NAPLÓK: Gyurcsi: A klón - sci-fi Legutóbbi olvasó: 2024-11-24 01:18 Összes olvasás: 5789| 11. | [tulajdonos]: Negyedik rész | 2018-04-05 22:57 | Tízedik fejezet
Nem igazán voltak gondolatai.
Az a néhányezer szenzoros ideg, ami a felszíni kötőszövethez kapcsolódott, csak olyan ingereket közvetített a többinek, hogy az ötventonnás test nyomása miatt a keringés már nem tudta ellátni a feladatát. Ilyenkor a motoros idegek az izmoknak utasítást adtak, a hatalmas test más pozíciót vett fel. Máskor az úgynevezett „bőrlátás” eredményeként a test többi része arról értesült, ha valahol (az ablaknál, természetesen) fény érte a kötőszövet egy részét.
Erre a nagy testnek tulajdonképpen nem kellett volna reagálnia, mégis volt egy olyan tendencia, hogy a feszín minden része törekedett egy kicsit a világosság megismerésére.
A hatalmas organizmusban arányaihoz képest igen kevés volt a csont. Ami volt, azok jó nagyokká fejlődtek, de néhány kivételével nem álltak egymással olyan kapcsolatban, ahogy az embernél és az állatoknál megszoktuk.
Velőscsontok voltak ezek, és a legnagyobb belsejében vert fészket az a mintegy tizenöt kilógrammnyi agyvelő, amit létét a középső tartály szennyeződésének köszönhette.
Ennek a nagy tömegű agyvelőnek semmi szerepe nem volt. Létrejött, mert az előző projekt maradványai az őssejteket ilyen irányba befolyásolták. Viszont, klón létének köszönhetően, eredetileg azonos sejtekből állt az egész velőtömeg.
Mivel a projektekkel ellentétben itt nem biztosította semmi a sejteknek az azonos körülményeket, ezért azok egyre inkább eltértek egymástól.
Ettől függetlenül az egyes sejtek külön-külön élték a magányos sejt unalmas életét, míg egyszer…
… Míg egyszer egy hatalmas hidrogénvillanás meg nem teremtette az egyes idegsejtek között azokat a szinapszisokat, melyek kapcsolatot létesíthettek közöttük.
Most már csak idő kérdése volt, hogy a véletlenszerű kapcsolatok között mikor teremtődik meg a rend.
Tizenegyedik fejezet
Kezükkel eltakarták szemük elől az ablakot, de a falakon is lehetett látni a mintegy két másodpercig tartó kékes fényt. Mint ahogy a bútorokat látjuk a szobában, amikor villámlik.
Normál üzemmódban a hidrovill úgy dolgozik, mint egy stroboszkóp, percenkét tizenöt-húsz, néhány tizedmásodpercnyi villanással. Olyankor a selejtmassza egy széles átlátszó futószalagon szétterítve megy alatta. A tükörrendszer arról gondoskodik, hogy alulról-fölölről egyenletesen érje a hidrogénsugár az anyagot. Az alatt az öt másodperc alatt, míg a massza a fénykamrán átmegy, a redukált fúziósugár elpusztítja a sejteket, tehát mehet az újrafeldolgozóba, ahol tápoldatot csinálnak belőle.
Ugyanilyen, csak kisebb teljesítményű hidrovill dolgozik a csomagolóban is. A villanás után hermetikusan becsomagolt késztermék gyakorlatilag bármeddig eltartható.
Nos, a mérnökök ilyen hidrovillt dobtak a tartályba, csak az időzítőt és a teljesítményreduktort kötöttél át benne.
Szabályozás nélkül a berendezés nagyobb erővel dolgozott, mint amennyit tönkremenés nélkül kibírt volna — így pár másodperc után tönkrement. Addig viszont nagyobb erővel ontotta a sugarat, mint amennyit normál használat mellett egy hét alatt kibocsátott volna.
Tizennégyes úgy gondolta, hogy ennek a sugárnak semmi nem tud ellenállni, tekintet nélkül annak méretére és tömegére.
Az első néhány másodpercben igazolva is látta feltételezését.
A tartálylakó perisztaltikusra emlékeztető mozgása lelassult, majd megállt.
Mosolyogva megölelték egymást, majd Kisfőnök kiadta az utasítást:
— Negyedóra múlva mindenkitől várom a javaslatát, hogy’ álljunk neki a tartály kiürítésének! Tizenhetes! — fordult a mérnökhöz. — Te kezdd el összeállítani, hogy kiket értesítsünk, és kitől milyen segítséget kérjünk!
