"A szöveg sosincs kész, ahogy mi sem"

Meddig alakítható egy szöveg? Miért fontos a műhelymunka, a külső szem, milyen tanácsokat fogadjunk meg, illetve mikor hagyatkozzunk egyéni megérzéseinkre? Ilyen, és hasonló kérdésekre kerestük a választ Fehér Enikővel, a Háttérzaj irodalmi kör egyik alapító tagjával. 

Kopriva Nikolett interjúja. 

Kopriva Nikolett: Rendszeresen tartasz irodalmi műhelyt a Fekete Zaj Fesztiválon, szervezel túrával egybekötött felolvasásokat, de szexshopba és temetőbe is vitted már az irodalmat. Az irodalom hagyományosnak vélt terei között ennek ellenére még mindig a kivilágított asztal, a színpad, a könyvtár szerepelnek. Mi az üzenetértéke a helyszínválasztásaidnak? 

Fehér Enikő: Az elején szeretném tisztázni, hogy az erdei felolvasások többnyire a Háttérzaj irodalmi körön belül történnek, a szexshop és temető kettőse pedig Ráday Zsófival közös ötletünk a kis halál-nagy halál szójáték alapján. Szóval ezek a szokatlan terek nem csak az én agymenéseim, mások munkája, agyalása és támogatása is jócskán benne van. Emellett még mindig sokkal többször olvastam fel hagyományos környezetben. Érdekes, hogy kanonizált irodalmi térnek számít a kocsma is, gyakrabban zajlik ott irodalmi esemény, mint a könyvtárban vagy színpadon. Sokkal furcsább könyvtárban felolvasni, ott pavlovi reflex, hogy suttogni kell. 

A természet számomra ugyanolyan otthonos, sőt, talán jobban is esik, mint egy zárt tér. Alapból a feszességet, feszengést nem szeretem, ez mondjuk nincs térhez kötve. Jót tesz egy szövegnek, ha a természetben hangzik el. Voltak ezzel kapcsolatban kísérteties pillanatok, megelevenedett egy-egy írás. Most a legutóbb a Háttérzaj irodalmi körrel december 21-én tartottunk napköszöntő felolvasást a Filozófusok kertjében. Köd, hideg, azt hittük, egy lélek sem lesz. Aztán mikor Leczo Bence Irány Kreutzenburg! című novelláját olvasta fel, ahol egy német vámpírvadász horda éppen támadásba indul, megjelent egy barbáran rivalló gyerekcsoport játékkardokkal. 

A szexshopban és temetőben való felolvasást is kifejtem. Előbbiben felkért szerzők olvasták fel erotikus szövegeiket, utóbbiban pedig bárki felolvashat bármit, de olyan szerzőtől, aki már nem él közöttünk. Jó erotikus szöveget baromi nehéz írni, a helyszín is erősen tabusított – én egyébként ezalkalomból jártam először szexshopban. Szerencsém volt, egy barátom dolgozott a helyen, és mint egy múzeumban, mindent megmutatott, lehetett kérdezni, pozitív élmény lett az egész. Voltak relikviák a kilencvenes évekből is, kiderült, hogy a helyet ’96 óta egy házaspár viszi, de újabban veszélyben a bolt egzisztenciája, alig van forgalom.
A temetői kaland pedig nagyon megrendítő volt. Néha nem árt emlékeztetni magunkat arra, hogy akárhogy kapálózunk, életművünk hasonló helyen, mégha nem is díszes pantheonban fog véget érni. Számomra ez nem nyomasztó, inkább fontos figyelmeztetés. Kell a memento mori. 

Üzenetértéke nincs különösebben a helyszínválasztásnak. Nem szeretnék olyan szerző lenni, aki csak kávéházban meg könyvtárban érzi komfortosan magát, persze nem tudom, van-e ilyen ember egyáltalán. Mindegy a helyszín, a lényeg a szöveg.

KN: Milyen indíttatásból hívtátok életre a Háttérzaj irodalmi kört 2016-ban? 

FE: Tíz éve páran kiábrándultunk az irodalmi életből. Nagy szó ez a kiábrándulás pályakezdőknél, én tizennyolc éves voltam, de akkor az a műhely, ahova addig többen jártunk, nem volt igazán biztonságos tér. Írni viszont szerettünk volna, így alakult a Háttérzaj, amiben eleinte voltak vendégmentorok, végül egy egymást támogató baráti körré szelídültünk. A szlogenünk az elejétől fogva: utálom az irodalmat és a zene is szar – ezt nagy adag iróniával és szeretettel kell érteni, hiszen életünk legfontosabb két tényezőjéről van szó. Az is fontos volt mindannyiunk számára, hogy az irodalmat ne egy elitista elefántcsonttoronyként kezeljük, ahová csak a kiválasztottak csatlakozhatnak, hanem demokratikus tér lehessünk, ahol önazonosan meg lehet szólalni. Ehhez jó felület lett volt tagunk, Hegedűs Nóra javaslatára a fanzine.

