NAPLÓK: Bátai Tibor Legutóbbi olvasó: 2025-06-01 17:12 Összes olvasás: 140076| 1827. | [tulajdonos]: Nagy László 277 | 2025-05-05 23:38 | Ragyogtam én is
.
Bandánkba a szél vethette őt, valami halálosan titkos, fekete szél. Pedig akkor éjjel még a páros levelek se cirmolták egymást. De a tücskök riszáltak olyan erős gyémánt-zenét, hogy tündöklött a föld, hasonlóan a csillag-világhoz. Tündöklet, kettő – ejtettem ki gyermekien. Egyik az égé, másik a földé. Ragyogtam én is a magaslaton, mert áldottnak éreztem lényemet, boldog voltam. Édesség cirkált bennem, talán azért is, hogy virraszthatok. Pillantottam társaimra, akik már aludtak a bérci szénán. Arcuk a tenyerükben pásztormódra, sorjában feküdtek, de oldalukon, nehogy horkoljanak, s így megbántsák egymást. Mintha egyetlen anya szülte volna mindet, méghozzá ikreknek, ragyogtak ők is. Ragyogjatok csak, szuszogjatok csak, úgyis hamar tovább lovaglunk.
Lovaink állva bóbiskoltak, fejjel felém. Az én nyergesem köztük, a térdig fehér lábú remekmű. Homloka lámpájával, tömör szép testével, akár az oltár. Megvallhatom, a nyeregtakarója is oltárterítő. Betörtünk érte, nem a kápolnába, hanem a Mária-lányok szívébe. Ők varrták, fogyasztva nyálacskájukat, ők hímezték sólymosra, zöld levelesre. Ezüstben tüntető halat is öltöttek oda annyit, hogy ölükben sem fért volna el. Boldog és tiszta és hálás voltam abban a pillanatban. Most halok meg, mondtam. És elaludtam ülve. Álmomban többször nagyon erőlködtem, nyakcsigolyám is ropogott, fölnézni akartam, de a fejem, a fejem nyűgözve volt a térdeimhöz.
Álmomban hirtelen kinőtt a szakállam, és át a posztón gyökeret vert a térdkalácsomba. De hortyogott köztünk valaki, ez vette el álmom. Hortyogott valaki állati hártyáival, illetlenül a bérci szénán. Még az irhás-utcai rossz-lányok is gyönyörűen tudnak pihenni. Ez meg itt hanyatt. Orcája szénával eltakarva, ám a pocakja födetlen. Fátyolinge gyürekesen föltolódva, a köldöke pedig fekete kút. Ilyen lehet egy zsarnok, tűnődtem el, mert ódon réznyomatok, pontosan metszett ábrák is fölrémlettek bennem. Ilyen volt a leprától almásderes Heródes, a betlehemi gyermekgyilkos. De ez a köldök valósággal a tegnapesti muriból, a bábanövendékek báljából ismerősöm. Ott a tumultusban sürgölődött, iparkodott, még hozzám is ért. Micsoda ferde szél hozta ezt az alakot oda, éppen a jövendő gólya-nénik ünnepére? A sokszínü lámpionok alá, az örömbe, a termékenység illatába? Mikor már a szívek is dömöckölik egymást a pántlikák közt, ő, mint a gyáva eb, csak firkol-farkol, de a süteményt, azt megtámadja.
Micsoda fekete szél hozta közénk is, ide a magas tündökletbe? Mielőtt álmából fölcsiklandoznánk, talán vizsgáljuk végig. Pantalló, fekete, vasalva élesre, lakkcipő, de sáros, a sarkán pedig sarkantyú, akár a Krisztus-tövis, de fényes. Kicsit már beletűzve halántékába a földnek. Mi a csizmánk sarkán csak lepkének viseljük a réz taraját. Döbbenetemtől ébredett föl, megrázkódott, mosolygott, mint egy putto. Jó alvás esik ezen a szalmán, susogta. Ez pedig széna, feleltem én. Fölállt, mosolygott, ujjával jelezte, hogy pardon, ő most vizelni megy. Térdemre hajtván fejemet, vártam, hogy leüljön mellém s majd én megértetem vele a dolgokat. Dördülések sorozatban. Látom a füstben lerogyó lovakat, ő pedig az enyémen el, tébolyultan sarkantyúzza. Brummogó dögbogár hajnalunkban. Megtudtuk, hogy hamarosan a csillagvizsgálót vakította meg. Belelőtt a ló homlokánál szélesebb lencsékbe, a domború, a remekül csiszolt pupillákba. A többiről, úgyahogy, tudtok ti is. Kérded, hogyan lehet élve elviselni ennyi keserűséget? Tudd meg, én csupán most élek, amikor szólok, amikor szólok. Egyébként halott vagyok.
. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
