"Nincs olyan téma, amit nem írtak meg"

Gulisio Tímea: Kolozsvárott született. Mit jelent Önnek a székelység? Ha Erdélyre gondolok, a szép népdalok, a havas táj, a népmesék jutnak eszembe. Milyen a székely gondolkodás? Milyen egy székely író?

Magyary Ágnes: Édesapám családja kolozsvári, én ott nőttem fel. A nyarakat Székelyföldön töltöttem az anyai nagymamámnál. Tehát csak félig vagyok székely. Az egyik sógornőm, aki szarvasi, azt mondta, amíg nem lett egy székely férje, addig azt hitte, a székely viccek csak humorosak, de azóta tudja, ezek a valóságot rögzítik.    

Nem tudom, milyen a székely író, azt sem tudom, van-e ilyen. Ez is talán olyan, mint a női író: vitatkozni lehet róla, vajon létezik-e; de aztán, ha udvarias akar lenni az irodalmi közeg, akkor arra jut: nincs. Ha viszont megtalálja magában az ősmacsót, akkor kitalálja: igenis létezik. A székely író is valami hasonló lehet. 

Amikor megjelent Az örök székely című regényem, néhány bicskanyitogató kritika is született róla, ezekben mindenféle rondaságokat róttak fel nekem a kritikusok, olyat is, amit nem követtem el. Egyértelműen a témaválasztás ingerelte fel ennyire az ítészeket.  Ez egyben arra is rámutat, milyen nehéz egy adott témának kitörni a közhelyek (fenyves, medve és csavaros észjárás stb.) és az előítéletek sűrűjéből.

Nekem, mint regényírónak nincs szükségem arra, hogy tudjam, milyen a székely észjárás, mivel én nem realista irodalmat művelek, hanem fantáziából dolgozom. Mondhatni: ki tudom találni és megteremteni magamnak a székely észjárást. Ez tehát olyan, mint Sándor Zsigmond – a regényem főhőse –, akinek a legnagyobb gondja, hogy nem tud meghalni, és ez már eléggé zavaró. Ez a paradox helyzet mozgatja a regény cselekményét, és egyben jó ürügy arra, hogy szabadon lehessen mozogni térben és időben, ez rám, mint regényíróra, mindig felszabadítóan hat. Így aztán Sándor Zsigmond az évszázadok tapasztalatával és traumájával a lelkében meglehetős vehemenciával igyekszik igazgatni a családja és az egész falu életét, amikor éppen nem sodorja el a történelem a mohácsi csatába, az 1948-1849-es szabadságharcba stb.; így mondhatni a múlt és jelen a szimultán van jelen a regényben és Sándor Zsigmond elméjében.    

GT: Műveire jellemző az önéletrajzi ihletettség, és a testi tapasztalatok, különösen a betegséggel való együttélés mély, intellektuális ábrázolása. Legújabb könyve a Testodüsszeia esszéregény. Nevezhetjük betegségkönyvnek? 

MÁ: Nevezhetjük, miért ne. Nagyon megszerettem az esszé műfaját az utóbbi években, és szerettem volna valami egészen triviális témáról esszét írni, abból a megfontolásból, hogy szerzőként sokszor túlbonyolult vagy rafinált szüzsében véljük felfedezni az eredetiséget, miközben az irodalomra is igaz: a kevesebb több. És mi lehetne hétköznapibb, mint amikor odalesz az egészség. Mindenki volt beteg, ha más nem, de egy kiadós influenzán már átesett. De mégis mit tartunk betegségnek? Vagy mit gondolunk az egészségről? Egyáltalán, mit tudunk kezdeni a szenvedéssel? Ezekre a kérdésekre minden korban meglepően eltérő válaszokat adnak.

GT: Mennyiben érzi fontosnak, hogy egy író őszintén beszéljen betegségéről?

MÁ: Ezzel mindenki azt tesz, amit akar. Nem kötelező jellegű saját nyavalyáinkról a nagyérdeműnek lamentálni, bár mintha korunkban ez elvárás lenne. 

Amikor a Testodüsszeia című esszémet írtam, elolvastam sok másik szerző hasonló művét: kíváncsi voltam, mit kezdenek a szépírók a saját betegségeikkel, amikor azokról esszében próbálnak értekezni. 

Az egyik író például szerzők hosszú sorának tesz szemrehányást, többek között Borgesnek, hogy nem írnak eleget és behatóan – szerinte – a betegségükről. 

Az Isten betűje című Borges novellában a maják verembe zárnak egy elfogott spanyol konkvisztádort, aki a sötétben vaksin tengődik és mindenféle misztikus élményben lesz része. Az író olyan érzékletes részletességgel írja le a sötétségben való tapogatódzást, vagy amikor egy-egy résen mégis csak beszűrődik némi fény, hogy nehéz nem arra gondolni: itt a szerző a saját tapasztalatait írja le. 

Borges így beszél a saját szembetegségéről, nem egyes szám első személyben, hanem egy novella hősének a bőrébe bújva.   

GT: Írásai a komoly témák ellenére gyakran humorosak, erősen működik bennük az önirónia. Mit jelent Önnek a humor, miért fontos, hogy egy alkotó embernek legyen öniróniája?

MÁ: Az irónia és a humor némi gyanakvást kelt a magasirodalom körében, ami annál fogva is módfelett érthetetlen, hiszen a magyar próza nagymesterei is előszeretettel és mesterien kezelték az iróniát, gondoljunk csak Kosztolányira, Ottlikra, Esterházyra, vagy ha már a székely írókról esett szó, akkor Tamásira stb. 

Én a humorral, iróniával dolgozom. Bár érdekes tapasztalat volt, hogy a múlt nyáron, amikor felkérést kaptam a gyulai irodalmi humorfesztiválon való részvételre, vért izzadtam, amíg képes voltam valami humorost összeeszkabálni. 

