„A nyelvezet a dédapámtól való, a szavak mindenhonnan”

Boldogh Dezső: Mesélnél a gyerekkorodról? Volt valaki művész a családotokban? Honnan ered ez az érzékeny kötődésed a történetekhez?

Hargitai Ildikó: Igazi író nincs a családban, csak rengeteg könyv, meg gyerekkoromban rengeteg idő, a nyarak, melyek hatalmasan tágasak voltak akár a falusi, akár a városi nagyanyámnál. Akkoriban a gyerekeket nem vigyázták ennyire, minden felnőtt dolgozott, mi meg, mint a kóbor macskák, jártuk az utcákat, udvarokat, belehallgattunk a felnőttek beszélgetéseibe, Pulcsi néni a vegyesboltjában Fülöpszálláson néha mesélt is nekünk. Írókat én csak a könyvekből ismertem, illetve Veres Péternek dédapám volt a háziorvosa, dedikált kötetei itt vannak a polcomon, szerintem anyám kölcsönvette őket dédmamától, én meg anyámtól. Ötéves koromtól anyám csak feltett a buszra, hogy menjek valamelyik nagyszülőhöz, volt nálam egy könyv, meg váltás fehérnemű. Körülöttem minden felnőtt olvasott és mesélt nekünk, falusi nagyanyám például Herczeg Ferenc meséit esténként, a Himlő utcával halálra rémítve minket. Ha az ember történetekben gondolkodik mindíg van mibe kapaszkodnia. Minden történetnek van kezdete meg vége és bármi történik, a jóknak kell győzniük. Ha mégsem ők jönnek ki jól a dologból, lehet kezdeni egy új történetet, amit tapasztalataink alapján ügyesebben formálhatunk, hogy mégiscsak ők győzzenek. Van eleje. Elkezdődik valahol bizonyos szereplőkkel, akiket a múltjuk nyilván befolyásol, de ez itt egy új történet, új kezdőpont, a múlt nem annyira éles, hogy megvághassuk vele magunkat. Van vége. Be lehet fejezni, aláírni és elfelejteni, vagy ha igazán szánk íze szerint való örülni neki még egy kicsit. Én történetekben élek egész kisgyerek korom óta. Nem gondolom, hogy írónak születtem, vagy rendkívül tehetséges vagyok, azt sem részletzem miért így. Mesék és novellák sorozata az életem, regényeké és ha szerencsém van le is írhatom, elő is adhatom őket.  Előbb utóbb mindenki szereplővé válik számomra, feltűnik valamelyik írásomban, megszólal valahol, sokszor egybeolvadva más alakokkal. Alakultok itt bennem át, meg újra nem is kell sokat tennem, csak hagyni, meg figyelni. Ezért aztán ott vagyok az életben, ahol csak lehet, figyelek csendben, néha provokálok, hogy megnyilvánuljatok, hogy állarcaitok megrepedezzenek a meglepetés, tiltakozás, harag, szeretet hatására.

BD: Mikor döntötted el, hogy írni fogsz? 

HI: Amikor már minden könyvet elolvastam az összes családi könyvtárban és nem találtam fogamra valót sehol, elhatároztam, hogy akkor majd írok én olyat, amit nem lehet letenni. Ezen a terven azóta is dolgozom. Apám könyvtárában rengeteg ma már ismeretlen írót olvastam, legnagyobb hatással egy szociográfia sorozat volt rám, a régi köteteket ma is előveszem néha, ez a műfaj a népmese mellett, ami legközelebb áll hozzám. (Például Thurzó Gábor, Egy ember vége, Magvető kiadó 1968, a könyvet 24.600 példányban adták ki, egy nem neves író szociográfiáját! Ma ötszáztól ötezer példányig adnak ki köteteket, a megjelenések közt nulla a szociográfia aránya.) Amint valódi időm lesz rá, szociográfiát írok majd.

BD: Úgy tudom, kezdetben túl sok egyéb kötelességed akadt. Hogyan találtál időt az alkotásra öt gyerek mellett?

