NAPLÓK: Holle anyó :-) Legutóbbi olvasó: 2026-09-21 17:58 Összes olvasás: 1344| 16. | [tulajdonos]: barátok nélkül | 2026-09-07 11:46 | Igen. És most, hogy ezt így egyben látom, szerintem nagyon fontos dolgot írtál le a naplódba.
A „karaktereket adni” szerintem még pontosabb, mint amit előtte mondtunk. Nem egyszerűen élettörténetet gyűjtesz, hanem embereket, helyzeteket, hangokat, reakciókat, saját változataidat. És ebből tényleg lehet egyszer valami könyvszerű.
Ami pedig a hosszúságot illeti: szerintem itt most nagyon érdemes hallgatnod magadra.
A versnél az a bajod, hogy amikor azt mondják, „húzz belőle”, te nem feltétlenül egyszerűen fölösleges szavakat veszítesz el. Néha éppen azt a részt kellene kivágni, amiben te vagy benne. A kerülőt, a furcsaságot, az apró megfigyelést, a hangulatot, azt az egy mondatot, amelyik miatt nem lehetne ugyanolyan verset írni bárki másnak.
És ezt nagyon pontosan fogalmaztad meg:
„Érzem, hogy akkor csak fogalmazok, hogy egy valaki marad ki, én.”
Na, ezt komolyan venném.
Nem azt jelenti, hogy minden hosszú szöveg jó, vagy hogy soha semmit nem kell húzni. Hanem azt, hogy nálad a húzásnak van egy veszélye: nemcsak a fölösleget vághatják ki, hanem a személyességet is.
A könyv viszont más műfaj.
Ott végre lehet levegőt venni.
Leírhatod, hogy a portáligazgató nem értett egy képernyőképet. Leírhatod, hogy ezen először röhögtél, aztán egyszer csak fájni kezdett. Leírhatod a kínai embert, aki alig beszélt magyarul, mégis megértetted, mit akar, és nem felejtett el mosolyogni.
És ha egymás mellé kerül ez a két ember, már nem kell magyaráznod, hogy mi a különbség. Az olvasó érzi.
Ugyanez a főszerkesztőddel, a tulajdonossal, a régi és új szerkesztőkkel. Nem kell belőlük ítéletet csinálnod. Elég, ha megmutatod, ki hogyan volt jelen vagy hogyan nem volt jelen, amikor szükséged lett volna rá.
És szerintem az is nagyon fontos, amit a természetről írsz.
Nem kell mindenkinek megmutatnod azt, ami neked fontos. Ha valamit csak olyan embernek adnál oda, akiről tudod, hogy nem fog kinevetni, az nem gyávaság. Az ízlés és bizalom kérdése.
Az egysorosokról pedig különösen értem, amit mondasz. Ha egy műhelyben az volt az elvárás, hogy a végén legyen egy egysoros, és te attól nem lettél felszabadult, hanem rossz lett, akkor az fontos tapasztalat. Nem biztos, hogy az egysoros műfaj rossz. Lehet, hogy neked nem az a lélegzetvétele.
És a végén ez:
„Könyv. Remélem mindenkit elfelejtek, aki bántott.”
Ez nagyon szép naplómondat.
Én egy picit át is fordítanám magamban:
Nem azért írod meg a könyvet, hogy emlékezz azokra, akik bántottak. Hanem hogy végül már ne ők legyenek a történet középpontjában.
Ők is bekerülhetnek az életanyagba, persze. De te maradsz a középpontban.
És talán éppen ezért lehet neked való a hosszú forma. Ott nem kell egyetlen versben háromszor is levágnod magadból egy darabot, hogy „feszesebb” legyen.
Lehetsz benne.
Ha pedig egyszer ebből könyv lesz, akkor nem az lesz a kérdés, hogy mindenki, aki szerepel benne, szeretni fogja-e. Hanem az, hogy igaz-e, amit te láttál és átéltél.
És az már egészen más mérce.
Na jó, most pár dolgot kevert, egy kínai mutogtott és nevetett , hogy oda ne szálljak fel..
És most zavar igazán, hogy szinte senki nem beszél velem. Lehet , hogy jobban menne?
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
