tudóshoz méltón járja körül önmaga külső és belső határait:
Ötven esztendő: a megélt-neméltet
képtelen képpé maszatolja elmém,
napjaim színén igaz és hazugság
összemosódik.
Eddig úgy négyszázezer óra telt el,
húszadának sem lehetett virága,
harmadát álom s a felét üresség
nyelte sötétté.
Semmiből sodrott fonalak futása
rajzol útvesztőt, idióta mintát,
émelyítőn dúst, elemezhetetlent
szőttese múltam.
…
(Ki vagyok?)
És ha rejtekezni kíván a költő? Az előző verssel ellentétes a szándéka Payer Imrének:
minden valóságnak a látszatát látja és mutatja fel. És mi a látszatok és illúziók
tökéletes színhelye? A cirkusz.
Nesztek! Itt volnék! Kitalált valóság!
Illatáram? Nem! Faragott farózsák.
Félni tőled nem bibelődöm én már.
Cirkusz a csapdám.
Kuss! Pofádat most befogod, ha intek.
Kár beléd költségem, kenyerem, ha szórom.
Majd a képernyőn megapixelekben
nézd a világom.
…
Cirkuszom lesz most kenyered, valódit
már nem ízlelhetsz. A felejthetőknek
pásztorát tiszteld, az vagyok – így fogsz
végre pihenni.
(Kitalált valóság)
Mire jó még a szapphói forma? Meglepő módon diktátor-portrékat lehet megformázni
benne: a forma éles kontrasztban áll ilyenkor a tartalommal, s így erősíti fel. Két
diktátor – két távoli korszak félelmetes uralkodója: egy ókori és egy mai. Álljon előbb
az ókori, az iménti cirkusz-vers ókori előképe, Sinkó Adrienn bravúros verse:
Testi szennyét oldja a víz. De lelke
még a rég megölt viadort alázza,
és megint hamis diadalt kiáltva
zeng az aréna.
…
Mártogatod kardod a vérfolyamokba,
béna, vak, fegyvertelen ellenébe,
és nem eszméltél soha bölcs szavára:
túl sok a cirkusz!
(Commodus halála)
A mai diktátor – mert miért ne lehetne nekünk is?! – ravaszabb, tud hitegetni,
reményeket csiholni, s mindezt aztán ki is oltja a meghiúsítás ál-indokaival. Egy
rászorult és a mai diktátor párbeszéde Mechler Anna verse, amelyben sorolja az
ígéreteket, - az „Ígérted” szóval kezdődik minden szakasz, és a szakaszokban
sorolódnak az ígéreteket hazugul megszegő indokok: járvány, háború, gazdasági
válság, Covid, majomhimlő, a rezsit nem lehet alacsonyan tartani, nincsen áram,
nincsen gáz, drága a benzin. És az utolsó szakaszban a szerencsétlen, megalázkodó
kérő ember csak két sorban vág vissza a diktátornak, de igen kemény az a két sor!
- Azt ígérted…
Most, mikor újra támad,
Nő a szennyvízben a Covid aránya?
- Értem én, és kérni is oly nehéz …Csak
Élni akartam.
(Ígéret)
Szepes Erika
(Az aiol formák tárházát még nem merítettük ki: a későbbi folytatásban róluk lesz szó.)
| |
| 2. | [tulajdonos]: Ismét a versről | 2023-12-17 21:38 | Alapkövek
A vers – szöveg. A szöveg szavakból, a szavak szótagokból állnak. Minden nyelvnek
saját hangkészlete, szókészlete és szótagkészlete van. A nyelvek sokaságával szemben
azonban a hangkészletükben csupán két fő alaptípust különböztetünk meg: az egyikben
a szótagokat a hosszúságuk alapján váltakoztatja a nyelv, a másikban a hangsúlyuk
alapján. Az első típusban a szótagok, hagyományozott kiejtésmódjuk szerint kétfélék:
rövidek és hosszúak, tehát időértékük van. A szótagok időértékének
váltakoztatására épülnek az időmértékes verseléstípusok, amelyek közül a
legismertebbek és a magyar költészetben a leginkább használatosak:
I. a görög-római típusúidőmértékes verselés
II. a szanszkrit időmértékes verselés
III. az arab típusú időmértékes verselés
IV. a japán időmértékes verselés
Először csak az alapokkal ismerkedünk meg, azaz alulról felfelé építkezve a
szótagoktól a szótagkapcsolatokon át a sorokig, majd a sorokból képzett szerkezetekig
– a kétsorostól az eposzi terjedelmű többezer sorosokig.
