NAPLÓK: A tükör és más prózák Legutóbbi olvasó: 2026-09-20 07:42 Összes olvasás: 5060| 4. | [tulajdonos]: A tükör III. | 2018-09-05 22:52 |
Azt a tizenöt-húsz év előnyt, amivel a másik bír, behozza ő könnyedén a kifinomultságával. Most még jobban örült annak, hogy a kék szatént másik ruhára cserélte. Ez a szürke kimondottan elegáns. Még egyszer megnézte magát a kávéház kirakatüvegében. Szörnyű érzés volt, hogy nem látta magát. Átsiklott a tekintete a vonásain, csak a szemüvegkeret, meg a szoknya vonala tűnt elébe. Olyan nagyon dobogott a szíve, hogy attól félt, rosszul lesz. Az kell, más semmi. Egy szívinfarktus ennek a nőszemélynek a lábai előtt. Tökéletes befejezés. Mire felocsúdott gondolataiból, már bent is volt az ajtón belül. Otthon mindig félhomályt képzelt el, hogy majd hunyorognia kell, és nehezen veszi ki a vendégek vonásait, hosszan böngészi az arcokat, mire rájön, kihez is érkezett. Ehelyett vakító világosság volt, kedves beszélgető párok az asztalok mellett, barátságos, színes teremben.
- Kertész Tekla vagyok. Gondolom ön Szabóné.
Az asszonyt mintha megütötték vagy éppen ellenkezőleg, valamilyen bizalmas közeledéssel üdvözölték volna, riadt meglepetéssel bámult a hang irányába.
Alacsony, karcsú nő, negyvenes, rövid, világosbarna hajú, kellemes, gyengéd vonásokkal. Értelmiségi, kiegyensúlyozott, gyermektelen, elégedett az élettel. Talán zongoraművész vagy egyetemi tanár.
A gyors jellemzés, melyet az első pillantás indikált, pillanatok alatt megfogalmazódott az asszony fejében. Annyira élményszerűen, hogy megijedt a gondolatra, hogy talán ki is mondta azokat. Kis várakozás után nyújtotta a kezét Kertész Teklának. Mivel annak arca kissé egykedvű maradt, megnyugodott, hogy nem hangzottak el hangosan is a gondolatai.
- Ezt az asztalt választottam, megfelel Önnek?
- Természetesen - s mivel a természetesent túlságosan kedvesnek érezte, hozzátette még blazírt hangon: - mindegy hová ülünk.
- Igaz - egyezett bele a fiatalabb, s letelepedtek az asztalukhoz.
- Nem ilyennek képzeltem - szólalt meg Szabóné, akinek fogalma sem volt arról, miért pont szabónéként mutatkozott be tegnapelőtt a telefonba.
- Nem ilyennek? Hát elképzelt?
- Furcsállja?
- Igen, furcsállom. Már egy kicsit a kérést is, hogy találkozzunk, és kissé ismerkedjünk meg, mielőtt eladja nekem a képet.
- Mielőtt eladom.
- Vettem már pár képet, más értéktárgyat is életem során, mégsem akart még senki előtte megismerni.
- Elmondtam az okát. Különösen szívemhez nőtt ez a festmény. És ismertem a festőjét is - tette hozzá kis tétovázás után.
- Valóban? - kérdezte a fiatal nő kedvesen, de különösebb érdeklődés nélkül.
Az asszony erőteljesebb hatást várt erre a bejelentésre, megdöbbenést, felvont szemöldököt, bármit. Nem volt olyan bátor, mint szerette volna, nem azt mondta: Mokányi szerelmes volt belém, mikor egyetemisták voltunk, hanem azt:
- Mokányiba szerelmes voltam egyetemista koromban.
- Valóban? - kérdezte újra a nő, és egyáltalán nem tűnt megdöbbentnek.
Az asszony várt egy darabig, hátha a másik oldalról is elhangzik egy közlés, de nem. A csendet is csak ő érezte kínosnak, ezért még hozzátette:
- Már akkor festett. Az első, már jelentős képeit akkoriban festette. A velencei tükör című képe is ebből a korszakból való. Ezért válok meg tőle nehezen.
A nyelvén volt, hogy feltegye a kérdést, ön ismerte a festőt? De itt minden mondat sokkal nehezebb volt, mint a tükör előtti készülődésben.
Közben kihozták a két kávét, amit előzőleg kértek, de az asszony nem nyúlt hozzá. A fiatalabb lassan kavargatni kezdte a jó illatú italt, majd belekortyolt.
„Ez aztán nincs zavarban – gondolta Szabóné- miért is lenne? Letudja a kissé unalmas, és talán megmosolyogtató ismerkedést velem, aztán odébbáll a képpel.”
- Vannak még más képei is Mokányitól? - kérdezte aztán Tekla oldottan.
Rámosolygott. Nem behízelgően, nem üres udvariassággal. „Ez a nő minden, csak nem közönséges -gondolta Szabóné- nem rikító, nem alpári. Öltözködése, mozdulatai, arcvonásai is szépek, mérsékeltek, arányosak.” Egy pillanatra belepillantott a kávéház belső oszlopán levő tükörbe. Olyan öregnek és olyan kipirultnak látta magát, mintha a saját anyja lenne 180-as vérnyomással. „A vérnyomásom lehet is 180 – gondolta - vagy 200.”
