Janus: Magány a padon /reflexvers/
Magány sétál a fák alatt,
de már várja a pad,
a lomb közül lemászó fény,
mint a vér tapad
az alkonyi gyepre , a kis virágra,
és megalvadt est szárad a gyér világra.
Hangok bújnak el, a nesz vacog
félszegen lépnek az égre a csillagok,
a felszálló sóhajok, imák között
fehér galamb suhan, mint egy üldözött,
s tollán a csonka hold épphogy fénye,
megcsillan, kacsint, majd vége.
Fellegek jönnek, az eső lába lógva
apró köröket rajzol az alvó tóra,
hol vadkacsák csőre álmot hápog,
s a csöndbe omlik, mint az ázott vályog
a fal gazzal hímzett tövére,
és már mennydörög, zuhog az eső, végre.
Hátradől a kis padon, arcán eső erek,
bámul az égre a magány, hol a fellegek
lassan elengedik az agg rab holdat,
melyet az éjidő egyre csak nógat,
hogy menj, botorkálj te csonka vén,
hisz vár rád a pad, a magány, s lomb között a remény!
|