HI: Amikor jött a sok gyerek meg a hercehurcák a férjekkel, írni nekem nem volt időm, viszont folyamatosan meséltem népmeséket, Lázár Ervint meg saját, kitalált történeteket. Akkoriban megjelent egy mesesorozatom egy kis légyről egy hetilapban, akiknek riporterkedtem is, amikor oviba kezdtek járni a gyerekek. A férjek inspiráció helyett állandó költözködéssel szakították meg próbálkozásaimat. Egy darabig írtam az MDF kiadványokba, aztán az Őrségi Kalendáriumba, volt néhány megjelenésem a Debreceni rádióban, meséltem óvodákban, iskolákban, de igazán írni akkor kezdtem, amikor a kettes számú férj is eltűnt a szürke ködben és nem kellett többet költözni, mindent állandóan újrakezdeni. Persze akkor is ott volt az 5 gyerek, már a színház is, mellette pénzkeresés céljából kertgondozás, meg amit csak el tudtok képzelni, nem lehet csodálkozni, hogy Virginia Woolf akkoriban kezembe kerülő könyveit végigbőgtem. Hol volt nekem saját szobám, saját időm?

BD: Aztán jött a dunaújvárosi színház. Hogyan lettél egyik pillanatról a másikra színésznő?

HI: Kettes számú férj az ország első börtönlelkésze volt Pálhalmán, én meg a női részlegre, Mélykútra jártam be foglalkozásokat tartani. A börtön parkolójában találkoztam Smuk Imrével, aki a Dunaújvárosi színházban rendező volt, ott kértem meg, hogy keressen, ha akad valami szerep a színházban, ő meg másnapra behívott meghallgatásra a színházba, ráadásnak attól kezdve jártam vele a férfibörtönbe dámafoglalkozásokat tartani egészen addig, amig Imre becsempészett néhány halkonzervet valamelyik elítéltnek és miután összevagdostak a konzervdobozzal valakit, kirúgtak minket a börtönből. Egy hónap múlva színpadon voltam a Kurázsi Mamában egy icurka-picurka szerepben, amit egy mesejáték, a Zöldboszorka főszerepe követett és még abban az évben egy szép nagy szerep valamelyik Shakespeareben. Aztán már nem volt megállás, Ármány és szerelem, Vízkereszt, Tartuffe, akkori magyar drámák, Goldoni, Ibsen, 4-5 darab évente és több, mint 100 előadás… Utaztunk is, Budapest, Győr, Pápa, egyebek 8 évadon keresztül. Nagyon szerettem, rengeteg tanultam, sikeres is voltam, de elég volt. Főleg a város fülledtsége, hogy nem volt valódi fejlődési lehetőség, a kihívások nélküli gondolkodásmód miatt hagytam abba, meg aztán miután férj már nem akadályozott kezdtek megtalálni a lehetőségek.

BD: Budapesten hirtelen egy új történet kezdődött, melyben szerepet játszott a Bárka színház és pl. Cseh Tamás is… 

HI: Akkoriban nagyon érdekelt a színház, Pestre jártam sokat mindenféle darabokra, előadás után meg a színészbüfének nevezett italozó helyekre. Mindig is nyitott voltam az ismerkedésre, bárkivel beszélgetést kezdeményeztem, így találkoztam Bérczes Lacival, akkor a Bárka rendezőjével, művészeti vezetőjével, akivel közeli barátságba keveredtünk. Ő olvasta először a Likból lett lány című csintalan mesémet, ő bíztatott arra, hogy írjak még belőle, ő segített színpadra tenni, amikor már volt egy kötetre való, ő vitt el Cseh Tamáshoz, aki eljött, amikor első alkalommal meséltem nyilvánosan, meg a fia, Andris, aki rajzolt miközben én meséltem, így a kiadásra kerülő kötet már az ő grafikáival jelent meg. Három évvel később lányom, Könyves Luca rajzaival került újra kiadásra. Végül véletlenül találkoztam Böszörményi Zolival, ő elolvasta az éppen elkészült első regényemet és azt mondta, hogy nem elég jó, üljek vissza a géphez. Visszaültem, fél év múlva Álomsárkányok a Tavaszi Könyvfesztiválon. Kritikát Vadas Zsuzsa a Diplomata magazinban írt róla többek között. Böszörményi inspiráló, segítőkész, mondhattok róla vagy rólam bármit, az ezredforduló után ő volt az, aki megfaragott nekünk egy sarokkövet az irodalmi életben.

BD: Ezután belevetetted magad a fesztiválok és az irodalmi élet sűrűjébe. Milyennek látod azt az időszakot a mai viszonyokhoz képest?

