A vádlottak padján: Dialógus

NAPLÓK: A vádlottak padján
Legutóbbi olvasó: 2026-01-12 18:40 Összes olvasás: 86902

Korábbi hozzászólások:

968.	[tulajdonos]: Dialógus	2025-12-26 14:42
Karaffa Gyula Dialógus című versének elemzése a sóbányába ömlő patak vizének fecsegésére sírva hüppögő bányászok felelnek „Az Úr adta, az Úr visszavette.” Ha valami marad „Karaffából” az utána jövő embereknek, akkor azt az „örökséget” talán egy beteg ember, egy a modern korban csalódott, depressziós ember hagyatékának fogja az utókor minősíteni. Nem véletlenül -jegyezzük meg-, hiszen a verseiben szinte soha sem olvasható felszabadult öröm, kikapcsolt, nem zakatoló agy, boldogság és felhőtlenség. Nehéz fogalmak egyébként ezek, mert mindenkinek mást és mást jelent az öröm és a boldogság. Karaffa boldogsága az olvasó számára még megfejtésre vár, bár (mint jó ismerőse) elmondhatom, én nem láttam olyan végzetesen kiábrándultnak eddig soha sem egyetlen igaz barátomat, Karaffa Gyulát, sőt, van humora, sziporkázik a nyelvjátékokkal, unokáit is olyan szavak használatára okítja, amit a kortársaik hírből sem ismernek. Ketykó István egyszer ezt írta: „vidám verseket kellene már írnom / hullámzó tajtékos de vidám verseket” (https://www.dokk.hu/versek/olvas.php?id=5477). Mi a fene? Ezek szerint nem csak egyedüli ez a jelenség, hogy valaki általában borong, búsong mint az „ősz húrja”? Egyáltalán nem. Aki költésre, versek írására adta a fejét, és nem csak „öngyógyításnak” szánja a leírt sorokat, az egyszer azt veszi észre, hogy általában minden verse kritikus, vagy elvonatkoztatott, vagy jósló, vagy „rádörrenő”, vagy figyelmeztető lesz. Akarva-akaratlanul -annak, aki komolyan gondolja a versírást- komorabbak, szomorúbbak, sötétebbek lesznek a versei. Persze ez nem azt jelenti, hogy aki ír, az mind komor, szomorú és sötét! Ám, a költőknél, általában a művészeknél tudathasadásosabb emberek nem léteznek e kerek -na jó, gömbülyű- földtekén! Gondoljunk csak bele, az írás egy „másállapot”, egy ihletett állapot, egy valóságtól elrugaszkodott állapot, míg a művészek hétköznapjai általában ugyanolyanok, mint bárki másé. Legalább is manapság, mert azért az „ántivilágban” egy-egy művész valóban a hétköznapi életében is „művészként” élhetett, azaz nem kellett lótnia-futnia a mindennapi betevőért, hanem írásaiból élt, mégpedig jól. Manapság ez csak a kivételezettek privilégiuma lett, akiknek a HATALOM ad ösztöndíjat, fizetést, megrendelést, támogatást, azaz PÉNZT. (Mindenki meglepődött, amikor néhány éve a kormány 1,4 milliárdot adott a magyar irodalom népszerűsítésére, amiből sajnos az anyaországon belül nem sokat „láttunk” mi szerzők, de keveset láttak az olvasók, illetve az irodalomszeretők is.) Karaffánál ez a „tudathasadásos” állapot évtizedek óta „áll fenn”, hiszen első verse 1987-ben látott napvilágot országos lapban, ám az akkori honor hiába felelt meg egy negyed havi autószerelő munkával keresett fizetésének, a folyamatosságot a már akkoriban kialakult erős igazságérzete miatt nem tudta prezentálni, nem tudott „csak” az írásból megélni. Mint később sem. Persze ettől nem lett szegényebb, sem gazdagabb, ahogy a magyar irodalom sem sínylette meg Karaffa folyamatos jelenlétét, elviselte a hiányát. Ennyi bevezető