I. A görög római típusú időmértékes verselés
Kétféle szótagot ismer: a rövidet és a hosszút. A rövid időértéke 1 mora,
a hosszú szótag időértéke 2 mora. Rövid szótagnak számít minden rövid magánhangzójú
szótag, ha utána a szövegben legfeljebb egy magánhangzó áll. Tehát: rövid szótag a ma,
ha ilyen szövegkörnyezetben fordul elő: „ma havazás volt”, vagy „manapság korán sötétedik”.
Hosszúvá válik azonban, ha a szövegben két vagy több mássalhangzó követi, így azonos szóban:
„marslakókat rajzolt valaki”; vagy egymást követő szavakban: „ma stafétabotot
kaptam”. Ebből a két alaphosszúságból épülnek a vers alapkövei, az ú.n. alap verslábak,
amelyek önmagukban vagy más alaplábakkal társulva alkotnak sorokat. A sorok az egy lábnyi
rövidségtől a tíz-tizenegy versláb hosszúságig (ennél több nemigen létezik) terjedhetnek.
Hogy valóban az alapoktól induljon ismerkedésünk ezzel a rendszerrel, vegyük sorba az
alaplábakat – az érdekesség kedvéért a latinos tudományos nevük mellé odaírom, hogyan
nevezte el őket Csokonai, az elnevezésbe belerejtve az általuk megelevenített ritmust:
kétszótagosak:
U – jambus szökő
- U trocheus lejti
U U pirrichius pici
- - spondeus lépő v. hosszú
(Nincs rá tudományos magyarázat, csak szembeszökő jelenség, hogy minden elemnek megvan
a fordítottja is, ez érvényes a legkisebb elemtől a nagyon hosszú elemekig, mintha a
bennük lévő dialektika, ambivalencia, ellentétesség, ellentmondásra való hajlam már a
költészetnek ezekben a kis elemeiben is megjelennék, s mintha ezáltal válnék lehetővé
a hosszabb szövegekben megszólaló tartalmi ellentétesség ritmikai kifejezése is.)
háromszótagosak:
U U – anapesztus lebegő v. doboló
- U U daktilus lengedi
- U – krétikus ugrató
U – U amphibrachisz körösdi
U U U tribrachisz szapora
- - - molosszus andalgó
U - - bacchius toborzó
- - U palimbacchius tomboldi
négyszótagos lábak:
U U U U proceleuzmatikus futamodi
U - - - első epitritus menetlépő
- U - - második epitritus lejtvelépő
- - U – harmadik epitritus lassanmenő
- - - U negyedik epitritus lassanlejti
- U U U első paión gyorsmeneti
U – U U második paión szökelleti
U U – U harmadik paión piciféle
U U U – negyedik paión piciszökő
U U - - ionicus a minore picihosszú
- - U U ionicus a maiore hosszúpici
U - - U antiszpasztus toborzéki
- U U – choriambus lengedező
- - - - dispondeus hosszúlépő
Az ennél nagyobb egységeket már nem tekintjük alaplábaknak, hanem állandósult ritmusú és
szótagszámú szótagkapcsolatoknak, görög nevük kólon (rész).
A legismertebb kólonok:
- U U - - adóneus vagy adóniszi kólon
U U U U U pentabrachisz eliramodi
Mielőtt reménytelen csüggedéssel tekintenénk a „megtanulnivalók” ilyen tömegére,
szeretném gyorsan tisztázni: mindezek az egységek nem fordulnak elő együtt egy
költeményen belül, sőt a költők általában kevés alapelemet használnak, hiszen
céljuk, hogy a vers hallgatója – olvasója érzékelni tudja a ritmust, és ez csak
akkor következhet be, ha azonos (vagy az azonossal egyenértékű, azt helyettesíteni
képes) elemek ismétlődnek. És tovább könnyíti a helyzetet, ha tudjuk: a görög
verselés nem azonos nyelvi alapokon, nem egy helyen jött létre, így alapformái
aszerint is különböznek, mely görög nyelvjárás költészete épül belőlük.
Három fő nyelvjárást – és annak megfelelően három különböző verselési rendszert
különböztethetünk meg az ókori görög költészetben:
a, az ión verselés:
Homérosz, Hésziodosz – és nyomukban sok más költő, többek között a pásztori
költészet, az idill nyelve; ez lábakból és helyettesítő lábakból áll
ezek között a legfőbb a spondeus);
b, az aiol verselés:
Alkaiosz, Szapphó, Alkman és mások nyelve és verselése, kólonokból és a
kólonokból szerveződött strófákból épül;
c, a dór verselés:
kardalokat létrehozó, egyedi esetenként szabályozott lábak és kólonok sorozata,
a drámai kardalok és a kardalköltők: Pindarosz, Ibükosz, Sztészikhorosz
és Bakkhülidész a legismertebb alkotói
a, Az ión verselés
A különféle nyelvjárási területek, amelyek nemcsak földrajzilag, de némiképpen etnikailag
is különböztek egymástól, történetileg is különféle szerepet töltöttek be Görögországban.
