NAPLÓK: Bátai Tibor Legutóbbi olvasó: 2025-07-01 09:12 Összes olvasás: 142239| 1884. | [tulajdonos]: Nagy László 338. | 2025-06-30 23:55 | Műtét Anyánk szemén
.
A ránkhullámzó lágy idő
már poshadás, ragály, s míg parola
és csók hatványra kórt emel,
én tűnődésem útján szemedig
akarok eljutni, a sómezőre.
Szemedig s nem a hajhináros tóba,
halál mustjába, láp levébe,
hol bugyborék-kalappal elköszön
sok jófej, nem, szemedig jutok el.
Világ s világa onnan kirekesztve,
csalárd nagy fénytől húsban zsarolódsz,
egy szent igéret galambdúc-gigásza
alatt keringsz, léleknek tervezed
magad csurom-hab szérüdön, ahol hajad
fonott virgács lett hátadon. Keringj csak
te Isten vaklova, ki fujtatsz és kehölsz,
galamb leszel, mert csontod őrlöd lisztnek,
s fölhajt a szél, s majd álmom tűzfaláról,
turbékolsz engem döggé. Addig is
a balsorsoddal büntetsz, történelmed
seregély-tatárjárás, mongol-sárga
aszály, tarack, labancos kuszadék,
bogáncs-gombozta gönc – a kút is megvakult,
ott fúlt meg minden katica, merítesz vért.
Rossz álmod volt hogy szültél millió
vitézt, aki csak nyál-nyújtásban vakmerő,
e dancs pofák közt vaksin tébolyogsz.
S a vaksors disznai, a stempli-orruak
föltúrják inged, égbe-kékülő
pecsétet ütnek rád, hogy átiktassanak
a mínuszba, mint bürokrácia hazát.
Az mit jelent, ha gyémánt vagy könyékig?
Ha lakkos ünnep vagy térdkalácsodig?
Te vércsizmás, könyékig könnykesztyűs vagy,
szörnyü apokrif móka, s nem tudod.
Ki sújtott vakhitet beléd az édenért,
hogy vastöményen vakogd el vas-igédet:
én vas vagyok, az Úrnak fegyvere,
az én testem vas, az én orcám acél,
s pehely leszek – De én a zsarnokodnak
pökök a galambvári tenyerébe,
arany haját, szakállát szigorúan
nyüvöm, farán a nemtelen patyolatot
lerongyolom s magát lerombolom.
Teremtő mancsom drótja rajta már,
galambka-ijesztővé tákolom,
a szellőben hogy tárva nyikorogjon,
a föld és víz fölött avas
tömjén-sziklán csak álljon és csak várjon.
Ha Jób javaiért, ha hontalan honáért,
és mindenemért perlek és tusakszom,
s vak bolygó, vak mamám, amíg keringtet
krokodil-idea, eljutok szemedig,
sötétjét körbejárva fölszedi a sót
beszédes szám és rádparancsol: állj!
Fehér, kerekes ágyon én hurcollak
az ég kövén, zenitben álló kés alá.
Te fáradtság nagyasszonya, pihenj,
kislány vagy új mesében, most ne sírj,
csuklód, bokád kap csipke-gúzst, ne félj,
itt szárnyasan tüköri hó-bikák
vigyáznak rád, a szárnyuk alabárd.
A fegyelem kristályos húrjai
áthúzva hó-termünkön mintha versen,
és fertőtlen zenél a tél, a nikkel-
torony-fecskendő próbaképpen még kilő
egy éteri liliomot, lebegnek
hóember-fehér alakok, fehér
álarcuk mögött mackó-dörmögés
meg szirén-zümmögés, amíg elalszol:
elvesztvén magadat, hogy más minőség
jegyese légy, amikor hangtalan
a kesztyüs kézfejek tubicaként
csipesz-csőrrel szemed partjához ülnek.
Alúdj, az érző ujjak csillaga,
a fejben pontos eszme én vagyok,
a szűk szemből a célzó én vagyok,
merénylő kés vagyok szemed sötétje ellen,
legyen világosság, az én szavam –
s amíg a hó-határt a részvét némasága
tombolja át s a csönd-halleluja:
szemed jegén a kés nyomán
elvérzik lassan a homály, kisüt a nap.
Világosságnak istene. Hát énekeld,
hogy, isten jónap, isten jónap, látlak.
Már fénybe öltözötten új Erzsébet
asszonyka vagy, s én holtfáradt vagyok.
Mi dolgom volna még? A pocsolyát
a lápot elkerülve eljutottam
szemedig, nem, szemedbe értem el.
Menekvés? Diadal? Már édesmindegy.
Szemednek iriszében sík arany
székecskén üldögélek. Nincs szavam.
. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