HI: Jött a Művészetek Völgye, ahol minden este más színpadon meséltem, meg éjjel kocsmaasztalokon ülve, meg Berecz Andrással, a Mediawave fesztivál, rengeteg fellépés, közben meg írtam az első regényt, Álomsárkányok, tipikus első, de szeretem, színdarabokat, valószínűleg pocsék az összes, de nem tudhatom, bár egyszer véletlenül nyertem az egyikkel valami mellékdíjat, könyv is lett belőle, írtam rengeteg novellát, és akkor jött az Irodalmi Jelen hőskorszaka, amikor mind együtt voltunk, egymást mutattuk be a Zsivágóban meg más helyeken, hajnalokig beszélgettünk, egymás szájából szívtuk az inspirációt, jött a Veranda Standovár Ági vezényletével, minden volt. Ahhoz képest ma kihalt Budapest meg az egész ország, eltűntek a lelkes barátságok, a világmegváltó beszélgetések, már nem bíztatjuk egymást önzetlenül, vagy osztjuk meg a tapasztalatainkat őszintén, mindenki első akar lenni és sok-sok pénzt keresni. Nem volt jó a szocializmus, de a kapitalizmusban nincs még akkora szabadság sem. Akkor a jó író írhatott és megjelent, gondoljunk csak a Magvető sorozataira; Rakéta regénytár, Gyorsuló idő, Körkép, Rivalda, Szép versek, Új termés, Magvető zsebkönyvtár, Magvető remekírók, Magvető novellárium és nincs vége, illetve sajnos vége, elsöpörte az idő. A tízmilliós országban csak a Magvető évente 2 és fél, 5 millió könyvet adott ki, -el, nagy többségét ma már méltatlanul névtelen magyar íróktól, ma nem adnak ki semmit, a szerzői kiadást támogatják csupán. Akkoriban az írókat kizárólag politikailag korlátozták, ma a korlátok láthatatlanok, ahogy a jó írók is, nincs elég pénzük, hogy minőségi időt vegyenek rajta az alkotáshoz, vagy ugyanebből az okból végsőkig elkeseredettek és hibásokat keresnek. Nem segített a hatalmas szabadságnak látszó buborék, az internet sem. Azzal, hogy minden átcsúszott a digitális rétegekbe, bárki bármit feltölthet, megjelentethet otthonról, hatalmas tömeg válogatatlan olvasnivaló jelent meg a szobánkban, a telefonunkon és nem az a baj, hogy verseny van, hanem hogy elveszítettük a magabiztosságot, az irányt. Ugyanebben az időben a kiadók bezárkóztak, mert elárasztotta őket az írástömeg. Aki ma író, az vagy örökölt, vagy beleszületett. Illetve ismeretlen és kínlódik.

BD: Térjünk vissza a mesékhez. Miért pont ez a műfaj, ez a hangvétel lett a sajátod?

HI: Én csak írtam egy mesét egy magányos hajnalon, mindenféle szándék és elhatározás nélkül, ami véletlenül olyan nyelven született, amit meg kellett tanulnom amikor előadásra került a sor és olyan forrón, nyersen erotikus, hogy magam is belepirulok. Bérczes Laci hite és Cseh Tamás ajánlása nélkül valószínűleg a fiókomban maradt volna örökre, vagy kósza, szomorú szeretők fülébe suttogtam volna őket néha. Bérczes, Cseh Tamás, Berecz András, Böszörményi Zoli, mindenki hitte, hogy jók, hogy szépirodalom, bíztattak és segítettek, harcoltak is a megjelenésért. Harcolni azért kellett, mert egyrészt az ilyen típusú erotika még mindig tabutéma, másrészt a népi, nyers megfogalmazás elsőre pofán csapja az irodalmárt, aki második olvasás után sem tudja létező kategóriába helyezni ezeket a meséket.

BD: Hogyan fogadták ezeket a meséket a nézők, amikor színpadra álltál velük?

HI: Először kis közönségnek kocsmákban meséltem, hogy kipróbáljuk mennyire működik, aztán premier a Nyitott Műhelyben, jöttek az apró fesztiválok majd a Művészetek völgye, ahol minden este más színpadon százaknak meséltem. Akkora volt az érdeklődés, hogy a színháztermek udvarán kihangosítottak, hogy az is hallja, aki nem fért be. Idősek, fiatalok, nők, férfiak vették a könyvemet és gratuláltak, még évekkel később is felismertek az utcán és köszönték az élményt. Népmeséknek hívom őket a nyelvezet, a történetvezetés meg a nyers, szókimondó egyszerűség okán, én vagyok a nép, nem nagyképűségből, de a valódi népmeséket is egyvalaki találta ki mielőtt szájra keltek.