Iónia a Kis-ázsiai tengerpart hosszában nyúlt el, nyelve és szokásai alapján a
legegységesebb volt a hellének három fő törzse között. Ők vándoroltak be a legkorábban
Görögország területére, és amikor a dór bevándorlás megzavarta életüket, területük nagy
részének megőrzése mellett létrehozták a 12 város szövetségét. Földrajzilag ők voltak
a legközelebb a trójai mondakör keletkezési helyéhez (a tudomány mai állása szerint
a Törökország területén lévő Hissarlik-domb térségéhez) és annak első, szájhagyományban
terjedő megfogalmazásaihoz, az ú.n. kiseposzok (Iliasz mikra, Iliú perszisz)
kialakulásaihoz. Ezért lett az ión nyelv a görög epikus költészet nyelve, és ezért lett
az első epikus költemények témája az ión vezető réteg, a katonai arisztokrácia dicsőséges
harca. A szájhagyomány kulcsfontosságú fogalom a görög epika létrejöttében: az aoidoszok
(énekmondók) nem leírt szöveget mondtak uraiknak, hanem az énekmondó iskolák tagjai, a
homéridák adták tovább szájról szájra a katonai arisztokrácia dicsőségének
hírét (kleoszát), származását, harci felszereléseit dicsérő énekeiket.
Ezek eredetileg önálló, kiseposz méretű szövegek voltak, tematikailag ki is válnak
környezetükből a homéroszi eposzokban. A legnevezetesebbek az Iliaszban az Akhilleusz
pajzsa, a Hajókatalógus, a Genealógia (nemzetségi leszármazás), Hektór és Andromakhé,
Patroklosz halála, Hektór halála, Versenyek Patroklosz tiszteletére. Az Odüsszeiában
még könnyebb felismerni az önállóan keletkezett részeket: a phajákok udvarában, Kirkénél,
Kalüpszónál, a szirének fogságában, a kérők Pénelopé házában, az Alvilágjárás (Neküia),
Télemakhosz történetei, Odüsszeusz és Pénelopé.
Ezek a „kiseposzok”, a fejezetet kitevő önálló részek elég terjedelmesek voltak,
előadásukhoz az aoidoszoknak emlékezetsegítő formákra volt szükségük: különféle
emlékezetsegítő, ú.n. mnemotechnikai eszközöket hoztak létre. Az első és
legfontosabb emlékezetsegítő eszköz a ritmus volt: láttuk, hogy a munkát is segíthette
a ritmus, és az ismétlődő elemek a mágikus hatás felkeltését is fokozták. Az epikus
versmérték a katonai arisztokrácia meghatározó ritmusából, a harci toborzóból származik:
ennek ismétlődő ritmusa volt a daktilus, ezért vált a hősköltemények, honvédő
harcok ritmusává. A daktilikus sor hat verslábból áll, ezért a neve hexameter,
amelyben – a nagy terjedelemre és a nyelvi kényszerre való tekintettel – a daktilikus
lábak helyén állhat spondeus, kivéve az ötödik lábat. A hexameter előadásmódja a
recitálás volt, azaz elnyújtott, lassú, kántáló – de nem éneklő! – beszédmód, ami
lehetőséget adott a másik mnemotechnikai eszköz, az állandó vagy díszítő jelzők
(epitheton ornansok) emlékezetbe idézésére.
Fontos emlékezetsegítők még az ismétlődő sorok is, - mindezek együtt adják a
homéroszi eposzok befejezett jellegét, az általuk kiváltott teljesség-érzést.
A homéroszi eposzok legismertebb állandó jelzői: gyorslábú Akhilleusz, széphajú Pallasz,
várvédő Athéné, szép Helené, sisakrázó Hektór, hókarú Andromakhé, Nauszikaá is hókarú,
leleményes Odüsszeusz, „tágterü ég”, „borszinü tenger” – de tulajdonképpen minden
szereplőnek, aki sokszor jelenik meg, (isten és ember egyaránt), vagy természeti elem,
ami mindenütt van – létezik díszítő jelzője.
