NAPLÓK: Bátai Tibor Legutóbbi olvasó: 2025-06-01 17:10 Összes olvasás: 140073| 1829. | [tulajdonos]: Nagy László 279. | 2025-05-07 23:40 | Álmaim, verő-erekkel
.
Asztalaim térdig fűben, ragyogóra dörgölt ökrök. Szív döng bennük és lökődik vér – érzik ezt vendégeim is, akik itt könyökölnek, nehézkedve a májszínű domborzatokra. Testvéreim ők: szobrászok, festők, muzsikusok. Mindegyik maskarában, páratlan tragédiahősök, és nagy a szótlanság, vélnéd, ez a halál. Pedig Hamlet királyfit figyeljük, agyveleje turbékolását, ez a tömör orgonavirág az életnek bókol éppen. Az már a múlté, hogy élhetetlen csak elvágódunk, és „markaink üres madárfészkek.” Ő már úgy süt palacsintát is, hogy az hármat fordulva csattan a cink-serpenyőbe. Hajzatát, amit oly hamar megöltek a magányosság fodrászai, most fölváltja zöld vetés, tömény, mint a karácsonyi búza a tálon. Zöld haját hallgatjuk s látjuk: emelgeti az aranykoronát. Egészségünkre! Feltűnnek az inakkal érces kézfejek, meg az értelmes ujjak is, ahogy a serleget lábikrájánál fogva emelik, akár egy kis hölgyet. Itt a tünemény és a zene is megfogható.
Íme, ez a táj az enyém, a miénk. Örökzöld bársonyból völgy, mohás és gyopár-pamatos. Olyan, hogy a kényes nyakak se törnek el rajta. Sőt, a megrepedt medencecsont is összeforr, mire végig szánkázza. A lejtő tövében lökhárítók a talpaknak, lágy mohamedvék. Lentről a magaslatig semmi zsúfoltság, pusztán az eleven bársony. Fényesíteni arcát a boldogság idehajtja, és itt feni tündökletét a fenség. De nem én beszélek, mert zárva a szám. Vér-fröcskölő ide nem jár, páncélos ha idetévedne, akár patkós, akár kerekes: kivetné magából ez a ruganyos táj, kökörcsin-tenyerek löknék pokolra. Kétoldalt határaink: a szemüveg-termő bokrok. Át a sokféle dioptrián lehet kukucskálni, fölmérni és lemérni, mi folyik itt. Ebben a bársony-édenben, örökéletben. Látni lehet ihletettségünk, téllel kacér játékunkat örökzöldben. Ismeretlen itt a vigyor, itt nincs vihogás. Leskelődjenek csak, vizsgáljanak csak, lássák meg a titkot: egyszerűen lesiklunk seggen, de olyan komolysággal, mintha ez volna a dolgunk. Látni lehet, látni, látni.
De miért cicázik hajam az Orionnál? Mert álló helyemből felszállok meredeken. Csak a könyökömet szorítom oldalamhoz s már ökleimben minden hajtóerő. De zajtalan szállok fölfelé, függőlegesen. A kézfejek minél tömörebbek, annál iramodóbban. Bugyrokat, ládikákat nem tűrhetek magamon. Rádiót se. A zászlót se tűröm, amivel az Isten Báránya tört fel a sírból pirkadatkor. Megérdemlem, hogy teljesen szabad legyek. Látom a földgolyót a ciklonok fátylain át is. Tekergetem nyakamat a látnivalókra. Látom a szökőárt, a cethalak fúvását. Látom az ikrák telepeit az óceánon. Látom az ökröt, kökörcsint, levesek piros-arany érmecskéit. Végtelen vasútakat látok s halpénzes partokat. De nem látom a világ-atlasz tilalomszínű kacskaringóit. Látom X. Y.-t, x-re nyitott nyugágyon szétvetve a lába. Fölfújt marhahólyagok közt olvas valami törvénykönyvet. Füle csigájába kéne súgnom a legfontosabbat. Meglazított kézfejjel ereszkedem a színe elé. Én tudok repülni, susogom. Ő vas-csöbör fejének minden hidegét rámloccsantja, és nemet int, nem hisz nekem. Csak a könyökömet szorítom oldalamhoz, így… De nem bírok fölemelkedni, inkább alacsonyodom. Így járt a sólyom is, mikor szóba állt az ólbeli baromfiakkal. Fáj az elvesztett éden, a gyászszalagok lobogva kinőnek belőlem. Ki vert meg ekkora érzékenységgel? Vonszolva magamat, anyámhoz kiáltozok: Szültél volna inkább egy márványkövet, egy márványkövet!
Ez a fehér ház majdnem templom. Belsejében a sokaság mind az én nemzetségem. Észre se veszik, hogy lélekzek köztük, hogy megérkeztem. Vagyok olyan árva, mint fönt az ablak, s benne a vértanú, csákós katonaarc. Az ős, akit immár másodszor lőttek fejbe. Homloka közepén a rubint repedésesen szétsugárzik. Itt már neki sincs becsülete. Ha nem vesznek is észre, én látom a lelkükben lappangó mohácsi vészt. Ezek már megrontják a bort, megrontják egymást, széthúznak az ikrek is. Ezek a sírkőállításban versengenek. Anyám pedig áll a sarokban, álláig ütő árvízben imád egy üres keresztfát. Még megeshet az is, hogy felszögezik tenyeremet szeretett rokonaim. A legszebb menyecske számszélénél húzza el serpenyőjét, ami csupa lárva, csupa báb. Kipattannak a lángon az apró pólyák, felszállnak lepkeként az unokák, ükunokák. Kerengő sárga kis halálok, s én kapdosok értük, hogy belefájdul a kezem is. Érpattanásos, véraláfutásos, mint ősz elején, mikor a német boxoló karját asztalra nyomtam egy keleti hotelben. De itt nem tudok győzni. Soha meggyőzni. A ragály szivárványában sütnek, főznek, spekulálnak. Fosztogatom vázamat a hústól, bele a képükbe, a szemük közé! Mert nincs Isten, hogy fölrázna álmunkból, amikor a legszörnyűbb következik.
. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
