Az egyik kedvenc spanyol nyelvű filmem az 2010-ben idegen nyelvű film kategóriában Oscar-díjat nyert argentin krimi, a „Szemekbe zárt titkok” (rendezte: Juan José Campanella). Első látásra bűnügyi történet, második látásra gyönyörű szerelmi história. Ma kinyílt a harmadik szemem is a sztorira: rájöttem, hogy a fő-fő kedvenc jelenetem, amelyben a főszereplő Espósito (Ricardo Darín) a titkos vágyait elfogadva a félálomban cetlire vetett „temo” („félek”) szó közepére beilleszt egy nagy A-t, és a szó attól kezdve azt jelenti, „szeretlek” („te Amo”), szóval, ez a jelenet (de ez egész film is), Jacques Lacan „l’Autre”-elméletén alapszik. Nem lehet más az alapja, kiüti az ember szemét, annyira nyílvánvaló.
Espósito író -- egyúttal önkéntes nyomozó. Meggyilkolt lányok történeteit veti papírra, közben azon bosszankodik, hogy a szövegeiből hiányzik az „A”, mert az írógépe azon a ponton (pont azon!) felmondta a szolgálatot. Lacan szerint az emberi szubjektum mindig a Másik (l’Autre ) nyelvében létezik, de soha nem tudja teljesen kifejezni magát benne. Espósito nyomozása ennek értelmében a hiányzó, nagybetűs „másik” után is zajlik. Évtizedek óta szerelmes egy nőbe, de soha nem mer neki színt vallani. A „temo”-betűsor közepére annak a napnak a hajnalán biggyesztődik be a nagy „A”, amikor a Nagy „Ő” vonattal távozni készül a városból. A film vége a sok borzalom után, jóeleső, bár, (a lacani melankóliának megfelelően) továbbra is szomorkás nagyjelenet a pályaudvaron.
Aranyborjúink. Köztük a mindenre való nyitottság bálványa. Volt a tejesdobozon egy szív, azt vágtam ki legelőször. Így keletkezett az első rés. A kalóriatáblázat felső és alsó szélén dikiccsel két vízszintes bevágást készítettem, majd a középvonalat is bemetszettem. A táblázat két külső széle megmaradt, azok lettek a zsanérok a kéttáblás ablakhoz. A doboz hátsó falán föntről lefelé nyitottam zsalut. És lett még sok apró lék. A vonalkódból, a gyártási kódból, a márkanévből, Riska, Sole vagy Mizo, már nem emlékszem. A kivágott szívecskét bedobtam az egyik ablakon. A doboz alján akadt még egy kis tej. A többi kifolyt mind a nyílásokon.
Divatba jött a nyílt vízi úszás, hangzik el valaki szájából a fülem hallatára immár másodjára. Első hallásra is zavart, de most kifejezetten idegesít ez a mondat. Divatos dolog tóban, folyóban úszni? Friss levegőt szívni? Gyalog járni? Egyáltalán: saját lábunkon járni? Saját eszünket használni? Monitorok, képernyők helyett a másik szemébe nézve beszélgetni? Élni? Lassan meghalni is csak azért fogunk, mert éppen trendi? Csak születni nem divat?
Hívd a rendőrséget, hulla van a kertben, szóltam a nagyobbik fiamnak, aki hogy-hogy nem itthon volt velünk, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga. Hogy felesége van, és Varsóban él, ez álmomban fel sem merült. Hűha, mondta a fiam, és már vette is elő a telefonját. Az erkélyen álltunk, először csak én egyedül -- a fiam a semmiből termett ott, amikor az álom menete úgy kívánta. Újra lepillantottam a kertbe, ahol korábban egy levágott emberfej éktelenkedett, most viszont már csak egy doboz darálthús állt az eperágyásban. Nem kellett volna kihívni a rendőrséget, szégyenkeztem, de akkor már vonaton ültem a férjemmel, és világos volt, hogy hosszú útra indulunk -- talán éppen Varsóba, de ez csak most, ébren jut eszembe. Te hagytad ott a kertben a húst?, kérdeztem a férjemet. Ő nem szólt, még csak nem is bólintott, én mégis tudtam, hogy ő volt az, és, hogy nem lát a dologban semmi kivetni valót. Meg fog romlani, néztem rá értetlenül, és majd jönnek rá a vaddisznók. Ám akkor már újra Budakeszin voltunk a Gábor Áron utcában, hazafelé tartottunk. Az út közepén egy fehérszőrű, pirinyó kutya gubbasztott nagyon elgyengült állapotban. Akkora volt, mint egy veréb, vagy még annál is kisebb. Nem hagyhatjuk itt, mondtam a férjemnek, muszáj befogadnunk. És már emeltem is fel nagyon gyöngéden az alig lélegző, parányi lényt. Elfért egy konzervdobozban, ami – ugyanúgy, mint a korábban a fiam – a semmiből termett ott. A doboz alján lévő meleg folyadékba ültettem a kiskutyát. A saját levében ül, magyaráztam a férjemnek, az melegíti.
Elküldtem az Európa Könyvkiadónak a fordítást. Két perce.
És most mégis érzek valamiféle győzelmi mámort.