után illik rátérni a címben is szereplő versre: mint címe mondja, egy dialógust fogunk „hallani”, ami aztán mégis egy csendes leírás, egy tragédia leírása lesz csak. Persze a dialógus tényét a kihámozás után senki sem tagadhatja. Párbeszéd ez a javából! Maga a tragédia a parajdi sóbányába betörő víz okozta hatalmas katasztrófa. Sok száz, sok ezer embernek adott valamit ez a sóbánya, ami összeforrott Parajd nevével, és világhírű lett. Kinek munkát, kinek turisztikai lehetőséget, kinek turisztikai élményt adott a bánya, Erdélyben is, és Magyarországon is, de egész Európában is. Valami mindig elmúlik, valami mindig tönkremegy. És már megint a negatív érzéseknél tartunk. Ám Karaffa ezt a negatív érzést igyekszik megszelídíteni, amikor is a bányába beömlő patak vizének FECSEGÉSÉRŐL ír. A fecsegés véletlenül sem negatív dolog, inkább mindenki az örömre, a felszabadult beszélgetésre gondol, ha ezt a szót meghallja. Bizony, a TERMÉSZET (ami egyes filozófusok szerint maga a TEREMTŐ ISTEN) nem prezentál negatív dolgokat, ami a természetben történik az mind-mind TERMÉSZETES, azaz úgy van jól, még ha emberi szemmel tragédiának tűnik is. Persze a TERMÉSZETTEL nehéz teljes egységben, összeforrva élni. Hiszen az ember tulajdonsága, hogy mindent maga uralma alá akar hajtani, mindent ki akar használni, és fel akar használni, semmi sincs, amire ne materialista szemmel nézne, semmi sincs, amiből ne magának akarna hasznot termelni. A sóbánya is egy ilyen természeti „jelenség”, vagy „tárgy”, vagy „építmény”, amit a természet ajándékba adott az embereknek. Wass Albertnél a Kard és kasza című életrajzi regényében olvashatjuk, micsoda előny, micsoda gazdagság, és micsoda öröm volt az, hogy egy sós-kutat találtak a saját birtokukon, onnantól még a királytól is függetlenek lettek, hiszen volt sójuk, amivel húst tartósíthattak, elcserélhették hasznos tárgyakra, vagy épp jól csengő aranypénzekre, vagy akár újabb földbirtokokra is. Ez a párbeszéd a TERMÉSZETTEL a parajdi bányászok között evidencia volt. S miközben a csivitelő, csobogó patak egy nagy esőzés után „rosszat tett” az embereknek (valójában csak a fizikai törvényeknek engedelmeskedett), az emberek sem tehettek mást, mint bölcs rezignáltsággal idézték (igaz, könnyhullatás között, mert már tudták, hogy valami más megélhetést kell találjanak a jól megszokott helyett) azt a régi szólást, aminek igazát eddig egyetlen vallás, egyetlen kor, egyetlen ember sem vont kétségbe. A természet vidám fecsegésének ellentéte az ember szomorú sírása. Főképp a férfiember nem hangosan szokott sírni, inkább csak visszafojtva, lenyelve a könnyeket. E kettősség talán a legerősebben fejezi ki azt, hogy mekkora tragédia is a parajdi sóbánya összeomlása, és ezt véleményem szerint erősen, kifejezően sikerült megírni ebben a versben. Végül mégis feltehetjük azt a furcsa kérdést: történt itt tragédia egyáltalán? Vagy valóban csak „az Úr visszavette” azt, amit akart? Végső soron csak az történt, ami a természetben megtörténhet, és meg is történik minden áldott napon. Nem nagy vers ez, ám mégis sokat mond azoknak, akiknek van „fülük a hallásra, szemük a látásra”. 2025. dec. 26. Karácsony második napján Karaffa Gyula

Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!