NAPLÓK: N. D. S. L. (Vajdics Anikó) Legutóbbi olvasó: 2025-07-02 08:08 Összes olvasás: 88647| 417. | [tulajdonos]: ... | 2019-08-15 12:43 | 2019. augusztus 15.
Bárkit lehet szeretni. Még egy náci bűnöst is. Ha van hely, idő és alkalom arra, hogy megszeressük. Egy életre is akár. Erről szól A felolvasó”. Erről is.
A stricit is szeretik. A félelem és a ráutaltság, a valahova tartozni akarás keveréke erős habarcs. Kettős kötés. Néha erősebb és elszakíthatatlanabb, mint a tiszta kötődés, ha van olyan. Látom eleget a „nyócker” lányait, milyen nehezen szabadulnak meg azoktól, akik visszaélnek a ragaszkodásukkal. Az ambivalencia röghöz köt, odatapaszt a másikhoz. Üss, ha szeretsz. Egy egész életet le lehet így élni. Téglaként a habarcs közeiben. A többi: annyi (Tandori). Avagy: néma csend (Arany).
Nagyon árulkodó az a mozdulat, amellyel Hanna Schmitz a tárgyaláson az asztalra csap. Rendnek kellett lennie, különben elszabadult volna a káosz, magyarázza, miért nem nyitotta ki a bombatalálatot ért, lángoló templomot, amibe háromszáz zsidó volt bezárva. Ön mit tett volna a helyemben, kérdezi a bírót, és az zavarában nem tud mit válaszolni. Zavarban vagyunk mi is. Egy pillanatra egyszerre látjuk Hannát angyalnak és ördögnek, pedig nem angyal ő, soha nem volt az, nem is maga az ördög, csak egy ember, aki úgy nőtt fel, hogy nem tanult meg írni és olvasni. De szeretni tud. Egyszerű, ösztönös, már-már állati ragaszkodással. A gondoskodás képességével is rendelkezik. Nem kevésbé ösztönös alapon, ahogyan egy állat eteti, tisztogatja a kölykeit. Vagy az idegen kölyköt, akivel párzani is lehet, ha már ivarérett. Lassabban, kölyök, lassabban. Sok minden eszünkbe juthat, amikor Hanna Michaelt mosdatja, subickolja, a kislábujjától a feje búbjáig – nekem az jutott eszembe, hogy olyan, mint egy macska, akinek időről időre tisztára kell nyalogatnia a kölyökmacskát, ez van a génjeibe programozva. Ebből a programozott, ösztönös létből emeli ki őt az olvasás. A fiúval való kapcsolata is így kerül át egy másik szintre. Az olvasmányok világába, ahol „csak” betűk és szavak léteznek. Bekezdések, fejezetek. Első és utolsó mondatok. És ha egy történet véget ér, mindig újra lehet kezdeni. Le lehet így élni egy egész életet?
Megszeretjük ezt a két embert. Michaelt feltétlenül, de Hannát is, nem feltétel nélkül, „csak” azzal a habarcsos, ambivalens kötődéssel, amit nehéz megérteni, de még napok múlva is úgy járkál az ember, hogy ott van a fenekén a szék, ami a moziban a fenekéhez tapadt. Nem lehet tőle aludni. Ámde. Áltatni azért nem áltatjuk magunkat, legfeljebb csak egy-két röpke pillanatra, helyenként hosszú percekre is, mert tényleg lehet szeretni ezt a nőt, akit Hannának hívnak, és aki Auschwitzban az őrtársaival együtt háromszáz ember halálát okozta, de azt nem gondoljuk, hogy meg kellene úsznia az életfogytiglant. Nem mentjük fel, csak, mert szeretjük. A stricit sem menti fel, hogy kötődnek hozzá. A bántalmazó szülőt vagy házastársat sem oldozza fel a tény, hogy az ambivalensen hozzáhabarcsolódók nem tudnak tőle elszakadni.
Hanna egyébként addig is „börtönben” élt a maga kis mikrovilágában. Az igazi börtönévekkel jobban járt. Ha felmentik, vagy, ha csak négy évet kap, mint a többiek, olyan marad, amilyen volt: beszűkült és beszürkült. A börtönben viszont lehetősége van túllépni önmagán; megtanul írni és olvasni, megismerheti a világirodalmat, ami majdnem ugyanaz, vagy inkább több, mintha azt mondanánk: a világot. A teremtés bármilyen széles,/ ólnál is szűkösebb./ Innét odáig. Kő, fa, ház./ (…) És mégis, olykor belép valaki… A világűrben egy kisszoba hirtelen benépesül.
Tegnap este filmklub után társasoztunk. Blokus. Nem a kedvencem, gyenge vagyok benne, de szívesen vállalom az utolsó helyet bármilyen játékban, amivel a fiúkat egy asztal mellé lehet terelni. Mindenki Aliciának udvarolt. Ki-ki a maga módján. L., aki annyi idős, mint a filmbéli Michael, infantilis videókkal próbálta elbűvölni a vendéget. Batman Seizure 10 órára végtelenítve. „Oh, no! It’s an old joke!” – tiltakoztam. „But it still works”, mondta Alicia rejtélyesen. Elnéztem, mennyi finom erő van ebben a törékeny kis lényben. És beleborzonganék a gondolatba, hogy mi mindenről maradtam le azzal, hogy nem született lányom – ha az ilyen gondolatokat bölcsnek találnám.
Ma este tanítás. Az utolsó órák egyike. Aztán vissza a nem teljesen önkéntes száműzetésbe. A könyvek közé. Elemeire bontani az egyiket, felépíteni belőlük a másikat. A habarccsal vigyázni, ne kössön meg túl hamar, de tartson. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