BD: Idéznél nekem egy részletet, hogy értsük a nyelvezetét és a hangulatát?

HI: „Vót eccör, hó nem vót, eccör vót egy szegin embör. Itt étt, nem messze, s hogy mikor es? Hát, mán nem es tudom, tán még több ember nem es étt a fődön rajta kivöle. Úgy tennapelőtt lehetött. No ez az embör, csak hazamene a munkábúl, erőst ki vót fáradva, oszt csak leüt a patkára a háza elejibe, hogy méges künn se legyék, de be se mennyen, merhogy egyedül vala, oszt a kemencéje hideg vala, s azonképpen az ágya es. Nem vótt aki melegíccse. Üle hát ez az embör azon a patkán, csak nézi a hódat, ahogy fönn hasasodék, meg a temérdek csillagot körüle, s pödöré a bajsszát. Erőst vágyakozott valamire, csak maga se tutta, hogy mire? No, ahogy ott pödöré a bjsszát a nagy egyedüllétbe, csak elibe ugrik egy pina. Nem vót más, mit kerekíccsem!”

A nyelvezet a dédapámtól való, a szavak mindenhonnan, szeretem, őrzöm, fontosnak tartom őket és igen, a történetnek van kezdete, íve, levezetése, vége, tanulsága, a mesék pedig belefoglalva az Öregisten kalandjaiba a teremtés környékén. A mesében használt szavak különösek lehetnek első pillantásra, de a helyükön vannak, dolguk van. Érdemes elolvasni, tervezek hangoskönyvet belőle, mert hallgatni még jobb és írom a folytatást.

BD: Berecz Andrással hogyan alakult a kapcsolatod? Volt egy különleges faágon mesélős élményetek…

HI: Bérczes Laci beszélte meg, hogy meghallgasson, abban reménykedtünk, hogy majd ő viszi színpadra a meséimet. Berecz valami motoros klubban adott elő aznap, aztán este tíz körül lejött hozzánk a Dunapartra egy üveg borral, ott felmásztunk egy hatalmas fűzfa Duna fölé hajló ágára mindhárman és mesélni kezdtem. A bor elfogyott, Berecz meg Bérczes úgy röhögtek, hogy kishíján a Dunába estek és kijelentették, hogy nekem kell színpadra állnom egyedül. Mondom, varázslatos időszak volt.

BD: Nem csak felnőtteknek írsz. Lázár Ervinnel is találkoztál a gyerekmeséid kapcsán.

HI: Vannak persze gyerekmesék is, a Boszorkányos Varga Jánost Lázár Ervinnek küldtem el postán, ő aztán felhívott és meghívott magához beszélgetni. Határtalan boldogsággal mentem fel hozzá, beszéltünk, iszogattunk, ígérte, hogy bevisz a kiadójához aztán elköltözött az üveghegyeken túlra a kurtafarkú malac szomszédságába. Van ezekből a mesékből is egy kötetre való, meg egy nagy mesejáték. Ahogy már említettem rengeteg időm volt egyedül, amióta az eszemet tudom, megfigyelem az embereket magam körül, megpróbálom kitalálni mit, miért csinálnak, történeteket szövök köréjük. Nekem karaktereim vannak, akik aztán belekerülnek egy helyzetbe, találkoznak ezzel-azzal és már kerekedik is a történet. Jegyzetelek persze, de nem az az első lépés. Vannak a karakterek és van egy ötlet, de minden folyamatosan alakul. Ha van tervem az is állandó változásban él. A helyszínek fontosak, hogy mi van körülöttük, az időjárás, a környezet, az érzéseik, korlátaik. Szereplőimet a gondolataik, a történések jellemzik, nagyon ritkán fedem fel a szemük színét. Fontos, hogy az olvasóban teremjen meg a szereplő, a helyszín, így érti majd, hogy mit miért csinál, vagy nem csinál.

BD: Ki volt számodra az a szakmai kontroll, akiben maradéktalanul megbíztál?