Most sokan élik a 2016 iránti nosztalgiát, érdekes, mennyit változott a világ azóta. Felértékelődött a kézzel készített kiadvány, viszont mintha már nem lenne annyira élő a matricakultúra, mint a kezdetekkor. Ami változatlan, a saját hang, saját esztétika minden szerző esetében. Mindegyikük megszólalási módját nagyon szeretem, másképp nem is lenne értelme.

Ezalatt a tíz év alatt velünk is sok minden történt: készült velünk interjú a Forbes-ban, az ELTE-n előadhattunk a tevékenységünkről, részt vehettünk temesvári artbook fairen japán, görög, svéd alkotók között, tagok jöttek és tagok mentek, bővültünk, jelenleg egy hatfős keménymagunk van, de várjuk a hozzánk csatlakozni vágyókat. 

KN: Hogyan működtök, miként épül fel tevékenységetek? 

FE: Ami a kezdetek óta állandó, hogy igyekszünk minden felolvasásra fanzine-t, egy kis illusztrált kiadványt készíteni az elhangzott szövegekből. Itt mindenki a saját oldaláért felelős, a szövege mellett a vizuális lenyomatát is megkapjuk. Nem ritka az sem, hogy egy fanzine-ben megjelent szöveg később szerkesztett formában irodalmi folyóiratban is helyet kap. 

Szeretnénk visszahozni még a covid idején elkezdett rádióműsorunkat is a Lahmacunon. (Itt visszahallgathatóak a korábbi részek: https://www.lahmacun.hu/shows/hatterzaj) Ezekben az adásokban könyveket ajánlunk, vagy éppen lebeszélünk róla, aktuális témákat vesézünk ki, valahol a kötetlen baráti beszélgetés és a szakértői meglátások között. A cél itt is az, hogy ne csak irodalommal foglalkozókhoz, hanem mindenkihez tudjunk szólni. 

Emellett próbálunk havonta összegyűlni szövegműhelyre, hol nyitott, hol zárt formában. Viszonylag laza struktúrában működő kör vagyunk a többi irodalmi műhelyhez képest, nekem nagy szabadságot ad, hogy van egy hely, ahol nem kell, hogy előjöjjön az irodalmi megfelelési kényszerem. Ráadásul ismernek legalább tíz éve, láttak már tőlem rosszabbat is.

KN: A Háttérzaj szövegműhely is, meglátásaitokkal segítitek egymás irodalmi fejlődését. Ez hogyan történik? 

FE: Igyekszünk teret adni a kísérletezésre. Mindannyian más célt tűztünk ki, eszerint értékeljük az írásokat. Van, akinek terápiás eszköz az írás, van, aki aktívan publikál, minden út ugyanolyan fontos. A lényeg a konstruktív kritika. Izgalmas belegondolni, hányféle életszakaszban láttuk már egymást a fennállás tíz éve alatt. Nem csak alkotói, hanem magánéleti szempontból is végigkísérjük egymás felnövéstörténetét.

Publikálás előtt is jó bedobni szövegeket csekkolásra, illetve úgy gondolom, mindannyiunknak sokat ad, hogy évről évre felolvashatunk a Fekete Zaj fesztiválon. Ott sok értő, figyelő kritikát kapunk olyanoktól is, akik nem feltétlenül foglalkoznak irodalommal. Egymás fejlődését nem csak irodalmi szempontból támogatjuk, ha nincs a Háttérzaj, feleennyi zenét, filmet ismernék. 

KN: Tapasztalataid szerint miként fogadják az alkotók a kritikát?

FE: Nehéz erre válaszolni. Vannak persze fázisok, talán mindenki, aki írásra adta a fejét, meg volt győződve arról, hogy ő zseni, csak még nem tudja a világ. Aztán az első – remélhetően konstruktív – kritikánál mindenki rájön, hogy talán még nem feltétlenül zseni. De ez annyi mindentől függ, kezdve a habitustól, az aznapi hangulaton át egészen a kritikushoz való viszonyig. De mindenképp szükség van kritikára, ha másért nem, hát azért, hogy elgondolkoztasson. 

KN: Szövegeid kapcsán számodra melyik kritika, meglátás stb jelentett nagyobb tanulságot, amiből később építkezni tudtál? 

FE: Húzni! Feltenni a kérdést, tényleg kell oda az a szó? Ha nem, hát húzni. Egészen addig menni, amíg meg nem lesz a legmegfelelőbb. Még a hosszabb próza esetén is. Aztán miután kihúztam a felét, megírni hosszabban, továbbra is felesleges szócséplés nélkül. Gyakorolni, játszani a szöveggel. Általában ezek. 

Konkrét tanácsok: Kemény István kérdése jön fel bennem gyakran, a hajdúböszörményi írótáborból: le tudnád rajzolni? Látod a fejedben?

Illetve talán eddigi életem legfontosabb szerkesztői mondata Kiss Anna költőtől: úgy néztem a verseit, Enikő, mintha én írtam volna, eszerint húztam, vagy írtam hozzá. Csodálatos volt, minden észrevételéhez hozzátette kuncogva, hogy én ezt megtehetem, hiszen én írtam. 

