"Én a versírást isteni kegyelemnek tartom"

Hogyan születik a vers? Az alkotás folyamata csak ritkán tárul fel, hiszen a költők többnyire kész szövegekkel jelentkeznek. Interjúsorozatunkban arra keressük a választ, hogy mi történik valójában versírás közben: költőket kérdezünk arról, hogy hogyan dolgozik bennük a nyelv, mitől sűrűsödik verssé a szöveg, mikor dől el, hogy valami verssé válik, vagy megsemmisül út közben. 

Sorozatunk legújabb részében részében Lajtos Nórával beszélgetünk. Siska Péter interjúja. 

Siska Péter: Hogyan kezdődik el benned egy vers? 

Lajtos Nóra: Háromféleképp  artikulálódik bennem egy vers: vagy valamilyen külső környezeti tényező indít el bennem egy gondolatsort, vagy egy erős belső késztetés. Ez utóbbi a jellemzőbb. Általában azonnal egy verssor az, ami nem hagy nyugodni, és érzem, hogy ebből vers születik majd. Azt is tudom, mikor feszíti szét a vers kereteit egy sor, s abból próza lesz. S adódik olyan is, amikor felkérésre alkalmi verset írok. Annak pedig személyes töltetet ad a versben megszólított alany.

SP: Rendszeresen vagy rendszertelenül írsz? Vannak alkotói rítusaid?

LN: Vannak olyan alkotói periódusaim, amikor mindennap írok verset. Ez akkor történik meg, amikor nem köt le egy fontos, határidős tanulmány- vagy kritikaírás. Persze ekkor is be-becsúszhat egy-egy vers. Alkotói rítusom talán, hogy nem cetlizek, mindent számítógépbe írok, ha kell, éjjel is képes vagyok kikelni az ágyból, s bekapocsolni a laptopom. Egoista attitűdnek hangozhat, de amikor megnyitok egy word dokumentumot, először dőlttel beírom középre a nevemet, próbálok valami munkacímet adni a versnek, majd leírom azt a sort, ami az esetek 80-90%-ában meg is őrződik.

SP: Előfordul, hogy az alkotói munka során a vers kikerül az irányításod alól?

LN: Ritkán. Olyan, mintha egy külső személy súgná a verset, és nekem csak az a dolgom, hogy leírjam. Többször elmondtam már, hogy én a versírást isteni kegyelemnek tartom, és biztos vagyok abban, hogy egyedül én ezeket a verseket nem lennék képes megírni. 

SP: Mikor bízol meg a saját soraidban, és mikor gyanakszol rájuk?

LN: Először azt gondoltam, hogy a válaszom az lesz, hogy eléggé megbízom a saját soraimban. Aztán eszembe villant, hogy akkor miért van az, hogy amikor megírtam egy verset, vagy legalábbis úgy gondolom, hogy kész a vers, akkor elküldözgetem olyasvalakiknek, akiknek számítok a kritikájára. Már ismerem azokat a személyeket, akik konstruktívan meg merik írni, min javítanának rajta, vagy mit húznának ki, mert a többség inkább gratulációkkal jelez vissza. A korrigálási javaslatokon elgondolkodom, és azt kell mondanom, több, mint a felével egyet tudok érteni. Egy verssorra akkor gyanakszom, amikor több, mint egy percen át gondolkodom rajta. Az gyanússá válik a számomra, mert általában folyamszerűen ömlik ki belőlem a vers, és ha egy percig valamin gondolkodni kell, az kezd gyanússá válni, hogy ott megakadtam, s akkor „begörcsölök”.

SP: Hogyan viszonyulsz a magyar költészeti hagyományhoz? Van olyan költő, akinek nyomaszt az árnyéka?