— Rendben, Kisfőnök! Egy szerencsénk már van is, a szerelőteam egy óra múlva egyébként is jönne az egyik adjusztáló időszakos átvizsgálása miatt. Azért szólok nekik, hogy ne csak az alapszerszámaikat hozzák!!
Ekkor már a tartály úgy pufogott, recsegett, hogy még a talpuk alatt is érezték. Rázkódott, közben néha úgy megemelkedett, hogy csak a rácsatlakozó csövek nem engedték leugrani a helyéről. Döbbenten és bénultan állták körül a tartályt.
Az utóbbi néhányszáz évben tán egyszer sem fordult elő, hogy öt képzett, jó eszű ember a munkahelyén ennyire tanácstalan és kétségbeesett lett volna.
Ez az első eset.
De nem az utolsó…
Tizenkettedik fejezet
Fáj… Nagyon fáj!! — ha lett volna szája, talán üvöltött volna. Így csak vergődni volt képes, vonaglani, bár azt sem igazán, hiszen mindenhol falakba ütközött.
Az intenzív fájdalom néhány másodperc múlva elmúlt, csak felszínének egy kis részén maradt meg egy sajgó érzés.
Még százötven évvel ezelőtt is az ember születéséhez tartozott egy komoly fájdalom, mind az anya, mind a gyermek számára. Nem véletlen, hogy egy megszülető gyermek első dolga a kétségbeesett sírás volt. Olyankor mindenki boldog, az orvostól a rokonságig, még az erőlködéstől kimerült anya is, csak a baba nem.
Mostanra viszont kidolgoztak olyan légzés- és izomfejlesztő technikákat, hogy a csecsemő nagyon gyorsan, és szenvedés nélkül jön a világra.
Nos, a tartálylakó nem részesült az ilyen újkori csodákban. Az ő eszméletének első pillanata elviselhetetlen fájdalomban telt. Az a legkevesebb, hogy nem volt jókedvű.
A lény már abbahagyta a vergődést, a sajgást szinte nem is érezte már. No nem azért, mert elmúlt volna, hanem a fájdalomküszöb emelkedett meg a tudatában. Ezt a képességet a donorállatoktól örökölhette, hiszen azok voltak képesek erre, igaz, náluk annakidején napok kellettek hozzá.
Figyelt. Óvatosan és lassan kezdett mozogni, szinte tapogatózva. Még érezte azokat a részeit, amiket vergődése során megütött, és nem kívánt több fájdalmat.
Néhány perc alatt felmérte, hogy nincs túl nagy mozgástere.
Arra a részre összpontosította hát figyelmét, ahonnan a fény jött be a tartályba. Igaz, innen kapta a kínzó fájdalmat is, és itt érzett egy szögletes, testét bökdöső valamit — a tönkrement hidrovillt —, de a tizenöt kiló agyvelő intelligenciája azt is tudta, hogy ettől nem kell már tartania.
Megpróbált kitüremleni a nyíláson, de nem ment. Az üveg útját állta.
Azt érezte, hogy a beszüremlő fény intenzitása változik, de ilyen kevés információval nem sokra ment.
Mivel az ablakra koncentrált, ezért egyedi keringési rendszere is abba az irányba orientálódott.
A lénynek elég sajátos volt a keringése.
Vére tartalmazta mindazon alkotóelemeket, melyek előállításáért a csontvelő a felelős, de míg az állatoknál és az embernél az őssejtek a csontvelőt nem hagyják el, hanem ott helyben átalakulnak, addig a lénynek a vére is nagy mennyiségben tartalmazott őssejtet.
Bővében volt ennek, hiszen a klónozott hús előállításának fő technológiai eleme volt a folyamatos őssejtellátás. De amíg a technológiában az őssejt az elején megkapja a genetikai utasításokat, addig a lény vérében ezt az utasítást csak a „célállomáson” kapja meg.
Mivel a lény az ablaknál a fény kiértékelésére koncentrált, az intenzíven odaáramló őssejtek — visszanyúlva genetikus emlékeikhez — egy óriási szem struktúráját kezdték felépíteni.
Néhány percnek kellett csak eltelnie ahhoz, hogy az ablakon át a világ legnagyobb szeme bámuljon pislogás nélkül a megdöbbent emberekre.
Tizenharmadik fejezet
A lény abbahagyta óriási teste dobálását, csend lett.
— Biztosan a haláltusája volt — mondta reménykedve Harmincnégyes. — Egy régész barátom mesélte, hogy régen, amikor a bűnösöket kivégezték, némelyik még percekig rángatózott, miután meghalt.
