NAPLÓK: Hetedíziglen Legutóbbi olvasó: 2025-09-16 15:19 Összes olvasás: 399372| 3864. | [tulajdonos]: szavazás | 2021-04-14 22:53 |
Beérkeztek a pályaművek. Kezdődhet a szavazás.
Két extra által is színesedett a paletta.
1.
után?
a hóvihar elmúlt
kellemetlen a csend
minden határ megszűnt
a hóvihar zenél
dala szemtelen
ez ritka adottság
a hóvihar csak víz
a csábítás erős
hogy belemerüljek
2.
Kihívás
Lehet hóvihar, tűz,
földrengés is, bármi,
aszály, sáskajárás
hetedhét-határnyi,
jöhet árvíz, kórság,
kellemetlen szagok
- adottság. Még így is
rém szemtelen vagyok
...Mert így a csábítás
nem egy sétagalopp.
Legyen a mellszobrom
márványba faragott!
3.
tavasztörés
hóvihar kavarog
virágszirmokat kerget a szél
arcomba hányja
az okkult tudományok doktora
szőrszálakat hasogat
kellemetlen a csábítás
hogy felemeljem a kenyérvágót
szemtelen ez az adottság aminek
a víz szabhat csak határt
4.
Versike
Szemtelen az április,
kellemetlen modorú.
Napsütésre hóvihar,
derűre jön a ború.
Aszály után az eső,
vízben áll a nagy határ.
Jobb, ha ki se mozdulunk
a szobából soha már.
A tavaszi délután
csábításra alkalom,
egy pohár bor, halk zene,
s "adottságom" bedobom.
5.
Téli mese
Egyszerű havazásnak indult, ami errefelé, télen, legkevésbé sem szokatlan jelenség.
Apró kellemetlenség, ahogy a góbé mondaná. Ám hamarosan elfedte a kerteket, az utakat, az egész határt, és a falu magára maradt. Aztán a hóvihar kezdte befújni a házakat is, már alig-alig lehetett kijutni a tornácokról. A kutakban befagyott a víz, ha valakinek mosdani támadott kedve, hát havat kellett olvasztani a lavórban. Harmadnapra, mintha a Hargita összes medvéje egyszerre kapott volna kedvet némi dézsmálásra, először csak a Hosszú utca végén álló portákat szerencséltették, de aztán teljesen elszemtelenedtek, és már a templom előtt is grasszáltak sötétedés után. Hiába, nagy volt a csábítás, kevés olyan ház akadt eleinte a faluban, ahol ne lett volna az ólakban disznyó meg jércike. Az idő múlásával aztán egyre több helyen üresedtek meg az ólak. A hetedik nap éjjelén Ábel bátya fura zajokat hallott a nagykapu felől. Cudar egy idő volt, fútt a szél, de mégse nyughatott az öreg, meg köllött néznie, ki zabrál odakünn. A zábénak dőlve egy vereshajú aprócska leánkát talált, úgy nézte, csontkemény, nincs már benne élet. Rohant hát gyorsan a vajákosasszonyhoz, vitte a porontyot, hátha még tehető valami. Emese néne, mintha csak tudta volna, szükség van rá, már felöltözve állt az ajtóban. Gyorsan, gyorsan, melegítsünk libazsírt a kondérban, és már rakta is a tűzet. Mikor már ugráltak a buborékok a felszínén, elkezdte fúni, hűteni, kavarni. No, most tegyük bele szegény purdét! És láss csodát, fertályóra se tellett bele, a leánka egyszer csak kinyitotta a szömét. Onnantól fogva, hogy Mariska megérkezett, merthogy ez volt a böcsületes neve, csuda dolgok estek a faluban. Elsőre is, a hó úgy elolvadt a Hosszú utca két vége között, mintha sosem is lett volna. Mikor meg a vad hegyi mócok akarták lerohanni a falut némi elemózsiáért, még el sem kiálthatta magát Ábel bátya, hogy kaszára emberek, mert hirtelen ezüstösen csillogó vitézek lovagoltak le a csillagos égrűl, s úgy ellátták a bitang tolvajok baját, hogy írmagjuk se maradott.
Adottsága van, súgtak össze Mariska háta mögött az emberek, és örültek, hogy hozzájuk küldte a Jóisten. Igazábúl a legnagyobb csoda az volt, mikor a leánka felment a falu megetti Kishegyre, a tetején toppantott hármat a bal lábával, és az egész hegyecske hirtelen arannyá változott. Akkor aztán nyaka köré kanyarította a falu szegénységét, és elvitte magával, azóta se látta senki. Aki nem hiszi, járjon utána.
6.
Elfogy lassan
Tudod, volt dalom. Volt napban, hóviharban,
volt tavasszal, álmos őszökön,
hegyeken, víz mellett, s hogyha felkavartam
is tudtam, a holnap rám köszön,
bármerre nézhettem, hittem, hogy nincs határ.
Most mégis úgy érzem, menne már,
itt hagyna minden egyszervolt adottság,
eltűnne mind a végtelenben,
és kétségeim a hűlt nyomát tapossák
- belátni bármi kellemetlen –
szemtelen, álmodni képes önmagamnak.
Minden nap újra új falat rak,
és túl a szállni, repülni csábításon
nem marad semmi,
semmi másom.
7.
Hőviharos reggel
Drága Tapintat!
Lelke kalács annak kibe téged az Isteneink
jócska marokkal szórtak
s nem pipetányi adaggal
mint sok, kellemetlen szócséplóbe,
akik feszt,
szemtelenül tolakodva,
az únalom állott, szürkevizébe lökik prédájukat.
Most Te segítsél!
Hadd legyek érdekes,
és lényegre törő!
Mert az üres fecsegés édes,
csokinál is erősebb cuki csábítása!
Ezért halogattam eleddig
hogy belevágjak,
egy in medias ressel.
A hősnőnk, hóviharos, hűs reggelen ébredt.
Ekkor történt a dolog, mire méltán büszke e nő.
Ritka adottság, hogyha
kevélység nélkül,
öntelitettség nélkül,
és szégyentelenül
büszke egy asszony.
Ritka bizony!
Több a fehér holló Zemplén vad ormai közt,
mint a lelkibizsergés nélküli nő.
Mert a köveknél is idősebb,
hollóknál is fülsértőbb
szégyen lakozik mélyen a nőben.
Most ez a szégyen felmagasult,
krúg, szárnya kitárva. Határ.
Hószínű és sűrű.
Belefullad a szó.
Már nem kell a Tapintat rózsás ujja az ajkon,
*
Extrák
Adottság? Az van nekem. Sok.
Igen, minden téren.
És nem kell a szemtelenség,
amíg szépen kérem!
Kellemetlen a haragom,
mert hóvihar-heves!
Akit elér, azon nyomban
menedéket keres.
Túl határon, hegyen-vízen
ismerik rúgásom.
Csattanása áthallatszik
a motorzúgáson.
Csábítás? Azt nem ismerem!
Én AKAROK bárkit!
Ragaszkodnak hozzám, mint a
bútorhoz a kárpit.
*
Még egy extra
adottságom van ahhoz, hogy
kellemetlen hóviharban
határtalanul szemtelen
halként, mint ki víz alatt van
a csábítás fegyvereit
bevessem. Nem válaszolok,
ha megkérded, miért vannak
itt már felesleges sorok.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