LN: Ez egy nagyon szép kérdés. Költőként mindenképp másként, mint anno magyartanárként. Magyartanárként úgy gondoltam mindig is, hogy minden alkotó verséhez úgy kell hozzáállnom, mintha az lenne a legkedvesebb szerzőm legkedvesebb verse. Minden diáknak más az ízlésvilága, és nem akartam, hogy tanárként, aki egyfajta példakép lehet a számukra, megmondja, mi a kedvenc verse. Autonómiát akartam ezzel adni nekik, még akkor is, ha így olvasva hiteltelennek gondolnak az interjú olvasói. Költőként már meg merem azt tenni, hogy saját iránytűm szerint vélekedjek a magyar költészeti hagyományról. Elsősorban a 20. századi és kortárs irodalmunk határozza meg költészetemet. József Attila a favoritom. Azt hiszem, az ő árnyéka nyomaszt a legjobban, s utána a Nagy Lászlóé. József Attilában az a gazdag képiség és metaforakincs, ami utánozhatatlan szerintem, nem mintha másolni szerettem volna valaha is, csak sokáig a hatása alatt írtam. Szonettkoszorú-íráskor mindig azt érzem, hogy soha nem érek fel még a bokájáig sem, ez egy kicsit megállít a versírásban, de aztán mégiscsak befejezem a verset. Nagy Lászlóban olyan népies hangütést és eredetiséget érzek, amelyek példaértékűek a számomra. Az erdélyi magyar költészetből Dsida Jenőt és Szilágyi Domokost emelném ki. A kortársak közül Tóth Erzsébet, Ágh István, Nagy Gáspár költészete, vagy közvetlen költőtársaim közül: Iancu Laura mélyen hívő versei, Nagy Zsuka egészen önálló költői attitűdje, Varga Melinda természetközeli és szerelemfókuszú-erotikus költészete, Lőrincz P. Gabriella tiszta nemzeti hagyományokat hangsúlyozó, kárpátaljaiként a háborút megverselő költészete, Farkas Gábor, illetve Both Balázs anyasirató és önmaga számára hitet parancsoló költészete hat rám.

SP: Van belső cenzorod, aki figyel, miközben írsz?

LN: Erről már korábban szóltam: az én belső cenzorom az égiekből figyeli a billentyűzet-koppanásaimat. Hogy konkrétabbat is említsek: magasra teszem mindig a lécet magamnak, és ha úgy érzem, hogy ez most egy középszerű vers lett, akkor van, hogy elszégyellem magam önmagam előtt. 

SP: Mikor érzed, hogy a vers kész? Egyáltalán, befejezhető a vers?

LN: Nem tudom, miért s hogyan, de azt megérzi az ember, hogy mikor tegye ki a pontot a verse legvégére. Ha már nincs több mondanivalóm, sőt, olyankor, amikor egy-két óra múlva újraolvasom, vagy másnap, akkor inkább húzok belőle, mint beleírnék, mert attól csak feszesebb lesz a vers. Igen, befejezhető, ahogyan egy zenemű is, amely megérkezik a nyugvópontra. Ez lehet egy halk lezárás, de akár egy erőteljes akkord is. A festménynél nem tudom megítélni, hogy nem férne-e el még egy utolsó utáni ecsetvonás a kép bal alsó sarkába például, ahhoz nem értek. De a vers akkor van készen, ha a belőlem kiáradó sorok egyszer csak partot érnek, azaz rátalálok egy megkérdőjelezhetetlen utolsó verssorra, vagy gyakran egyetlen zárszóra.

SP: Mit kezdesz azokkal a szövegekkel, melyek végül nem váltak verssé? Megsemmisíted vagy újraírod őket?

LN: Nagyon-nagyon ritka, hogy egy kudarcra ítélt verset én újraírjak. Egyszerűen kitörlöm őket. Habár volt már olyan eset is, hogy átmentettem a kudarc-versből egy-egy sort, vagy szót, amelyektől nem tudtam megválni. Mert a költő olykor rigolyás és makacs is tud lenni, nagyon kevésszer engedi meg magának, hogy egy szerinte jól sikerült sort, szót töröljön. De lehet, csak én vagyok így ezzel. 

SP: Melyik verseddel küzdöttél meg leginkább? A nyelv állt ellen, a téma, vagy valami más?

LN: A szonettkoszorúimmal. Ott ugyebár a Mesterszonett megírásával kell kezdeni a 14 darab szonett megírását. Szóval ott a forma az, ami nagyon erősen gúzsba köt, nem is értem, miért erőltetem ezt a műformát, gondolom, kihívásból. 

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Lajtos Nóra 1977-ben született Püspökladányban. Élete első felét Nádudvaron töltötte, azóta Debrecenben él. Bella István-díjas, Tokaji Írótábor Hordó-díjas, Napút-nívódíjas szerző, akinek munkásságát az idén az Irodalmi Jelen költészeti díjával ismerték el. Irodalomtörténész, költő, író, kritikus. Eddig 12 könyve jelent meg, publikációinak száma több, mint félezer. Tagja a Magyar Írószövetségnek és a PEN Klubnak. