NAPLÓK: N. D. S. L. (Vajdics Anikó) Legutóbbi olvasó: 2025-09-17 02:12 Összes olvasás: 92452| 285. | [tulajdonos]: mirroring2 | 2018-11-27 00:49 | Nehéz az optimális távolságot megtalálni. Ha túl messziről figyelsz valakit, nincs esélyed, hogy megértsd, ha túl közel mész, csak a felnagyított részleteket látjátok, te is, ő is, mint a kisbabák, ha az ideális szoptatási távolságon belülre kerülnek, nem áll össze a fejükben a megfelelő kapcsolathoz szükséges kép.
Az elfogadhatóság elé kell tükröt tartani, hogy magát lássa benned a másik, ez az egyetlen, amit tehetsz, nem lehetetlen küldetés, csak egyet kell megjegyezni: a világ legfontosabb embere mindig az, akivel éppen beszélgetsz, de a megváltója nem te vagy.
Már csak egy kört akartunk tenni Parvinnal, az iráni antropológus lánnyal, megnézni pár házat sötétedés előtt a temető melletti egykori cigánytelepen, ami külön már nem létezik, csak a nyomai, amióta a „fehér” lakosság (a falu 30 %-a) visszaszorult a központba, a templomhoz, a postához, az önkormányzat épületéhez és a kocsmához közel. Feltűnően sokan mászkáltak az utcán ahhoz képest, hogy késő délután volt, és még esett is, szemerkélt, hova mennek ezek, mindjárt besötétedik, később rájöttem, hogy egymáshoz járnak át mielőtt aludni térnek beszélgetni, híreket megosztani, mint egy nagy család, mert azok is. Főleg fiatalak voltak a mászkálók, egy pillanaton múlott, hogy B. Gyula feleségével összefutottunk, hangosan köszöntünk mindenkinek, neki is. Angolul magyaráztam éppen Parvinnak, miért a cigányok laktak régen a temető mellett, e nélkül is feltűnőek lettünk volna valószínűleg egy ilyen helyen, ahol mindenki mindenkit ismer. Jó napot, jó napot. Papucsban volt az asszony és valami otthonkafélében, de nem olyanban, mint amilyet a „magyar” öregasszonyok hordanak, valahogyan más volt a mintája, és nem nylon vagy jersey anyagból volt, hanem pamutból. Az öreges viselet ellenére is láttam rajta, hogy fiatalabb, mint én, maximum valamelyik húgom osztálytársa lehet, gondoltam, de ezt már csak akkor, amikor megkérdezte, mi járatban vagyunk. Már majdnem elhaladtunk egymás mellett, pár lépés után torpant csak meg és kiáltott utánunk, mint aki mer is meg nem is kíváncsiskodni. V. A. vagyok, emlékszik rám esetleg, jaj, hát persze, én meg Hajnalka vagyok, B. Gyuszi felesége. Ő volt aznap a negyedik Hajnalkánk. És majdnem lemaradtunk róla. A férje osztálytársam volt; alacsony, szép arcú fiú, az egyetlen cigány tanuló a kb. tizenötből, aki végig tudta járni velünk az általános iskola nyolc osztályát (én így emlékeztem), ráadásul úgy, hogy nem „lebukott” hozzánk valamelyik felső osztályból, hanem velünk együtt kezdte. Nem együtt végeztünk, mondta Gyula, amikor már bent voltunk a házban, ahová Hajnalka behívott bennünket, valami történt hetedikben, Nyírbátorban szereztem meg a bizonyítványt, de a gyerekeim már gimnáziumot végeztek, a nagyobbik fiam rendőrfőnök.
Nézem ezt az embert, ahogy a tekintetével az enyémbe kapaszkodik, miközben énekel, az ujjai a harmonika billentyűin, nyolc évig (na jó, csak hétig) egy teremben ültünk az iskolában, hogyan lehetséges, hogy a hangját Európa hamarabb ismerte meg, mint én; Hajnalka felé pislogok, remélem, nem érti félre, hogy a férjével egymást nézzük, tudja, hogy az osztálytársa voltam, ő maga hívott be a házba, és most ott áll a szoba közepén, visszafogott mozdulatokkal toporog a zenére, látszik rajta, hogy szokott táncolni, de most nem mer, nem tudja, illik-e kérés nélkül táncra perdülnie, felállok hát, és az indiai tánctudásomat bedobva segítek neki önmaga lenni. Soha életemben nem tanultam cigány táncot járni, nem jutott eszébe senkinek, hogy megmutassa.
Elmesélhetetlen az egész, és nem csak azért, amire Ottlik panaszkodik, hogy a szavak használhatatlanok, hanem a közelség miatt; túl nagyok még a részletek, nem látszik az egész, amelyhez tartoznak. Készülni akartam valahogyan erre az utazásra, összeállítani egy tervet, végül nem készültem, az utolsó pillanatban pakoltam be a hátizsákomat, majdnem lekéstem a vonatot. Az unokatestvéremnél alszunk, előtte meglátogatjuk Debrecenben Anyut – ennyit tudtam, a többit rábíztam a sorsra, és úgy tűnik, ez volt a jó döntés: amit Parvinnal végigjártunk, végigéltünk, végighallgattunk, olyan töményen tökéletes volt, hogy azt nem lehetett volna előre jobban megtervezni. Pár perccel a Nyugatiba való visszaérkezés előtt csak néztük egymást: lehetséges, hogy hétfőn reggel már nem ugyanabban a szobában ébredünk?
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
