NAPLÓK: Bátai Tibor Legutóbbi olvasó: 2025-06-01 17:12 Összes olvasás: 140074| 1826. | [tulajdonos]: Nagy Lászuló 276. | 2025-05-04 21:13 | A város idézése
.
Csak a tündérek tornyait ismertem igazán. Mert mint a légzés, könnyű volt az én szárnyalásom. Lámpavirágkerekeim is magasan jártak, nem csikorogtak, mert hol voltál gond, te, ördögök ólma? De jött egy pirkadat, hozott rám olyan ingert, hogy a mesehólyagot belülről kiböktem s kiléptem valódi földre. Késem, parittyám, pásztorbotom lett s hamarosan méltó dühöm is, mert aszályban álltam. Sáskák, nyitott beretvák zengtek a legelőn, s borjaim nyálát, ártatlan vérét s könnyét fekete kosarukba vették a legyek. Csapkodtam a szárnyas férget, parittyám lőtte a napot. S midőn már a víz is eltűnt, csillagszóró sarkaimmal magasra másztam, fölvittem könnyemet a jegenye tetejébe. És megpillantottam a Várost, már képzeletem kereke ott járt, nagyokat zökkent. Ha a város csupa magasság, a sok-sok lépcsőn lovak és kerekek hogyan járnak? Egy rúmszagú, istenfejű marhahajcsár fölfelelt nekem az országútról: Menj oda csillagom, s megtudod!
Áldott s megpofozott vagyok az időben a város kezei által. Örökös harangszavában újraszületve rengtem a nyitott könyvben, bölcsőjében a megváltóknak. Fölemelve fejem a Várost láttam, lánglisztben a molnárokat, gőzölögve a kékfestőket. Láttam katonákat, papokat, vonultak az öntudat érceivel mindenféle cégéreken át. Lovaskapitányok sarkantyúit, ahogy karcolva az ablakot, vérzőre sértik a dámák üveglap lelkét. Álmomban a királyi vadászok lőttek szügyembe. És láttam az ajándék színjátékát, szekéren hanyattfekve a szarvast, ahogy hasított körme között kikericset nyújt egy magas ablakba, a legszebb nőnek. Részeg sebészek konzíliuma mint a kárhozat jött fölém. Levágták volna ballábamat a disznaiknak, de egy áldott kéz elrántott leheletükből.
Áldott vagyok az időben, mert fejemen átlépett a cigánylány, míg fekve a városszélen néztem a bárányfelhőt. Vagyok fuldokló most is, mert hársfa- és zárdaillaton át a vágóhíd szagát hozta ágyamba bátyám, a mészáros, akivel hálnom kellett. Nyúzott paripán alkonyatkor mindig ő jött, megnyúzva maga is. De hajnalra az ágyban kinőtt a bőre, hogy újra lehúzzák. Már csak a bábosok festett művei, a kalácslovasok hadakoztak értünk, mesebeli síkon. S míg ősszel az agyvérzéses hegyek felől közelített a bor karavánja a húshoz, földolgozott vérhez, összeállt bennem a mondat: Ez a világ megvénhedett. Szózatot intéztem a kirakat üvegénél a zsebórákhoz: Siessetek! Ujjam ösztökélte a toronyórákat: Siessetek! Hajamon mint a hajnal, bársony diáksapkám kivirult. Címerében a tölgyfa erővel zúgni kezdett. Régi diákok lelke, gályarabok izma megébredt e szimbólumban. Már hol vannak a velünk ballagó virágok? Elsápadva a lemondástól, négy út közül választottam a miénket, járok azon. S már köpenyem nem is porból, de hamuból, mennydörgő sziták alatt.
. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