Ismétlődő sorokat leggyakrabban akkor találunk, ha egy szereplő ugyanazt a társat
szólítja meg többször. Az egyik legismertebb példa rögtön az Iliasz elején Khrűszész
két imája Apollónhoz:
Hallgass meg, te Ezüstíjú, aki Khrűsza fölött állsz,
s isteni Killa fölött, Tenedoszban erősen uralkodsz”
(I. ének 35-36.sor, ill. I. ének 451-452.sorok)
A homéroszi eposzokban mint elsőként ismertté vált szövegekben, vannak olyan részek,
amelyek önálló műfajjá válva kiemelkedtek az eposzokból – vagy, és itt a tudomány még
nem döntött az elsőbbség kérdéséről – már eleve létező műfajok voltak, csak beépültek
az eposzba. Ilyenek például a siratók, amelyek felsorolják az elhunyt erényeit,
tetteit, és mint sírfeliratok, majd a belőlük fejlődött elégiák, a gondolati költészet
részévé váltak. Az Iliaszban a legismertebbek a Hektórt sirató „énekek”, mert több is van,
hiszen Hektór Trója legderekabb hőse volt.
Hekabé (az anyja) így siratja:
Hektór, legdrágább gyermekem valamennyi fiam közt,
éltedben kedves voltál már isteneinknek,
s lám, a halál sorsában is ők rád gonddal ügyeltek…
Helené (Párisz felesége, Párisz Hektór testvére):
Hektór, lelkemnek legdrágább sógoraim közt,
…
s rossz szavadat nem hallottam soha, semmi gyalázó
szót tőled, s amikor más támadt rám palotánkban
…
akkor is őket fékezted folyton szavaiddal...
(Iliasz XXII. ének, a Homérosz-szövegek Devecseri G. fordításai)
A homéroszi eposzok, főként az Iliasz (az Odüsszeia meséi inkább a képzőművészetet ihlették
meg) műfajteremtőek voltak: a hazáért, igazságért harcoló hősök daktilusokra indultak
csatába. Vergilius Aeneise hexameteres eposz, s ha a tartalom úgy kívánta, a hősi harc
megéneklésére még kétezer évvel később is ez a ritmus vált alkalmassá.
Vörösmarty Zalán futása eposzának híres kezdete:
Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?
Századok ültenek el, s te alattok mélyen enyésző
Fénnyel jársz egyedül. Rajtad sürü fellegek, és a…
de még Fazekas Mihály Lúdas Matyiját is a hősi ritmus segítette hármas diadalra. És milyen
bátor tett volt Fazekastól, hogy a népi hősnek adott arisztokratikus, hősi mértéket!
(Később a népi hősök – Petőfinél és Aranynál – a magyar ütemhangsúlyos verselést érdemelték
ki.) És él ez a dübörgő, a daktilust helyenként spondeusokkal lassító ritmus mai költésze-
tünkben is: Payer Imre metrikai és tematikai bravúrja, hogy hexameterben döcögteti útjára
a négyes buszt, egyenest az Alvilágba, annak úrnőjéhez, Hekatéhoz, groteszk parafrázist
képezve ezáltal a homéroszi és a vergiliusi Alvilágjárásnak:
Ködgomolyogta pokol zugolyában a vad Hekaténak
új ártást, friss kínt okozó terv kélt az agyában,
mert mérget készíteni készült egy nagy, ezüstös
üstnek a mélyén. Oly nagy volt az az üst, bizony óriás,
mint dühe annak a jóembernek a Krisztina téren
várva a négyes buszt negyedórákhossza, de az nem
érkezik úgysem, hát így most már biztos is abban,
késik a munkahelyén, bár ő idejében elindult.
Ebben a nagy kondérban főzte a vad Hekaté az
éjszinü mérgét rászabadítani már a világra.
Honvédő harcok, hazafias felbuzdulások helyett ma keserű honféltés, nagy költők
hazafias dalainak kétségbe vonása, szomorú idézése Boldogh Dezső nem véletlenül Örök
címet viselő versében, hiszen éppen azon búsul, hogy ezek az értékek ma már – nem örökek:
Mindig a nép, mindig a pannon táj, a derűs
Puszta malomban…Kopjafa-állvány. Füst-szemü ősök.
Irgalom atyjai! Bankosok és kidobók feketében.
Mindig a bús düledékek. Alva születnek a költők.
…
Bús düledéked ez itt. Örök-élet. Vagy: sohasem -.
Moccan a lélek. Talpon a zombi. Vár. Nekiindul.
