NAPLÓK: Gyurcsi Legutóbbi olvasó: 2026-02-03 11:55 Összes olvasás: 176009| 992. | [tulajdonos]: A telefonról | 2021-12-02 00:26 |
Emlékszem az első telefonszámunkra, 466-755.
Akkoriban nem volt ám mindenkinek telefonja! Akinek pedig volt, azok között sok volt az ikerállomás, egy vonalon két lakás, persze külön telefonszámmal, de egyszerre ők nem tudtak telefonálni.
Általában nem okozott ez nagy gondot, kivéve, ha valaki – pláne rendszeresen – sokat telefonált, vagy alkalmanként hosszú ideig.
Nem volt korlátja a beszélgetésnek, hatvan fillérért addig beszélhetett az ember, ameddig akart. Én egyszer egy haverommal lejátszottam egy sakkpartit. Jó, nekünk nem volt ikrünk.
Aztán volt a telefonfülke. Abba tantuszt kellett dobni, azt meg a trafikokban árulták hatvan fillérért.
Eleinte itt sem volt korlátozva a beszélgetés ideje, jóval később vezették be a 3 percet. Nem egyszer már négyen-öten álldogáltunk a fülke előtt, várva, hogy a kislány negyvenedszer is megkérdezze leendő gyermekei leendő apjától, hogy – Jó, de mennyire szeretsz?
Ha a várakozók sorában volt egy nagydarab, akkor persze rövidebbek voltak a beszélgetések.
Emlékszem, egyszer egy barátom felhívott, már vagy negyedórája beszélt, nagyon untam. Mondtam neki, hogy hagyjuk már abba, már vagy öten várnak a fülke előtt, előbb-utóbb engem nagyon megvernek itten! Jó, mondta, bocsi, majd holnap találkozunk.
Kellett neki vagy öt perc, mire rájött, hogy ő hívott engem…
Szóval, a tantusz hatvan fillér volt.
Viszont ötven forint volt a heti kajapénzem, és úgy emlékszem, kevés olyan osztálytársam mondhatta volna magát jóval tehetősebbnek.
Mivel az iskolában a távközlést tanultuk - ebben a füstjelek, a hangos kiabálás, a madzagon rángatott szemafor, a rádiózás és a gondolatátvitel mellet a távbeszélőtechnika is szerepelt, jöttek az ötletek a költséghatékonyabb megoldásokra.
Tulajdonképpen kicsiben lejátszódott Verne regényének az eleje. Az Utazás a Holdba-című klasszikus úgy indult, hogy voltak a tüzérek, és voltak a páncélkészítők.
A tüzérek kitaláltak valami nagyon romboló ágyúgolyót, a páncélosok csináltak egy erősebb páncélt. Jöttek megint a tüzérek, és a ciklus folytatódott.
Mi kitaláltuk, hogy a tantusz egy kis kallantyút nyom meg a telefonban, akkor szabadítja fel a tárcsát, lehet hívni. Na, akkor mi belefújtunk a bedobónyílásba, az is lenyomta a kallantyút.
Jöttek a fejlesztők, a kallantyút mérleggé alakítottál, pont a tantusz súlyától volt csak hajlandó működni.
Megint a tüzéreken, vagyis rajtunk volt a sor. A tantusz peremét át kellett fúrni, egy cérnánál fogva rá lehetett engedni a mérlegre. tárcsázás után a tantusz visszahúzható lett.
Megint a fejlesztők jöttek, egy reteszt építettek a masinába, hogy ne lehessen kihúzni
Ennél a résznél a tüzérek két csoportra oszlottak.
Az egyik azzal a technikával élt, hogy nem húzta vissza az érmét, csak nem engedte leesni, beszélgetett, majd egy picit visszahúzta, aztán letette a kagylót. Utána újra felemelte, megjött a tárcsázási hang, a tantuszt ismét ráengedte a mérlegre, a telefon kapcsolásra kész, de ilyenkor a pozitív hős letette a telefont, miközben elengedte a cérnát. Mivel nem valósult meg új beszélgetés, a tantusz cérnástól kigurult alul, ki lehetett venni.
A másik csoportot a rádióamatőrök alkották.
A tárcsa úgy működött, hogy szaggatta az áramot. Az egyesnél egyszer, a kettesnél kétszer, egész a nulláig, amikor tízszer. A központ azt szerette, ha a tíz megszakítás hozzávetőleg egy másodperc alatt lezajlott, de nem volt túlzottan kényes erre.
Mi tehát a kézi beszélő (telefonkagyló) villáját morzebillentyűként használva levertük a hívószámot.
Ebben sokat segített, ha közben segédszavakat használtunk, ki a fene tudna egy másodperc alatt tízig elszámolni egy nullás kedvéért?
