NAPLÓK: Bátai Tibor Legutóbbi olvasó: 2025-06-01 17:12 Összes olvasás: 140075| 1828. | [tulajdonos]: Nagy László 278. | 2025-05-06 23:36 | Artista, havazó tartományban
.
Emlék
.
Fohásza mire kiszakad, már szétfröccsen törzsén a lánc – a gúzs, amit naponta rákapcsol az orcátlan kenyér. Miért olyan rózsaszagúak s végtelendörgők a csodák a képzeletben? Íme, kiüti a veríték a csodatevőt, mellkasa édenkertje a sónak. S ki látta, hogy erei fölkéklenek, mint a villámfa, mikor az Isten háta mögött fölrobbantja a lehetetlent? Nem cirkuszban, de iskolában, hol kőszén- és tej- és kislányszag ivódott már a falakba, hol valódi világot oktat a zsebórafejű tanító, – itt műveli ő a csodát. A dobogón, hol szamárfüle nőtt már a megváltóknak s korteseiknek, most halványan az artista hallgat. Óceánok a falon, kontinensekkel fűzve láncra, ábécé meg az ember anatómiája, ezek a díszletei. De az ábrákon is örök lánctépő útját látja, gémeskúttól a tengerszemig, pólusokon és csillagkörökben. Bicikliznek bikább fiúk a körvidéken. Állától a halántékig apró vörös rézgyűrűk lerakva, ilyen a szakálla. Két szeme mély, elgyengül, aki beletekint, fárasztó csillag. Szemközt, a padokból dagad a sokaság, s fehér tömeg őrjöng az ablak alatt: a kívülre zárt havazás. Fohászkodik újra, akarata műhelye kitárul, jajgat a nyers-vas, kezeszárára lankad patkóalakban. És pironkodik a kovács, aki a kohó pokol-szívéhez folyamodik örökösen. Egy igen avas pátriárka rákehöl a fiatalokra: Tanuljatok! De bíztatni ezeket fölösleges. Már holnap vassal verik lilára a muszkli-malacot karjaikon, már holnap láncok feszülnek, láncnak rugaszkodik a harmat is.
Kardot, kardot, és kardot látok. Kard ált a dobogón három, öntöttvasból a talpuk. Mögöttük vézna asszony, a világ kicsi-ilonája fehérben. A mécsvirág világít így, ha föllép a homály színpadára. Rátör a két fárasztó csillag, máris aléltatja szoborrá. Fektetni lehet a kardok hegyére. Tarkója, dereka, sarka is kardon. Mintha ravatali gyertyák csúcsán nyugodna egy megboldogult. Micsoda hatalmas gömb a hasa! De nincs ott nyugalom, a függve fehérlő redők inognak. Selyem és haskéreg alatt valakit éltet a vére. Bába meg sírásó összetekint a gondolatban. S míg szivárvány meg szemfödél csatázik, eltünedeznek a kardok, marad csak egy: a tarkót tartja. Pillére mégis mindennek: így is vízszintben a test, a csodák csodája. Sarka, gerince alatt is tengerüresség, ott kaszál botjával a pap, a detronizált varázsló, de csak a leomló hajnál kondul meg a fém. Antikrisztus, mondja a férfire, Antikrisztus. Ő pedig fölemeli a nőt, fehér keresztjét, kiszalad vele a hóesésbe. Taps, a hóesés tapsol.
Hóbagoly képében csak én látok be a kerekes házba. Botticelli Vénusza lavórban áll. Mellét, keserves földgömb-hasát a veritéktől ura mosogatja meghajolva. Hívja őket kis asztal, keskeny ágy. Hermelin helyett hócsomók huppannak födelükre a szederfáról. Álmuk se különös, csak cukorrépa reszelve, s a henteskampóról önmaguk báránysága. De nappaluk csodálatosság. Mert reggel befogja magát a férfi lónak, elébe a kerekes házacskának. A mozdulatlan házak ámulják idegen rokonukat. Míg belül a földgömbhasu asszony cirógatja a mai napra rendelt láncot, a fehér ruhát a mai tetsz-halálhoz: északra tart a férfi. Közelít az éghez a magaslaton. Asszonyt vonó tiszta szamuráj, igazi király, az isten lova. A telhetetlenek pedig néznek utánuk éhesen az új csodára. S látnak jeleket: a patkó vérző anagrammáit s két piros keréknyomot végtelenségig húzva a korai hóban.
. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