Amiként a homéroszi eposzok az élet teljességét tudták ábrázolni – a legszebb példa erre
az Akhilleusz pajzsán látható békés, szelíd táj, a munkálkodó emberek, maga a pajzs mint
művészeti remekmű – úgy ebből is ki tudott válni egy új műfaj, az idill, amely
a természetbe visszavágyódást szólaltatja meg nosztalgiával, mert a hellénisztikus költők
(i.e. 4-3. század) már városban éltek, és élvezték ugyan a nagyváros minden áldását,
de átélték a természettől való elszakadás fájdalmát is. Talán a legismertebb közülük az
a Theokritosz, akinek Thürszisz című pásztoridillje kezdetét idézem:
Hallod-e, kecskék pásztora, édes a lomb susogása,
forrás mellett zúg a fenyő, s édes muzsikát ád
Szűrinxed, Pán isten után mindjárt te magad jössz,
hetyke bakot, ha kívánna az isten, vedd te a nőstényt,
vagy ha az istent illetné anyakecske, gidája
száll rád, kis gida, gyönge a húsa, amíg nem anyányi.
…
(Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása)
A theokritoszi eklogák felülmúlhatatlan magyar továbbéléseit alkotta meg Radnóti Miklós, de
egy ekkora hagyomány nem szűnhetett meg mára sem. Egry Artúr első, itt idézendő idilljében
a természet adta boldogság sugárzik, megfényesítve az életet és a szerelmet:
Nézd, ez a hajnal, tétova állat, mozdul a ködben,
Körbetekint lustán, még reszket a lábain állva,
Kékesen égve a naptól, izzik a fák sziluettje,
Harmatcsepp ragyog át, fel, végig az isteni kertre,
Itt van a pillanat, ím, fű hárfák zengik a hálát,
Ó élet, mint ölben a lány, épp oly’ gyönyörű vagy!
(Kis hajnali himnusz IV.)
Egry második idillje elkomorul: felsejlenek benne az ártó városi zajok, tisztátalanságok
– és velük együtt árnyék borul a „szerelmi álmokra” is:
Nincstelen és kamasz álmaim is mind elmenekültek.
Erdőimben szarvas alig jár, őz nyoma nincs rég,
városi nép zaja, gépkocsi böffen a hajnali ködben,
s néha a forrás tiszta vizéből inni lehet még.
…
(Emlékezet)
Ha a hexameteres eposz az élet teljességét tárta fel, úgy a hexameter sor egy másik
sorfajjal társulva szűkebb világ bemutatására lett alkalmas. Ez a disztichon nevű
sorpár, aminek első sora hexameter, a második sora az ú.n. pentameter: az elnevezés
téves, korábbi korokból származó okoskodás, mert két félsorában egyenként két és fél
daktilus van, ezt automatikusan összeadva kaptak öt lábat (innen a név). A sor azonban
eredetileg két kólonból állt (idézzük fel: a kólon kötött szótagszámú és kötött
ritmusú egység), ritmusa – U U – U U - // - U U – U U -, azaz két hémiepesz kólon,
melyek között kötelező sormetszet áll. Ez az eredetileg kétsoros forma (erről a
disztichon név: jelentése két sor) a sírfeliratok mértéke volt. A legismertebb
görög sírfeliratot Szimónidész költő írta; ez megszólaltatja azt az archaikus elképzelést,
miszerint a holtak lelkei „üzenni tudnak”, azaz a sírban nyugvók a maguk nevében beszélnek.
Így a Thermopülainál elesett hősök is (i.e. 480-ban itt szenvedtek a perzsáktól súlyos
vereséget a görögök; a csata a spártai Leónidasz hősiességéről vált híressé, aki 300 fővel
szállt szembe a hatalmas perzsa túlerővel):
Ó, idegen, menj, add tudtára a spártai népnek:
itt fekszünk, eleget téve parancsainak.
(A fordítás talán idegen az olvasónak, mert korábban Ponori Thewrewk Emil túlzottan
patetikus, a hősiességet indokolatlanul felmagasztaló félrefordításában tanulhatta.
Az én új fordításom a pátosz lefosztásával, a tragédiát visszaadva kísérli meg
visszaadni az eredeti „megszólalást”.)
Életösszegzés is született két sorban: Vergilius római költőt beszélteti egy sírepigramma:
lakóhelyeit és műveit veszi időrendi sorba. Éppen a felsorolás, a nevek és a címek miatt
olyan tömör, hogy lehetetlenség versben visszaadni:
Mantua me genuit, Calabri rapuere tenet nunc
Parthenope, cecini pascua, rura, duces.