KN: Honnan tudhatom, hogy egy kritikai meglátás jó nekem, illetve mikor ne fogadjam meg azt? 

FE: Nem tudom. Egy adott meglátás szólhat a kritikusról, aktuális állapotáról. Azt nagyon utálom, mikor valaki ugyanazt a kritikát osztja szövegtől függetlenül. Mindenkinek volt olyan tanára, aki egész karrierje alatt megélt húsz darab szavajárásból. Na ez műhelyvezetőknél sem ritka. Ha azt érzem, hogy valakit nem izgat különösebben, mi lesz a szövegem sorsa, inkább arra koncentrál, hogy önfényét polírozza frappáns mondatokkal, akkor lehet a kritikáját sem veszem olyan komolyan. 

Ha valakin azt érzem, az adott pillanatban neki is fontos játszani ezzel a szöveggel, az viszont rengeteget ad.

KN: Érzésed szerint miben változott az elmúlt 10 év szövegtermése, és milyen irányba? 

FE: Ahogy a világ is változott óriásit, úgy a szövegtermés is, gondolom. Nem szeretnék a mindent látó elemző szerepében tetszelegni, tíz évet nem látok egyben át, de láttam és látok divatokat. Azzal valószínűleg senkit nem lepek meg, ha kiemelem az autofikciót, mint sztártémát. 2014-ben publikáltam először, a megboldogult Szőrös kőben (felvidéki irodalmi folyóirat), azóta mondjuk, hogy követem a publikációkat – na persze nem úgy, ahogy Purosz Leonidasz tette az elmúlt egy évben, holott úgy illene. Talán ezek a felületbeli átalakulások is alakítják a szövegtermés milyenségét. A megszűnő, átalakuló, tetszhalott, bebábozódó stb. folyóiratkultúra alakít minket. Vannak barátaim, akiknek egy-egy folyóirat bölcső, ami megtart, ahová vissza lehet térni, és ez óhatatlanul alakítja a megszólalási módjukat is. Én nem vagyok ez a típus, inkább kísérletezek, izgalmas látni, ahogy egy-egy szöveg helyet talál magának. A szűkülő, ugyanakkor átalakuló tereket érzékelem.

KN: Hogy látod, a költészet vagy a próza trendibb ma? 

FE: A megjelenésekben kiegyenlítettnek tűnik a viszony, azt viszont a műhelyezés és táborozás alatt észrevettem, hogy versíróból van több – ez adná a trendiségét? Nem tudom. Az viszont biztos, hogy a lírások gyanakodva néznek a prózásokra és fordítva, így mikor előadom, hogy én bizony mindkettőt írok, mindenhonnan megkapom a hitetlenkedést. Járok prózaműhelyre és líraműhelyre is ennek megfelelően, felületes érzékelésem, hogy a lírásoknál jobban vérre megy a dolog, a prózások inkább a szöveg öröméért vannak ott. 

KN: Milyennek látod a digitalizáció hatását, és hogyan viszonyulsz hozzá? 

FE: Néha rádöbbenek, hogy mikor születtem, még vezetékes telefonunk sem volt, most pedig akár Kenyában is hasít a mobilnetem. Mi változott eközben? Ezt hadd ne én válaszoljam meg. 

Szeretnék analóg lenni, vagy legalább néha kiszakadni, ugyanakkor imádom, hogy bármilyen zenét hallgathatok bármikor. Ahogyan olvashatok is bármit. 

Azt szeretném, ha én használnám az eszközt, és nem az eszköz engem. 

KN: Egyéni pályádon mennyiben segít, esetleg akadályoz az aktív érintkezés mások szövegeivel? 

FE: Tehát hogy olvasok? Vagy mit értünk aktív érintkezés alatt? Muszáj olvasni, minél többet, aki azért nem olvas, hogy megóvja a saját zsenijét más szerzők mocskától (mennyi ilyet hallottam!), az butus.

KN: Pályakezdőnek nagy segítséget nyújthat a műhelymunka, akkor is, ha ezt többen nem ismerik be. Szerinted van olyan pont, ahol el lehet engedni a külső meglátásokat? 

FE: Én még olyanról csak a Kezdő írók facebook-csoportban hallottam, hogy a műhelymunka ártalmas, kíváncsi vagyok, kik azok és miért nem ismerik be. Nekem többnyire jó tapasztalataim vannak vele, viszont azt fontos leszögezni, hogy egy műhely nem tollbamondás, attól mert átmásoljuk a korrekciókat, még nem lesz jó. A szöveg sincsen sosem kész, ahogy mi sem. A nyelv gyurma, ami sosem szilárdul meg. De nagyot mondtam. Jaj. 

Fehér Enikő 1997-ben született Tatabányán. Verset és prózát is ír, első novelláskötete, Az analóg ember 2024-ben jelent meg. 2025-ben Móricz Zsigmond irodalmi alkotói ösztöndíjban részesült. A Háttérzaj irodalmi kör alapító tagja, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Irodalomtudományi Doktori Iskolájának doktorandusza, kutatási témája a magyar fanzine. Meghalni ráér.