HI: A késznek ítélt írásaimhoz pihentetés után vissza-viszzatérek, javítom, változtatom őket, nehezen mondom ki, hogy valóban kész vannak, mert túl közel kerülök hozzájuk, nem bízom benne, hogy meglátom a hibákat. A nagy magabiztosság árnyékában ott remeg a bizonytalanság a témákban, a megvalósításban, ezért nehezen adom ki őket a kezemből. Van néhány barátom, akik próbaolvasók de igazából nekem kell tudnom, hogy jó, amit írtam. Egy csodálatos szerkesztőm volt, Mányoki Endre, amikor ő igent mondott valamire, akkor tudtam, hogy rendben van. 

BD: Létezik egy különleges szellemi sport, olyasmi, mint a sakk, vagy a go-játék, világszerte elterjedt, de főleg távol -keleten népszerű, úgy hívják: mahjong. Talán érdemes megemlíteni, hogy ennek a sportnak te vagy az Európa-bajnoka….

HI: Egy barátom ajánlotta, hogy menjek velük játszani. Azt se tudtam eszik a mahjongot vagy isszák, még internetem sem volt, hogy a butított párosítós változatot ismerjem, mégis egy éjjel színház után benéztem a kocsma tetőterébe ahol összegyűltek. Lent dübörgött a zene, fönt, a tető alatt 20-25 ember ült komoly arccal az asztalok körül és játszottak. Attól kezdve hetente legalább egy éjszakát végig mahjongoztam velük, létrejött az egyesületünk, elkezdtünk versenyekre járni külföldre közös kocsikkal, aludtunk padlókon Ausztriában, Hollandiában, Franciaországban, mindenhol, és megszerveztük az első Hungarian Open Mahjong bajnokságot. Alapító tagjai vagyunk az Európai szövetségnek is, én meg addig nyomultam, hogy 2011-ben Olaszországban megnyertem az Európa bajnokságot. 14 éve szervezem itthon a mahjong életet, jártam majd minden európai országban versenyezni, meghívtak Kínába, Koreába és igen, ettem tücsköt, békát, élő polipot, bár kutyát tudomásom szerint nem.

BD: A kétezer-tízes években Londonba költöztél. Miért léptél ki akkor az életedből, és miért érezted mostanra elérkezettnek az időt a hazatérésre?

HI: Tíz évig éltem Londonban. Volt egy barátom, aki meghalt a karomban és ez az „élmény” szétrobbantotta a világomat. Vettem egy repülőjegyet és egyik napról a másikra kiléptem az életemből. Ott aztán mintha nem én lettem volna, mert senki nem ismert, nem voltam többé író, színész, ötgyerekes anya, csak egy nő. Felépítettem egy szerethető, élhető életet, ahol minden új volt, más, tele hihetetlen kalandokkal, ahol kizárólag én voltam, nem azok a körülmények, amik itthon meghatároztak. Remélem ezt is meg tudom írni egyszer. Viszont én egy magyar lány vagyok, számomra itthon édesebb a levegő, jobb ízű a víz, közelebb van hozzám az élet, így aztán 2 éve hazajöttem végre tele tervekkel, tapasztalatokkal. Itthon persze minden más, mint amikor elmentem, de én hiszek abban, hogy a minket közvetlenül körülvevő teret saját kedvünkre alakíthatjuk. Én szeretem, ha az emberek reményteliek, jól érzik magukat körülöttem, szeretem, ha bíztatjuk egymás őszintén és ott vagyunk, ha szükség van egy szóra, egy ölelésre vagy éppen egy csípős beszólásra ahhoz, hogy ne csússzunk bele az önsajnálatba, hogy tisztán lássuk mit csinálunk, hogy visszataláljunk a saját utunkra, hogy alkossunk.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------

Hargitai Ildikó (1966, Dunaújváros) író, színművész. 

1990-1993: Bogárd és Vidéke /mesék, írások, riportok hetente                                      1994-1996: Őrségi Kalendárium /munkatárs, író
1996-1997: Debreceni rádió /mesék                                                                                1999-2006: Origó, Dunaújvárosi Hírlap, cikkek
2004: Komédium Színház pályázat, Kilenc szerző színt keres /drámaantológia             2007: Likból lett leány, Bogárd és Vidéke Kiadó
2010: Álomsárkányok /regény, Concord Media Jelen Temesvár, a Szülőföld Alap támogatásával
2010: recenziók, Nők Lapja, Diplomata Magazin
2007: online megjelenések /Dokk, Napút, Holdkatlan
2011: A likból lött leány, Concord Media Jelen, Arad                                                     2014: Mesterek és Tanítványok / novella
2025: Keresztcsontcsók / novelláskötet, Bogárd és Vidéke Kiadó