— Kivégezték? Megölték?... — kérdezte döbbenten Tizenhetes.
— Igen! Kegyetlenkedésért, gyilkosságért, hazaárulásért járt ilyen. Sőt, volt olyan társadalmi rendszer, a „kommunizmus”, akkor még szabotázsért is ítéltek embereket halálra.
— Szabotázsért? Mi az? — kérdezte Huszonnégyes.
— Ha valaki szándékosan akadályozta a termelést, vagy selejtet csinált.
Huszonnégyes nem kérdezett többet…
— Na, nézzük meg, hogy áll a tartálylakó, és ha végleg elpusztult, akkor találjuk ki, hogyan piszkáljuk ki onnan, és legyen már vége a napnak! — mondta Kisfőnök, és elsőnek indult a létrának.
Mikorra a többiek is felértek, ő már döbbent csendben meredt az ablakra.
Akik sorba mellé értek, szintén mind elcsendesedtek.
Az őket figyelmesen néző, óriási szem tányérnyi pupillájának feneketlen kútjából mintha dohos, hideg levegő áramlott volna közéjük.
— Ez néz minket… — szólalt meg borzongva Harmincnégyes. — Figyel minket… De hát ez értelmes!
A szem egyszer csak félrehúzódott az ablaktól, és a helyét egy fokozatosan mélyülő rész vette át, mintha egy méteres horpadás lett volna a lény testén.
A következő pillanatban a hidrovill tört elő a mélyedés aljáról, és hatalmas erővel törte ki az ablakot.
Az üvegcserepek szanaszét repültek, a hidrovill roncsa pedig egyre lassuló forgással állt meg a tartály mellett a földön. Nem messze a fájdalomtól eltorzult arccal ülő Tizenhetestől, aki a robajtól megrémülve leugrott a tartályról, és ügyetlenül érve földet, csúnyán megrántotta a bokáját.
A többiek egymást majdnem letiporva siettek le a létrán a tartályról. Kisfőnök és Huszonnégyes felemelte Tizenhetest, és néhány méterrel arrébb vitték, közben idegesen tekintgettek a tartály teteje felé.
Kisfőnök kivett a szerszámosládából egy félméteres rotamágneses csavarhúzót. Próbálgatta fogását, súlyát, majd lemondó arccal visszatette a ládába.
— Ezt kenyér nélkül megenné ez a monstrum… Nincs nekünk tartalék hidrovillünk?
— Nincs — felelte Huszonnégyes —, csak az a kicsi, ami a csomagolónál van. De látod, a naggyal is mit csinált!
— Ki tud vajon jönni a tartályból? — kérdezte Harmincnégyes.
— Nem tudom, de azok után, amit láttunk, valószínűleg megpróbálja.
— Nézzétek! — szólalt meg Tizenhetes, aki egy dobozon ült, és miközben nyomkodta fájó bokáját, aggodalmas képpel figyelte a tartály tetejét.
Mire a többiek odanéztek, addigra már egy embervastagságú, mintegy másfél méteres nyúlvány ágaskodott ki a tartályból. Egy darabig imbolygott, majd a tartály oldalára hajolva ereszkedni kezdett.
Tizenhetes felállt, és bicegve elindult a terem kijárata felé.
— Kevesek vagyunk mi ide. Szóljunk a Csendőrségnek!
Tizennegyedik fejezet
Szeme egyre jobban alkalmazkodott feladataihoz. A hatalmas pupilla a külvilágot igen nagy felbontásban közvetítette a kisebb hordónyi agyhoz, és az egyre gyorsabban dolgozta fel és értékelte a látványt.
Látta, hogy ameddig a tartályból látszott, minden statikus, kivéve néhány kisebb üveggel fedett tárgyat, melyek mélyén észlelt valami mozgást. Először azt hitte, hogy hasonló lények lehetnek a saját tartályukban, mint ő, csak sokkal kisebbek.
Miután emlékei nem voltak, nem tudta, hogy ő a mostani állapothoz képest nem volt-e valamikor hasonlóan kis tartályban. Észrevette azonban, hogy egészen más típusú azok mozgása, mint az övé. Ezután figyelme a műszerekről az emberek felé fordult.
Amikor a képet élesre állította, óriási szemlencséjével szinte milliméterpontosan meg tudta állapítani a távolságot.
Azt látta, hogy sokkal közelebb vannak hozzá, mint az előbbiek. Azt meg megérezte, hogy őt figyelik.
Szerette volna megérinteni őket, de valami az útját állta.