GT: Prózája műveltségről, olvasottságról árulkodnak. Gyakran idéz klasszikusokat, párbeszédet folytat velük. Ön szerint mennyire nélkülözhetetlen egy írónak az, hogy sokat olvasson?

MÁ: Ha valaki veszi a fáradságot, hogy olvasson, akkor mindenképpen érdekes felfedezéseket tesz. Először is azt, hogy nincs olyan téma, amit nem írtak volna már meg, és jó eséllyel kiválóan. 

Nehéz meghatározni azt, hogy mi a sok, de igen, fontos olvasni. Az író a nyelvvel dolgozik, márpedig az igényes nyelvvel leginkább szépirodalmi szövegekben lehet találkozni. Ezért szeretek költőket olvasni, mert ők sokkal eredetibb módon bánnak a nyelvvel, mint a prózaírók. Jól lehet lopni tőlük. 

Most például Viktor Pelevin Transzhumanizmus Rt. című regényét olvasom. Nagyon kíváncsi vagyok, mit kezd egy másik író azzal, amikor kitalál egy komplett idegen világot, azaz a jövőről ír. Mert most én is egy ilyen regényen dolgozom.  

GT: Több idegen nyelven is beszél, nyelvet tanít. Mit ad hozzá egy író életművéhez, ha eredetiben olvashatja a külhoni szerzők műveit? 

MÁ: Nagy ajándék, ha tudunk egy másik nyelven vagy nyelveken szépirodalmat olvasni, de ami még ennél is fontosabb szerintem az, hogy alaposan ismerjük egy másik nemzet irodalmát, kultúráját. 

Nem születhetett volna meg a Madrid című esszékötetem, ha nem végeztem volna el a spanyol szakot. Nyilvánvalóan nem csak arról van szó, mennyire ismerem a nyelvet, hanem arról: mennyire ismerem az ország kultúráját.    

GT: Írásaiban filozófiai témákat feszeget. Mely filozófusok hatottak Önre leginkább és hogyan?

MÁ: Ebben a tekintetben meglehetősen szertelen vagyok, és távolról sem lehetne következetesnek nevezni. Össze-vissza olvasok, mikor mi jut eszembe. Ámbár a történetek képesek hosszú távon lekötni, és a filozófia nem történetekkel dolgozik. 

GT: A Testodüsszeia – ahogy nevéből is sejthető – sokszor utal ókori görög mítoszokra. Beszélne Magyary Ágnes saját „mitológiájáról”? Miképp köthetők ezek modern világunkhoz?

MÁ: Izgalmasnak találtam az ókori gondolatokat ennek a kornak a mentalitásával ütköztetni. Néhol nincs is akkora különbség, mert amikor Seneca hisztizik egy viharba keveredett hajó fedélzetén, mint valami nagyvárosi hipszter, akinek éppen lesüllyedt a koffein-szintje, azt követelve, hogy azonnal tegye partra a hajóskapitány, akkor joggal magunkra és ennek a kornak a türelmetlenségére ismerhetünk. 

És természetesen különbségek is vannak. Vegyük például az öngyilkosságot: nemcsak az Ószövetségben, de az ókori Rómában is úgy vélték: jobb, ha az ember öngyilkos lesz, mintsem, hogy folt essen a becsületén. Ma viszont erről vagy elmarasztalóan gondolkodunk a keresztény kultúra hagyományainak jegyében, vagy úgy véljük, mindenkinek joga van eldönteni, mikor akar meghalni.   

GT: A manapság divatos műfajok érdeklik, tud hozzájuk kapcsolódni? 

MÁ: Kérdés, mit tekintünk divatos műfajnak. Engem érdekelnek témák, és ezekhez kell formát, műfajt keresnem. Mint például a betegségről vagy a spanyol kultúráról esszében volt kényelmes mesélni, de a széppróza az én igazi otthonom. Ha az a kérdés, hogy a zsáner vonz-e, arra az a válaszom, hogy nem, nem igazán.   

GT: Elárulja, min dolgozik most?

MÁ: Miért fél az ember ebben a korban, amelyben minden józan számítás szerint sokkal több kényelemmel rendelkezik, mint bármikor máskor? Vajon miért retteg a világvégétől és vizionál mindenféle világkatasztrófákat: klíma apokalipszist, atomháborút stb. miközben kedvezményes jeggyel bármikor Rómába lehet repülni, kétpofára avokádót zabálni és eltökélten mindenféle divatos kütyüket nyomkodni?   

Regényt írok. Disztópia, de nem zsáner. Ebben az esetben a disztópia inkább körülmény, mint ok. Engem az érdekel, hogy az általam kitalált világban, miképpen döntenek és mozognak a szereplőim. Ez a regény a keresésről, a titkokról és a rettegésről szól. Szinte minden szereplőnek súlyos titkai vannak, így a keresés és a titkok elfedése, illetve felfedése mozgatják a cselekményt, miközben alkalom nyílik arra, hogy elgondolkodjam: micsoda szabályrendszer képes működtetni egy adott társadalmat, és ezek a szabályok miképpen szolgálják annak a közösségnek a boldogulását, avagy a romlását.

De a legfőbb kérdés – legalábbis számomra – változott-e az ember, ahhoz képest amikor a barlang mélyén attól reszketett, hogy ha kimegy a barlangból megeszi őt a mamut, de ha nem megy ki, akkor meg éhen hal. Ma már nem kell félni a mamuttól, de attól igen, hogy valaki ellophatja az identitását az interneten, vagy hogy a gépek átveszik az irányítást az ember élete felett. A körülmények mások, az ember démonjai átalakultak, de a félelem ugyanaz.      

--------------------------------------------------------------------------------------------------------