(Pontos tükörfordításban: Mantova szült engem, Calabria ragadott el, most
Parthenopéban időzöm; énekeltem pásztorokról, földművelésről, vezérekről.)
A sírepigrammák eredete a mágikus korig nyúlik vissza, ezért találkozhatunk kétféle
típussal: a dicsérő sírfeliratokkal – ezek a túlvilágiak jóindulatába ajánlják az
elhunytakat, illetve a gúnyolódó-csúfolódó sírepigrammákkal, ezek a rontó démonokat
hivatottak távoltartani. Gúnyolódó sírepigrammákat írtak már az ókorban is,
Ammianosztól származik ez a gonoszkodó kétsoros:
Könnyü legyen, bús-sorsu Nearkhosz, a föld pora rajtad:
Így könnyen hozzád férnek a kóbor ebek.
(Horváth István Károly fordítása)
Nagyot ugrunk: a 19. században pajkosan gúnyolódó verset írt Szemere Miklós a hexameter
és a pentameter „párosodásáról”:
Únta rideg, szótlan létét a hexameter, s hű
Társul választá a deli pentametert;
Mint megbánta! Mihelyt ajakát felnyitni merészli,
Visszaperel zengő házidorombja nyomon.
Mindkét fajta kibővülhetett hosszabb verssé, ilyenkor a gondolati költészet
érlelődött belőle, s idővel létrejött a (máig tisztázatlan eredetű) elégia is.
Mai költészetünkben egy remek példája született, melynek titokzatos megszólítottja
eldöntetlenül hagyja: dicsér vagy bírál. Boga Bálint verse Üdv a Keresőnek:
Mondd, Kereső, van-e még fénylő gyémánt a salakban,
Mondd, van-e árva parázs mély hamuréteg alatt?
Sejteni még legalább neszezést vagy lomha erényt az
Érdek dombja alatt, rút közöny arca megett?
Válaszod egyre bizonytalanabb, ámbár kutatásod
Bátor igyekvése nem mutat elmerülést.
Léted öröm nékem, Kereső, fajtád kihalóban:
Holnap nem lesz, aki ELKÜLÖNÍTENI tud.
Payer Imre Therszítész című versében a hősi eposzt temeti el disztichonban, torz hős
végzi a deheroizáló tettet – de a deheroizálás mégsem teljes, mert hatalmas képpel
zár a költő:
…
Kérdőn néztek fel most Zeuszra az elnemenyészők.
Fellobbanthatja-e egy hősi eposz fonalát
Semmi halandó, főleg Therszítész, akinél még
rútabb, vesztősebb, kár-bele-mert-nyomorult,
hitványabb embert nem szültek még a világra?
Ám Zeusz bólintott, s megremegett az Idő.
Kétsorosban írja meg Képes Géza saját sírversét:
Itt nyugszom– dehogyis nyugszom! – sose lesz
nyugodalmam:
üldözöl ott is még, emberi ostobaság!
Klasszikus mondást és egy nemzeti klasszikus verset forgat ki Magyar László András:
Tempora et morest kiabál, mert tompora jórészt
Ócska gatyája likán, mint hona, fényre derült.
Weöres Sándor Ócska sÍrvers-et ír önmagának, amely egyben létösszegző elégiává
terebélyesedett. A mágikus hangulat felkeltését is imitálja – az önmegszólítás is őrzi
a mágikus eredetet - : varázsszavakkal kezd, de a varázsszavak éppen a varázslat, a
mantika szavai. A vers viszont mágikus káromkodással zárul:
Mantikaténi katá… Már arcod esőben elolvad,
hűs földben kisimul csöngei boglya hajad.
Mit bánod már, hogy sohasem szíveltek a lányok,
tündér sem szeretett, messze szaladt valahány,
hogyha facér lépted vígan kocogott a sikátor
macskafejes kövein, gilkili-gilkili gunn –
Téged az istenek is tréfájuk végire szántak,
könnyü falat voltál mindig a föld kerekén.
Frászkarikán szánkáz kutyafalka varangyos a banda,
híj csóré héláh! Béke legyen porodon!
Hogy ne sírversekkel zárjam ezt a fejezetet, bemutatok egy hexameterrel folytatott
költői játékot, melynek lényege, hogy a hosszú sorokat rövidebbekre tördeli a költő,
s azokat összeolvasva nyeri csak el eredeti ritmusát a vers. Székely Szabolcs egy
idilli párbeszédet szabdal szét – nem öncélúan, hiszen így valóban jobban hasonlít a
mai szűkszavú, alig-válaszoló beszélgetéseinkre. Álarcos hexametert írt
– álarcosnak nevezzük azokat a formákat, amelyek rejtik eredeti alakjukat.