Óvatosan hozzáért az üveghez, és érezte, hogy ugyanolyan kemény, mint a tartály fala. Nem próbálta hát meg, hogy testével kitörjön, élénken emlékezett még arra a fájdalomra, amikor hánykolódás közben a falhoz verődött.
Azt is érezte viszont, hogy az a tárgy, ami a tartály fala és közte szabadon mozog, szintén kemény.
Behorpasztotta hát testét, és amikor a hidrovill a mélyedés aljára gurult, minden erejét összeszedve azt az üvegablakhoz csapta. A hidrovill alatt mintha egy elefántnyi légzsák fújódott volna fel. Az erő olyan nagy volt, hogy szilánkokra tört az üveg. A lény érezte, hogy szabad az út kifelé.
Megpróbált kibújni. Amorf volt ugyan, és gyakorlatilag bárhogy át tudta magát „csoportosítani”, mégis az első fél méter után elakadt. Az egyik méretes velőscsont keresztbeállt, és nem engedte tovább.
Visszahúzódott, majd fél perc fészkelődés után hosszirányba állította magában a csontot — egyébként se ízesült sehova —, majd újra megpróbálta. Így már akadály nélkül keresztüljutott a keskeny ablakon.
Ahogy testének azon részei közeledtek az ablakhoz, ahol csontok voltak benne, ez a folyamat újra és újra lejátszódott.
Rövid időn belül testének nagy része már a tartály mellett, a földön vonaglott, de egy kis része még mindig a tartályban maradt, nem szakította meg a kapcsolatot az őssejtet szállító, és a tápoldatot beinjektáló csövekkel.
Egyre nagyobb lett a tartály mellett a hullámzó felszínű, rózsaszín kupac, és ezzel arányban vékonyodott az a nyúlvány, ami a tartályba ért.
Hatalmas szemével ez idő alatt is figyelemmel kísérte a környezetet. Látta, hogy azok, akiket előbb a tartály tetején látott, bizonyos távolságot őriztek tőle. Amennyivel előrébbmozdult, azok pont annyival mentek távolabb.
Látásán kívül egy érzéke volt csak, tapintása.
Meg akarta érinteni azt a négyet, mert felkeltették kíváncsiságát, ezért megpróbált közelebb kúszni hozzájuk, de a távolság ismét csak nem csökkent közöttük.
Tanácstalanná vált, de a megoldás — mint az imént a keresztbeálló csontnál — most sem váratott sokáig magára. Sőt, tulajdonképpen annál már egy kicsit hamarabb megszületett a megoldás: egy ormányszerű végtag nyúlt egyre hosszabbra testéből, és tapogatózott a férfiak felé.
Azok rémülten hátraugrottak, de az egyik már az elrugaszkodás helyett leroskadt.
Az ormány elérte.
Nagyon óvatosan megérintette azon a részen — az arcán —, ahol színe hasonlatos volt magához a lényhez is — ezt a lény az ormány színéhez mérve tudta —, és ezen a részen volt az a valami olyan hőmérsékletű is, mint ő.
Észrevette, hogy a rózsaszín bőrön egy néhány centiméteres részen más színű és állagú anyag csillog — egy üvegszilánk okozta sebet talált —, erre szorosan rátapadt.
Tizenötödik fejezet
Tizenhetes — hiszen őt találta meg a lény — próbálta kezével eltolni arcától a kutakodó ormányt, gyakorlatilag képtelen volt akár csak lassítani annak mozdulatait. Menekülni nem tudott sajgó bokája miatt, megadóan tűrte hát, hogy a lény tovább tapogassa.
Aztán, amikor az ormány rátapadt az arcán vérző ki sebre, már ijedtében is megmerevedett.
Percek teltek el így, és bokája fájó lüktetése mellé már arcsebe erős viszketése is társult, majd egy, az eddigieknél sokkal erősebb fájdalom hasított bokájába, és ekkor elájult.
Amikor ismét eszméletre tért, a lény már nem foglalkozott vele, az egyre vékonyabb, de hosszabb nyúlvány vége messze járt, az üvegkalitka műszereinél.
Felugrott, de a mozdulat felénél már vissza akarta csinálni; várta az elkerülhetetlen kínt bokájába — de az elmaradt. Meglepődve próbálgatta sérült lábát, de semmiféle fájdalmat, feszülést nem érzett. Arcát végigsimítva tapasztalta, hogy az üvegvágta seb is eltűnt.
— Annyi ideig nem lehettem eszméletlen, hogy ezek meggyógyulhattak volna — gondolta.