1 – 2 – 3 – 4 – 5 = eb – ige – Salamon – hepehupa – hepehupaöt – és így tovább.
Hazatelefonáltam? 466-755 = hepehupa – hepehupaige -hepehupaige – hepehupasalamon – hepehupaöt – hepehupaöt.
Ha anyám vette fel, ügyes voltam. Ha nem, akkor téves, de ingyen volt.
Körülbelül itt tartott a háború, amikor leérettségiztem, a későbbi fejleményeket sajnos nem ismerem, de ismerve a szakmáját szerető ifjúság kreativitását, biztos vagyok benne, hogy egyre izgalmasabb megoldásokat találtak ki. Egy munkában megfáradt és a szocializmus által kizsákmányolt – ezt most röhögés nélkül írtam le, tessék értékelni! – fejlesztőmérnöknél biztosan találékonyabbak voltak.
A telefonkönyvről.
Jó vastag volt, és tényleg mindenki szerepelt benne, akinek volt telefonja. Biztos volt lehetőség akkor is a titkosításra, de akkoriban büszkék voltak az emberek a telefonjukra, afféle státusz-szimbólumnak számított.
Évről évre újat hozott a postás, én részemről mindig ráröpültem, kerestem az ismerősöket, hogy akiknek eddig nem volt, azóta lett-e, és igazság szerint hamar megtanultam a számokat. Nem volt olyan sok, ráadásul némileg több barázda csúfította az agyvelőmet…
Vagy ötven éve tudom a 335-098-as számot, kíváncsi vagyok, hogy valaki ráismer-e? (Az illető szokta olvasni írásaimat. ???? )
Szóval, az otthoni telefonkönyvek tele voltak aláhúzásokkal, de ez volt a legkisebb baj, a telefonfülkék odaláncolt példányaiból lapok hiányoztak!
Korosztályomra nem volt jellemző, hogy tollat és jegyzetfüzetet hordjon magánál, egyszerűbb volt kitépni a lapokat.
Ez egyúttal hatással volt a párkapcsolatok stabilitására is, a kiszemelt hölgy telefonszámát már kicsit nehezebben tudhatta meg más… Ha viszont önként elárulta másnak, akkor meg oly’mindegy.
Szóval akkoriban az a telefonkönyv jó vastag volt, pedig nagyságrendekkel kevesebb telefon volt, mint manapság. Igaz viszont, hogy mostanában sokan titkosítják a számukat, személyiségi jogok stb.
Aztán reakcióidőn belül elárulják bárkinek, akitől rendelnek valamit, az összes létező futárcégnek megvan már szinte minden telefonszám, pedig még titoktartási kötelezettséget se írtak alá. A pizzás a telefonszámomról azonosít, soroljam?
Beszúrás
Kíváncsi vagyok, hogy a londoni telefonkönyv hány kötetes!
Vannak vagy kilencmillióan – a kint élő magyarokkal együtt van az már tíz is -. komoly meló lehet megtalálni valakit.
Mondjuk tíz kötet, abból egy a D-betűsöket tartalmazza, kilenc meg az M-eseket. Persze, hiszen ott mindenkit Mr. Smidt-nek vagy Mrs. Taylornak hívnak, a Dr.-okból ott se lehet több tíz százaléknál.
Beszúrás vége
Később a telefonkönyv jó volt arra is, hogy a feketelacifélék tépkedjék. Tulajdonképpen ez logikusan működik, rám is haragudtak annó, amikor csak egy lapot téptem ki, milyen dühöt válthat ki az, aki egy egész könyvet tép ketté, viszont ezek az erős emberek, meg tudják védeni magukat.
Manapság nem nagyon használunk telefonkönyvet. Van ugyan onlájn tudakozó, de az igazán fontos telefonszámainkat a mindig kéznél levő okostelefonjaink tudják.
Én a saját számomat csak azért tudom, mert húsz éve ugyanaz, de ha valaki más felbontásban mondja, mint ahogy én megszoktam, már nem ismerem fel. A gyakrabban hívott számokat ráadásul gyorstárcsára tettem, barátomat – akivel naponta esetleg többször is beszélek – úgy hívom, hogy a hármast hosszan nyomom.
Az agyam egy része a telefonomba költözött.
Tudja helyettem a számtant, a földrajzot, rokonaim, barátaim névnapjait, szülinapjait, jelzi, ha valaki gondol rám, világít a sötétben, tudnék vele fizetni, ha lenne miből, egy pegazus-féle percek alatt fel tudja deríteni rólam, hogy ki vagyok és milyen.
Van egy rossz vízióm. A telefonjaink nélkül mindannyian hasonlítanánk egymásra. Mint egyik üres doboz a másikra.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