Végre belekortyolt a kávéjába.
„ A legjobban a nevetségessé válástól félek - jött elé a jó húsz évvel ezelőtti hang, a sajátja, amikor öngyilkossági kísérlete után a pszichiáter kérdésére ezt a maga számára is meglepő feleletet adta. - Szóval a nevetségessé válástól félek? - tette fel most saját magának a kérdést - mert ez mindjárt bekövetkezhet. A legjobb volna most felállni, odadobni neki a képet, és kisétálni az ajtón.
Apropó, a kép. Elővette retiküljéből a férfitenyértől alig nagyobb alkotást, és kicsomagolta a védőborítóból. Tekla elé tette, ő maga meg se nézte, mint aki tisztában van az árujával.
A fiatalabb nő lassan kezébe vette a képet, és elmerülten szemlélte.
- Ez a darab már nagyon hiányzott a gyűjteményemből. Régóta a kedvencem, s eddig csak reprodukcióban volt meg. A velencei tükör. Tudja, hogy ez a nő - mutatott a meztelen férfi karjában fekvő meztelen alakra - a festő felesége? Mokányi őt öleli a képen. Csodálatos, ahogy összeolvadó testüket megmutatja a tükör. A szobából semmit sem látunk, csak a tükröt. A tükörben pedig mindent.
- Honnan tudja, hogy a festő van a képen?-kérdezte Szabónéné. - Hiszen a férfialaknak csak a hátát lehet látni a tükörben.
- Ismertem Mokányit. Nagyon régen. Ő maga mondta nekem, hogy a képen ő található, meg a felesége.
- Mit mondott még? - kérdezte az asszony mohón.
- Semmi mást - kapta fel a fejét Tekla. Meglepte az asszony szinte választ követelő hanghordozása - csak még annyit, hogy nagyon fiatalok voltak. De ez látszik is a képen. Ezt mondani sem kell -tette hozzá mosolyogva.
- Én is ismertem Mokányit - nézett Tekla szemébe Szabóné.
- Tudom, hiszem már említette az előbb. Szerelmesek voltak egymásba egyetemista korukban.
-Ő volt szerelmes belém - javította ki Teklát az asszony, mert már nem emlékezett, mit mondott az előbb.
„Mit gondolhat ez rólam? Egy szenilis vénasszony, a hatásosnak szánt mondataival. Aki még azt is elfelejti, amit öt perce mondott. Ennél már csak az lenne szánalmasabb, ha elkezdeném bizonygatni, hogy azelőtt milyen szép voltam. Ha tudná. Ha látott volna akkor, kedves. Azelőtt minden öregasszony a legszebb volt. A legirigyeltebb. Majdnem felnevetett arra a gondolatra, hogy vajon létezett-e valaha olyan hervadt nő, aki azelőtt is csúnya volt. S mi az a bűvös vonal, az azelőtt? A ráncok, a puffadtság, a visszerek előtt? Vagy az azelőtt soha nem létezett, mert már ifjúkorban is csak olyan nosztalgia vonta körül, mint az emlékeket? Fiatalkorában az „azelőtt” a jövőben volt. Jó pár évtizede pedig már a múltban van. Nem a saját múltjában, hanem emlékei emlékezetében.
- Nos - nézett rá Tekla, s felrázta szentimentális elmélkedéséből - mit szeretne tudni?
- Hogyhogy mit szeretnék tudni?
- A telefonban azt mondta, meg szeretné ismerni azt, akinek eladja a festményt. Itt vagyunk, s talán ne is húzzuk túlságosan ezt a találkozót. Azért is kérdeztem, hogy mire kíváncsi.
-Miért szereti Mokányit?
Tekla parányit elmosolyodott, s minden sietség nélkül, készségesen felelt:
- Mert a képei olyan álomszerűek. Olyan az ő valósága, mintha nem is itt élt volna, hanem egy másik világban. Mintha az álmaimat festette volna meg.
- Őt miért szereti? - kérdezte nyomatékosabban az asszony -mert hogy szereti, még most is, a halála után majdnem húsz évvel, az biztos. Úgy fogta a kezébe ezt a festményt, mintha Tibor kezét fogta volna meg. Miért szereti? Mit szeretett rajta?
Az utolsó két mondat olyan hangosan hangzott el, hogy többen odanéztek rájuk. Szabóné idegességében levette a szemüvegét, úgy érezte a lencse már piszkos, ujjnyomos, nem lát egész világosan, pedig semmit nem akart szem elől téveszteni, egy rezdülést se, se az alig észrevehető pirulást, semmit. Ha hazudik, tetten akarom érni. -gondolta. Nem törődött sem a szemüveg tappancskái által az orrán hagyott nyomattal, sem a sötétbarna szemceruza esetleges elkenődésével. E pillanatban jobban félt attól, hogy nem kap választ, mint attól, hogy nevetségessé válik. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
