NAPLÓK: Bátai Tibor Legutóbbi olvasó: 2025-06-01 17:13 Összes olvasás: 140077| 1830. | [tulajdonos]: Nagy László 280. | 2025-05-08 23:56 | Ereklye
.
Nyitott szemem az éjben. De én nem vagyok vadnyúl, aki őrszeme önmagának. A nyúl fia szüntelenül ott él, ahol született. Orrcimpáját virág csiklandja, hamarosan puskapor fintorítja. Bukfencre is ott lövik fészke közelében. Én elmegyek hét határon, hét világon túlra. De ha majd a holdban könyöklök, akkor is ereklyémre nézek. Nyitott szemem a holdban. Már vér a szemem, dér a sisakom, de csak nézem ereklyémet: ezt a ménzabolát. S mire a jégvirágok a pára kríziséből felnőnek előttem s hivalkodik reggelre a tél: ereklyémet leemelem az ablak bitójáról s megmelegítem számban. Megrázom fejemet, két orcámnál nagy a csilingelés. De az Aranykoszorú, a kitüntetések hallgathatnak örök sötétben. Hallgassanak. Nincs más ereklyém.
Hozhattam volna egy csipetet a legelői mohából. Ahol kiskoromban álmomból ijedtem rá a vérpados alkonyatra. Sírván barmaim rémületére, jutott eszembe először, hogy nekem is meg kell halnom. És megtarthattam volna egy véres ballonkabátot. Harmincegy golyó ütötte át, de csak bőrét csípték a fiúnak, bizonyítva: létezik csoda is. Figyelmeztetve: nem véletlenül maradsz élve, még sokat akar tőled a sors. És nem hoztam szálat se a balkáni nő hajából.
Nézem ereklyémet az ablak bitóján. Nyitott szemem a télben. Akkor is így néztem s láttam: férfiak jönnek rudakkal, kötelekkel. Örök-ostoba inkvizíció. Rátörnek az eretnekre, a fekete ménre, a betöretlenre. Közben hány cigarettát sodrok s füstölök égre, tudja az ég. Ahol a füst jár kéken, a lófogak ott vicsorítnak, nem veszik be a zabolát. Anyánk sikongat. Kötelek szakadnak, ostobák esnek hanyatt. De akár a keljföljancsik, inogva újra merőlegesek s lóhúgytól, habtól csatakosan vonulnak tanácskozásra. Ezek eltörik derekadat, gyönyörűm. Ezek fejbe lőnek. Ezek hurkának töltik véredet, szívem. Add ide tenyerembe megsebzett szádat. Add a szemedet szememhöz. Ezt a vasat pedig a széna selymével becsavarom s te játszva beveszed. Enyém vagy már, nem az övék. Én a tiéd. Megszülettünk, hogy hozzáadjunk valami jót a világhoz. Megnyílt a világ harsonásan, ló és lovasa szűz repülésben arányozza a tornyokat, magaslatokat. Hótól, tajtéktól vagyunk fehérek. Anyánk pedig beleőszül, hogy elvesztünk, elmentünk örökre. Riadalmas ablaka elé álljunk, gyengédség lovasszobra a hóesésben.
Ingereink a tavaszt hívják, jönnie kell. Már nyílik a százszorszép. Nyitott szemem a tavaszban. Ménemet fényesítem vőlegényévé kancácskáknak, özvegy kabláknak. Mert háború után az ember még a pacsirtát is ekébe fogná. Mert láttam én, miképpen vonul a törzsmének arkangyal-tábora hullámozva völgyön-hegyen nyugatra, a germánok vasfazekába – immár kiherélve, meggyalázva, ágyéktól bokáig vérharisnyásan. Csak a terebély gyümölcsfa, aki fölöttünk állt, ő mondhatná el, mit művelt époszi ménem a virágpor évadjában. Esztendő múlva a kiscsikók tábora táncolt lángján a tavaszi gyufavirágnak.
Hullván a naptár levele, nem födheti el ifjúságom. Lovam se halt meg igazán, csak átváltozott. Nézem ereklyémet addig, addig, míg a jégtáblás Dunából ő veti föl a fejét szalagosan, s fölemelkedik szárnyaival. Csupa igazgyöngy a tollazata s már csapkodja ablakom. Hív egy tiszta vágtára, kerek repülésre megint. Már a kupolákon dobolunk s a romlás pokoli kobakjain. Aztán ennek is vége. Elcsitulunk. Nyitott szemem az éjben.
. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