Tájkép csata után -- ez lehetne a festmény címe, ami a lelkem domborzatáról készülhetne most, ha a nagy munka után kedvem támadna ecsetet ragadni. De csak úgy járnék, mint Mr. Bean Whistler anyjá-val. Ecset helyett ecettel mázolnám össze a képet.
Európa Kiadó: Kijössz a Bálnába? Nézzek fordítandót?
Vajdics Anikó: Kedves ...!
Imádok fordítani, ezt most így, hogy már a "saját" szövegemet olvasom, bizton merem állítani, de augusztus 21-e óta egy középiskolában dolgozom, ami nem biztos, hogy jó döntés volt, mert embertelenül sok munka szakadt a nyakamba. Tanmenetírás, elképesztő és szerintem felesleges mennyiségű adminisztráció, teljesítményértékelési marhaságok, plusz rögtön megtettek osztályfőnök-helyettesnek. A házik, a dolgozatok javításáról, könyveléséről nem is beszélek. A diákság nagy része motiválatlan, kis kamaszkorát újraélő tanulókból áll. A közhiedelemmel ellentétben, nem három hónapos nyarunk van, csak másfél. Nem tudok ilyen körülmények között fordítást vállalni. Jó tanuló voltam világéletemben, most az a dolgom, hogy tanárként is megálljam a helyem, és ne pusztuljak bele. Még négy évem van nyugdíjig, utána feltétlenül jelentkezem, ha addig nem tör ránk valami nagy córesz, és lesz még értelme az AI-invázió mellett is fordítani.
„Nemcsak mulatt volt, de meglehetősen molett is.” Át kell olvasnom a fordításomat, és most itt tartok. A szójáték természetesen nem volt benne az eredetiben, és döntenem kell bevállalom-e, vagy elengedem, ne kelljen gyanakodva felkapnia a fejét az olvasónak: csak nem a fordító játszadozik itt? Tisztességesebb (alázatosabb hozzáállás) lenne kihagyni, és egy észrevétlenebb megoldást választani. De akkor meg Klaudy Kinga javaslata nem érvényesül: hogy a lefordíthatatlan eredeti szójátékokért cserébe máshol kell becsempészni a szövegbe egy-egy frappáns megoldást, ha arra a szöveg lehetőséget teremt.
Emlékszem, a Szél árnyéká-ban az „El otoño había llegado a París a traición”- mondatot, ami szó szerint azt jelenti, hogy Párizsba lopva érkezett meg az ősz, vagyis belopakodott, úgy fordítottam, hogy „Párizsba beszökött az ősz”. Többen is jelezték, hogy ez merész húzás volt a részemről, de elismerték, hogy kihagyhatlan kacsintásként élték meg a magyar olvasó felé.
Karinthy menyétje is eszembe jut, aki magával vitte a menyét. Fel is szokták neki róni újabban a szabadosságot.
A Makrancos Kata eredeti címe Taming the shrew. Nádasdy szerint Arany János fordítása túl eufemisztikus. Így lett a darab új címe A hárpia megzabolázása.
2025. 09. 27. Szépet álmodtam. Igazi Freud-i csemegét. Szerettük egymást a férjemmel, finoman, boldogan, előbb Nyírmihálydiban a gyerekkori ágyamon. aztán kézen fogva sétáltunk Budakeszin a Prohászka Ottokár Gimnázium felé vezető járdán, meg-megálltunk, és egymáshoz bújtunk, mint az újdonsült szerelmesek. Olyan jó, mondtam az egyik ilyen összebújás után, hogy János elvált tőlem, így szabadok lehetünk. Ugye, beszélhetek veled ilyesmiről, kérdeztem aggódva, mert egy pillanatra úgy éreztem, jobb lett volna, ha nem szólalok meg; féltem, hogy túl törékeny a boldogságunk ahhoz, hogy ilyen „kibeszélésekkel” terheljük. De ő tök nyugodtan azt választolta, hát, persze. Erős volt és fiatal, magabiztos, mint a Robert Redford a Távol Afrikától-ban; nyugodtan rábízhattam magam. Aztán mintha egy asztal mellett ültünk volna, még mindig édes kettesben, amikor hirtelen belém hasított a felismerés: de hiszen János az apám.
Végére értem Sonsoles Ónega A szolgáló lányai (vagy Don Gustavo lányai, majd elválik) című regénye fordításának. Végére értem – használhattam volna más kifejezést is (befejeztem, lefordítottam), de ez a legpontosabb. El akartam jutni a végéig, az utolsó szóig, az utolsó pontig. És szerettem volna felszabadultan, győzelemittasan élvezni a küzdelmem eredményét: ezt a csatát is megvívtam. De az történt, mint mindig: nem érzek sem diadalt, sem felszbadultságot, csak mérhetetlen fáradtságot, és azt az elidegenedettséget, ami mindig elfog egy nagyobb munka végén. A vizsgákkal voltam hasonlóképpen mindig, alig vártam, hogy megérjem a napot, amikor nem kell hajnalban kelnem, hogy tanuljak, és amikor elérkezett a nap, nem tudtam mit kezdeni a szabadságommal. Csak ürességet éreztem. Mint most. Évek telnek el, mire újra szeretni tudom majd, amin most túl vagyok
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.