- Á, szia.
- Szervusz.
- Hogy vagy?
- Megvagyok, és te?
- Lehetnék jobban.
- Az írás?
- Téma az éppen volna manapság.
- Épp csak a forma hiányzik. Mindegy.
- Hát tudod, én nem vágom a témát.
- Mért nem próbálod meg esetleg hexameterben?
- Rég nem próbáltam. Valahogy nem…
- Szar dolog. Értem. Bocs, sietek most. Várj csak!
- A számod nem lett új, ugye?
- Nem.
- Majd hívlak.
- Jó.
- Na, szevasz.
- Csá.
Szepes Erika
(A következő részben az aiol verselésről lesz szó.)
| |
| 1. | [tulajdonos]: Még egyszer a versről | 2023-11-08 06:22 | Mert már nagyon sokszor, nagyon sokat írtak róla, és mégsem eleget. Mert
megfejthetetlen – még a legnagyobb és legérzékenyebb tudományossággal is - ,
miért hat ránk egy vers. Vagy úgy, hogy azt érezzük, helyettünk mondott ki
valamit, ami bennünk feszül, de nem tudjuk kifejezni, kibontani magunkból; vagy
úgy, hogy „aha!” élményünk van: „hiszen ezt mondtam én is”, pedig dehogy
mondtam ezt, csak valami hasonlót; vagy úgy, hogy ellentmondásra sarkall,
továbbmenve talán még tettre is, az esztétikai élményt kötelességgé erősítve.
Mi hát a vers? Nyilvánvalóan a beszéd valamilyen szervezett, rendezett formája.
A rendezés első, feltűnő jele a TÖMÖRSÉG: akár két sorban is le lehet írni azt,
amit – egy másik író, prózaíró – egy regényben fejez ki.
Lássunk egy példát:
Cipőmre nézek: fűző benne!
Nem lehet, hogy ez börtön lenne.
Ez annak a Petri Györgynek a Mondogatnivaló-ja, aki ugyanezt a börtönélményt,
bezártságélményt hosszúversben is megírta, többször is, például a korszak (a
hatvanas évek) egyik legkiemelkedőbb versében, az Ismeretlen kelet-európai
költő verse 1955-ből címűben, amiből csak egy részletet idézek:
Vastag por alatt
a meleg
padlástérben hallgat
egy szétszerelt világ.
…
Áttüzesedett
kohók, megfeszült kötelek
kora felett
tétova jelen
- alásüllyedő por – lebeg.
És a Zátony-ban, amelynek csak az első szakaszából idézek, azt se teljességében:
A gáz ideje ez, amely kisüvítsen,
a ház ideje, hogy összeomoljon,
hogy tetejét így lökje le magáról,
mint már-már élvező szűz
a büdös szájú, bamba katonát.
Az összenyomott rugó ideje:
hogy szétrepessze az üveg falát.
Az idő ideje!
Hogy üvöltsön és szétvesse magát.
Idő, a te időd.
A pusztulásé. – A bűnbánaté.
Idő, a te időd:
megtalálni
az ajtót, amely innen kifelé.
És megírják sokszor, regényben is, ugyanezt a börtönérzést, szabadságvágyat:
Lengyel József Igéző-je, egy szibériai kényszermunkára száműzött férfi minőség
alatti életének képei: párbeszédei egy magányos, de szintén büntetésből
kitelepített erdőőrrel és egyedüli boldogsága egy hozzá szegődött kutyával. Vagy
a szorongás nagyobb lélegzetű regénye, Déry Tibor műve, a G.A úr X-ben Petri
műveinek kortársa, 1964-ben készült ( a disztópia és a falanszter-regények,
G. Orwell 1984; A. Huxley Szép, új világ; R. Bradbury Fahrenheit 451 hatása alatt).
A tömörítés lehet műfaji követelmény is: a japán haiku terjedelme nem
haladhatja meg a 17 szótagot, ebben is ki lehet fejezni szorongást, hazaféltést,
leleplezni bűnöket:
Méltó hagyaték:
mocskos föld, víz, levegő,
letarolt erdők.
(Buda Ferenc: Civilizáció III.)
Lehet félteni a kultúrát:
Azt mondják: versben
kultúráról soha ne –
hanem? röfögni?