Próbálta felidézni magában a közelmúlt perceit, és összezavarodott. Kavarogtak benne az oda nem illő gondolatok. Úgy érezte, mintha az imént még egy tartályban fészkelődött volna, aztán vakító fény villant bántón, és még hunyorogni sem tudott közben. Aztán egy kerek nyíláson meglátta saját arcát, meg a többiekét is, később újra látta magát, a földön kucorogva, kezét védekezőn az arca elé emelve.
Aztán egy nagyon különös érzés jutott eszébe. Amikor tudata egyesült a lényével, megkapva annak összes emlékét eszmélésétől kezdve, egészen addig a pillanatig, amíg a lényben nem tudatosult, hogy ő meg Tizenhetes összes emlékét, tudását birtokolja ezentúl…
Tizenhatodik fejezet
Rátapadt a kis sebre. Érezte a bőrön a folytonossági hiányt. Azt is, hogy a sérült hám alatt izomszövetek és idegsejtek vannak, és a keringés csatornáin, az ereken is repedéseket észlelt.
Az idegeket összekötötte saját receptoraival.
Rögtön átérezte a törött boka okozta fájdalmakat. Ahogy a saját testében képes volt a regenerálódásra, itt is azonnal helyrerántatta a környező izmokkal az elmozdult csontokat, és a keringésen keresztül odaküldött őssejtekkel össze is hegesztette a csontvégeket.
Tizenhetessel együtt megrándult a fájdalomtól, amikor a csontokat mozgatta, de míg Tizenhetes ettől az eszméletét vesztette, addig neki ez meg se kottyant.
Amikor Tizenhetes fájdalmai és zavaró gondolatai elültek, megtalálta érzékeivel az agyat.
Egyre több- és több információt kapott Tizenhetes agyából, és eleinte „ömlesztve”, majd egyre szelektívebben helyezte el azokat saját, hatalmas agyában.
Mire az utolsó információ, utolsó gondolat is birtokába jutott, az agya úgy szerveződött át, hogy képes volt emberként is gondolkodni, hiszen mindent tudott, amit Tizenhetes valaha is tanult, észlelt, gondolt vagy tervezett.
Tudta, hogy saját léte is csak a véletlenek összjátékának köszönhető, és azt is, hogy az emberek számára ő csak egy megoldandó probléma.
De azt is tudta, hogy ezt az emberek már nem fogják megoldani.
Tizenhetes tudása révén az egész gyár működését ismerő, képzett mérnökként indult el nyúlványai segítségével az üvegkalitkába.
Nem zavarta az a néhány ember, aki egy távoli sarokban kuporgott ijedten, úgy gondolta, hogy velük ráér később is foglalkozni.
Saját testéről, igényeiről már mindent tudott. A vezérlőn minden nyomó vagy csavaró gombra jutott nyúlvány, minden leolvasásra váró műszerre jutott szem, pillanatok alatt lezárt és indított helyettük új projekteket — most már a saját igényeinek megfelelően.
Már több tartályba is engedett nyúlványt, és azok teljes kapacitással az ő testéhez éppen szükséges tápokkal és sejtekkel, szövetekkel látták el.
Az első tartályt már majdnem teljesen kitöltötte az agy.
Az agy, ami egyre szervezettebb, bonyolultabb, összetettebb lett, és amelynek egy fürdőkádnyi része foglalkozhatott legalább a humorral.
Legalábbis így kellett lennie, egyébként hogy fordulhatott volna elő, hogy az első tartályt magában „Anyunak” hívja?...
Tizenhetedik fejezet
Az összes bent lévő vagy otthon pihenő, minden aktív és nyugdíjas dolgozó holokomja egyszerre jelzett, hogy hívás érkezett.
Nem történt meg ez gyakran, sőt, a gyár indulása óta talán csak tízszer lehetett, hogy olyan fontos közlendője volt valakinek, hogy ilyen módon léptek kapcsolatba minden dolgozóval. Éppen ezért többnyire izgalommal várta mindenki, hogy mit fog hallani.
Akik már vételre kapcsolták, furcsállották, hogy nincsen kép, hiszen a beszélő hologramja meg szokott jelenni, még ha csak harminc centis méretben, akkor is.
— Mindenki figyeljen rám, fontos dolgot fogok mondani — hallatszott a készülékekből. — Elmondom, hogyan lesz ezután.
— De egyáltalán, ki beszél ott? — kérdezte kicsit álmosan valaki az Ötökből.
— Én… Én vagyok… — kis szünet után újra megszólalt: — Hívjanak Egyesnek!
Vége
… Vége? | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
