NAPLÓK: Bátai Tibor Legutóbbi olvasó: 2025-10-15 16:25 Összes olvasás: 151600| 1993. | [tulajdonos]: Szécsi Margit 47. | 2025-10-15 00:26 | Kié legyen az élet
.
·····················································A kettőből kinőtt két kápolna-virág
·····················································az oltár tetejin összekapcsolódtak.
·······················································································Kádár Kata
.
Éjben, zuhogó-üstökü éjben
egyszerre fölijed az ember,
s míg áldja a sorsot a döbbenetért,
érzi, megtelik fönséges szerelemmel.
Mert rohan az idő, rátipor,
recseg a tüdő, meginog a gerinc, elborul a lélek.
Lerombolt szerveim sikonganak, vadulnak,
érzékeim roppanva kimúlnak.
Mégis imádlak, élet.
Játszom a mennyben, –
tüzes kehelyben.
Nagy hitek előtt alázkodtam,
mégis megcsaltak engem,
fiatalságomat megforgatták
górcsőben, vizsgáló szennyben –
de föld, idő, tér és ember
mégis szeretett engem.
Játszik a szív,
szólna, de mit?
Kinek szájával
szólnak a sóval-izzadó földek,
s ismét a villogó zöldek,
gázlángok, narancs-ibolya lángok,
külvárosi, szürkült virágok
szólnak belőlem –
szeretve vagyok az időben.
Ilyen megáldott szerelemben
mért kell nekem hulláktól leveretnem?
Mért kell –
végül is, mért kell vezekelnem?
Idegen vagyok-e én, idegen-e,
aki nem érzi vissza gyerek-talpa alá
az itthoni kövezetet,
maga alá a villamos-ütközőt,
aki rubint-kórót nem itt szakított –
mért vagyok én itt kitaszított?
Tündöklő augusztus-éjeken nem én szerettem-e
sziporkázó töltés mellett, dupla csillaghullásban?
Ki evett itt gyöngykásás krumplit,
bánatot harapva hozzá?
Kicsoda bűvölne engem itt rosszá?
Hát amit az én édesemnek adok,
ki mondja a mézre, hogy méreg?
Kié legyen az élet?
Íme, fölkelek,
íme, sóhajtva elmegyek.
Idegen jóléttől borzadok,
halálig szegényes jegykendőt hordozok.
Kongóban megfagyok,
Alpeseken könnyekké olvadok.
Jaj, jeges a gitárok húrja Braziliában,
szomorúak a csodák minden világban,
fanyar-izűek a latin Vénusz ligetei, erdei, –
jaj, de szomorú Sátán jött engemet megkísérteni.
Fölvitt a Sátán az öröm csúcsaira – nem bírt velem,
nem mondtam se igent, se nemet,
megtartott az én képzeletem.
Füleim mellett zendült bűvös
lélekharang,
tulipán-harang,
arról álmodok,
oldalt fülelek, bár megveretek
majd belehalok,
– a föld az istené, a ló az ebeké –
az én jegyesemhez hajtanak a bajok.
Ne méltass figyelemre, én nem átkozódom,
én már meghaltam.
Temetve vagyok az én jegyesemmel közeli
sírhantban.
Az ő sírja cifra-virágos,
megölték, s teszik mintha élne.
Az én sírom mind e zajos világ,
halott vagyok már élve.
Én tudom, az én szerelmesem, az élet
még megölel engem,
havas húsából csoda-virág kisajdul,
s álmomat: virágot, megölel engem.
Én halott leszek, én nem érzem az öröm kéjét,
nem érzem a gyalázat kínját: –
ölelkezünk, de szerelmünket
még a halálban, ott is leszakítják.
. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