(Gergely Ágnes)
Még ezekben a nagyon tömör versekben is van a tömörítésen kívül még valami:
egy egyszerű ISMÉTLŐDÉS és egy egyszerű ELLENTÉT: itt a rövid sor, az 5 szótagos
ismétlődik harmadik sorként, és ellentétben áll a másodikkal, a 7 szótagos
hosszabbal. Ennek felismerésével elérkeztünk a vers másik két kulcsfogalmához,
az ismétlődéshez és az ellentéthez, azzal a kiegészítéssel, hogy minden
ismétlődés csak valami tőle eltérővel, ellentétben lévővel együtt érzékelhető.
Ilyen egyszerű és mindenki által állandóan tapasztalható ismétlődések magában
az ember organikus létezésében is vannak: a levegő beszívása és kifúvása, a
lépésnél a lábak mozgása (a lépő láb ellentéte a támasztó lábbal, majd ezek
váltakozása), a szív dobbanásának erős ill. gyenge érzületvezetése: a pulzus
működése. Ez az ismétlődésben rejlő váltakozás, az erős ill. a gyenge
összetartozó együttese maga a RITMUS.
Ezért néhány elméletíró magát a ritmust az organikus létből eredezteti. Mások a
természetből is (apály-dagály, nappal-éjjel, nap-hold stb.). Ismét egy másik
szemlélet kiemeli a munkavégzésben megfigyelhető hasonló kettősséget:
minden mozdulatnak van egy „erős íze” és egy „gyenge íze”: a kalapácsütésnél a
leütés és felemelés, evezésnél a lapát vízbe merítése majd kiemelése, a
jellegzetes „húzd meg-ereszd meg!” szinte minden megmozdulásunkban
megtalálható. Ezért gondolta úgy Ludwig Büchner, hogy a munkát könnyíti
a ritmikusan végzett mozdulatsor, főként a közösen végzett munkában.
Amennyiben közösen végzett tevékenységnek fogjuk fel az emberiség eszmélése
óta létező vallási rítusokat, amelyek cselekményében zene, tánc, szövegek (imák,
könyörgések, ráolvasások) együttesen jelen voltak – ez volt az elsődleges vagy
primér szinkrétizmus - , úgy a ritmus forrásának tekinthetjük a mindezekben
megnyilvánuló ismétlődéseket is. Egy igen korai szövegben, amelyet a filozófus
Thalész jegyzett fel az i.e. 7. században, és ő maga is különösnek tartotta a hallott
kis dalocskát, az éneklő munkájához, egy malom működtetéséhez kér segítséget.
A kérésben két elem ismétlődik: a felszólítás (imperativus) a cselekvésre és a
megszólított megnevezése (vocativus). A különös ténynek, hogy maga a tárgy, a
malom, a megszólított, magyarázata abban rejlik, hogy az animizmus korában
minden létezőnek, még a tárgyaknak is volt egy titokzatos erejük, maná-juk, amit
a működtetésükhöz életre kellett bűvölni az imákkal. Ezért őröl maga a malom
(de az éneklő a biztonság kedvéért megerősíti egy másik hatalmasság, a király
tevékenységével).
Ime a szöveg görögül:
„Álei műla, álei, kai gar Pittakosz álei, Megalász Mütilánász baszileuón.”
Saját szöveg – és szótaghű fordítási kísérletemben:
„Őrölj, malom, őrölj, mert itt Pittakosz őröl, aki most a király Mütilénén.”
Még mindig ez a kis szöveg a tovább vezető példa: mind a görög, mind a magyar
fordítás megszólaltat egy eddig nem említett ritmusfajtát: a nyelvi ritmust vagy
inkább hangzásritmust. Lássuk a fordítást képlettel, ahol az "U" a rövid, a "-"
a hosszú szótagot jelöli (a görög verselés e kétféle szótag váltakoztatásával él,
ezért a neve időmértékes verselés).
Őrölj, malom, őrölj, mert itt Pittakosz őröl, aki most a király Mütilénén.
- - U U - - - - - U U - - U U – U U - U U - -
Hosszú és rövid szótagok csaknem teljesen szabályos váltakozását látjuk, de hát
nem is lehet még tökéletes, hiszen a szöveg „szerzője” még nem költő, csak egy
munkavégző fohászkodó, aki még nem rendelkezik a hagyomány szentesítette,
rögzített ritmusú képletek ismeretével. De az ismétlődés jellegét és jelentőségét
tökéletesen megérezte.
Szepes Erika
(A következő részben az időmértékes költészet jellegével és kanonizált formáival
fogunk megismerkedni. Ebben a Bevezetőben a mintapéldákat a magyar
költészet klasszikusaitól vettem át, a továbbiakban a megfelelő formák mai
meglétének kimutatására a DOKK szerzőit is figyelembe veszem.)
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
