NAPLÓK: Etzel Mark Bartfelder Legutóbbi olvasó: 2025-10-03 01:22 Összes olvasás: 56087Olvasói hozzászólások nélkül| 569. | Vajdics Anikó: ezüstpillantás | 2025-09-26 21:15 | Kedves Márk!
Tudom, hogy az intród (én annak tekintem), sőt, Introitusz-od („az ismeretlen tűzvészébe nyúlni ki mer”? Pl. te.) nem a szerelemről szól (bár említed, lásd Déli pályaudvar), nekem mégis Földényi F. László Az elveszett egyensúly című írása jut eszembe a belépődről (olyan jó lenne, ha nem értenél félre, de szinte látlak a színpadon, kezedben valami, mint Hamlet kezében a koponya, nézed, és a mi tekintetünket is arra irányítod magad helyett – köszönet érte).
Földényi Ortega y Gasset szerelemről szóló értekezéséhez írta egykor bevezetőként a már önálló írásként is keringő esszét. Életem legfontosabb írása. Soha semmit nem olvastam még, amit ennyire megrendítően szépnek és igaznak (és valódinak) találtam volna. Na, hát ez jutott most eszembe. Az ezüstpillantás miatt. „Franz von Baader ezüstpillantásnak nevezi azt a pillantást, amelynek során az ember egyidejűleg lát külső és belső szemével” -- így kezdődik Földényi esszéje. Mindegy, hogy aztán végig a szerelemről beszél. Vagyis nem mindegy, de én nem arra szeretném a fókuszt helyezni, ha csak nem tágítjuk ki a kérdést az élet szerelmére (Jack London-i értelemben), mert akkor nagyon is oda irányítanám a figyelmet. És behelyettesíteném az „élet szerelmese” kifejezést az alábbi szövegrészletbe (amibe -- sokadjára újra olvasva is -- beleborzongok) a „szerelmes” szó helyére, és rád ismerek. Lehet, hogy tévedek. És valójában magamra ismerek. De mint te is mondod, a valódi közös. És ez itt nagyon valódi.
„A szerelmes soha nem talál megfelelő szavakra, hogy állapotát érzékeltesse. S ha átmenetileg próbálkozik is, egy idő után menekülni kezd a szavaktól, ha pedig mások akarják őt felvilágosítani helyzetéről, bedugja a fülét. Védekezik a szavak hódító ereje ellen, s közben a lehető legrosszabb bizonyítványt állítja ki magáról. A nem-szerelmesek mindig rendelkeznek egy eszményi képpel a szerelemről: ám ezzel a szavakból összerakott képpel egybevetve kiderül, hogy a szerelmes a lehető legrosszabb stiliszta: az eszményi (teóriák által megálmodott, szavakba öntött) szerelem dilettánsa, aki mindig rosszul lép és rendszeresen hibázik. Roland Barthes egészen odáig megy, hogy „társadalmi hulladéknak” nevezi a szerelmest: a szenvedélytől megérintett szerelmes nem tud részt venni a mindennapi élet intrikáiban, szerepjátszásaiban, kapcsolatrendszereiben (elveszti „stílusérzékét”), s végül önmagát is értetlenül figyeli. Állandóan „helytelenül” lép, és nem megfelelően viselkedik; s minél ellenállhatatlanabb szenvedély tölti el, annál gyanúsabb a világ szemében. Nem hallgat a „jó tanácsra”, s mintha szántszándékkal mindig az ellenkezőjét tenné annak, amit a józan ész megkíván. Nem csoda, hogy a világ csak átmenetileg tanúsít iránta türelmet és megértést; látva, hogy „nem lehet segíteni rajta”, végül csak legyint rá, s visszafordul a szerelem eszméjéhez, tovább építve annak fellegvárát. A szerelmes pedig szíve mélyén igazat is ad a világnak; tökéletesen mástól áthatva önmaga számára is lehetetlenné vált, akinek kérlelhetetlenségére és oktalanságára valóban „nincsenek szavak”.”
Régóta úgy tekintek rád, Márk, mint a meghalni nem akaró élet szerelmesére. Látlak lefelé botorkálni a parton, az arannyal teli zsákot rég eldobtad, mert feleslegesen nehéz volt, gyufád még van, aztán majd az sem lesz, elázik, meg minden, de én nem féltelek. Mert te tudsz egyszerre látni a külső és belső szemeddel, ami keveseknek adatik meg.
Bocsáss meg, ha nagyon félrértelek. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
