NAPLÓK: Bártfai Attila Márk Legutóbbi olvasó: 2024-11-21 23:00 Összes olvasás: 41647| 2. | [tulajdonos]: történet | 2012-12-25 23:51 |
BREKEKE
Világos, hogy az általánosítás a személyeskedés felette durva formája, hiszen a tételbe szedett egyéni tapasztalat mint tudomás, esetleg „huhomány” - hogy Bibó híján Bubóval éljek - nem egyéb, mint szemérmetlen módszertani képtelenség. A „némi erőltetés” esete. Urbánus dialektusban szövegezve az ilyes eljárás akkora falsság, mint ama méteres kékeres, minek - édesbús hús - már a neje se tréfa. Különösen akkor, ha a tapasztalás általánosításra ítélt tárgya: élő. Mondjuk valami bamba, drága lény, akár egy kettő, négy avagy hat pár járólábbal bajlódó, egész estés Disney dizőz, függetlenül nevétől, nemétől, fajától, pszichológiai állapotától /például hülye/ vagy szociológiai helyzetétől /teszem azt szegény/. Aggodalomra azonban semmi ok, kultur- és nem politikai fasizmusból ragadtatom magam a történtek lejegyzésére. Vállalok minden külső és belső kockázatot. Mert a fenébe is! Mi van ebben az országban? Helyesebben mi folyik itt, vizeinktől eltekintve?! Hányadán állunk az óvónőkkel? Igen! Az óvónőkkel?! Ez a valódi kérdés. Meddig tűrjük még a tűrhetetlent? Mert ami sok, az sokk! Bizonyosan tévedek - ami a legkevésbé sem zavar -, ha egyéni tapasztalatom alapján kijelentem és általánosságban prejudikálom, hogy legjelesebb kortárs óvónőink /alles zusammen/ nem tartanak igényt irodalmi ízlésük csiszolására. Pedig! Mi több, különösen rossz néven veszik az ilyesmire irányuló kísérletet egy apuka részéről. Noha! Így esett. :
A mára már halott, ám évekkel ezelőtt még viruló életközösségünk eleven s – hála annak, kin a málha- egyre elevenebb reménysége, egyszer csak óvodára érett. Megelőző jellegű feltérképező, és manipulatív szándékú tisztelgő látogatásokat ejtettünk valamennyi, a gyermekünk fogadására esélyes intézményben, ahogy a lelkiismeretes szülők szokták. Hosszas tanakodás, és a gyerkőccel való komoly tárgyalások után, nehéz választásunk egy családias hangulatú és kis gyereksűrűségű óvodára esett. Ott is törött ripityára. Az intézmény és a mi kis szúrós, mondhatni süni csoportunk könyvállományával már a tesztlátogatás alkalmával sem voltam kibékülve. Véltem, ezen a hiányállapoton változtatni fogok. Ha csemetém ide fog járni, akkor érezze magát otthon a szentem! A gyümölcsöző pedagógiai együttműködés elősegítése és a jó benyomás megalapozása érdekében is, az első napokban gyermeki irodalmakkal ajándékoztam meg a „süniket”. Bogi néni és Dorina néni, -akik húszas éveik végén minden kétséget kizáróan már valóban nénik- lelkesen fogadták a könyvadományt, hogy: hú, meg hogy: á, valamint: de jó! Én is büszke voltam adománycsomagomra! Volt abban mindenféle ingerencia. Többek között az Afanaszjev gyűjtés, vagy a népek meséi sorozat gyerekváltozatának darabjai, és újabb könyvek is, köztük a Friss tinta című kötet. Azzal dicsekedtem magamnak, hogy jó lelkű és jó ízlésű apuka vagyok. Mi több, a fiamra is kivetítettem e tulajdonságokat. Az idő tájt a kedvence az „Üst, üst gyűlj tele..” volt. No, evvel a bájolással vette kezdetét bukásom. Egy szép délutánon, lelkesen másztam fel a lépcsőn Marcikámért. Az előtérbe ücsörgött egy padon. Le volt törve, akár a fületlen bili mindkét füle. Kérdeztem tőle: mi légyen a baj. Bogi néni kiküldött, aszongya. Hogy, miért, miképpen? Nógattam őkelmét barátsággal. A békás vers miatt, bökte ki a fiú. Bogi néni nyilván nem kedveli a békákat, nyugtattam. Én meg a boszorkányokat utálom, közölte Marci önérzettel. Szót váltottam Bogi nénivel. Csúnyának és gyerekhez méltatlannak találta Shakespeare-t, bár a szerző kilétével kapcsolatos fenntartásait is megosztotta velem. Mindegy. Bárkivel megesik az ilyen, olykor még az olyan is. Teltek a hónapok, és Marci rákapott a ”Hóhér Zsófi..” kezdetű poémára. Egy ronda délutánon a lépcsőmászás után, megint a kispadon találtam őt. Minden formalitást mellőzve evvel fogadott: „a kisanyámos vers miatt”. Dorina néni megosztotta velem aggályait Morgernstern költészetével kapcsolatban, majd az öltözőszekrényeken kosárkában elhelyezett, és sokszorosított versikéket ajánlotta figyelmembe. Isten látja lelkemet én megpróbáltam. A mord poronty azonban a magasba szórta a kérdéses lapokat mind. Nem addig! Elhatároztuk, hogy dacolunk! Eztán, csak remekebbnél remekebb szövegeket olvasunk, mi bátorak. Mint például: „Drágaság, szerelem, életem reménye, lótuszarcú szépség, menj most a fenébe,” Mondanom sem kell, hogy Dzsamal Dzseláleddin szerelemfelfogása is elszomorította a pedagógusokat Lévén hölgyek. Mint jelezték. Máskor vallási érzékenységükbe trafáltunk bele egy Romhányi rigmussal „Add meg nekem sanda sátán, húson éljek ne salátán..” ajjaj. Dorina néni szemei keresztbeálltak, s az efféle luciferiánus ótvarkodások komoly spirituális hátulütőiről tartott nekem kiselőadást. A Friss tinta verseivel pedig egyenesen az őrületbe kergettük őket. Különösen a fiúk és a lányok különbözőségeit feszegető elmésségekkel. Fogadóórán le is kapott Boginéni a patámról, mintha én lennék ama sanda sátán, kihez az idézett farkas imádkozott vala. Szigorúan nézett és úgymond nem gondolta volna. Hiszen. Mi mégis csak. Szemben másokkal. Ezt így nem lehet. Tessék belátni. Beláttam és segítséget kértem. Két év lírai háború után kész voltam kapitulálni. Lesz, ami lesz. A dög essen a büszkeségbe. Drága Bogi néni, mégis mit ajánl, milyen segédeszközt az irodalmi nevelésben. Na, várjon, sóhajtott szánakozva: keresek valamit magának. A könyvespolchoz csoszogott, és csakhamar egy kötettel tért vissza. Itt van, mondjuk ez. Remek darabokkal. Nem mertem röhögni. Bogi néni a Friss tinta anno általam adományozott kötetét tartotta kétségkívül tetszetős kacsójában. Mintha ez meg lenne nekünk is, dadogtam. Valóban? Az nagyszerű, akkor végre forgassa haszonnal. Bókoltam: H.R. államtitkárasszony munkájának önök képezik zálogát. Marci komoran figyelte ezt a jelenetet majd csöppnyiségében is nagyot sóhajtva szavalta: „legelőször buta béka, te kerülsz be a fazékba.”
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
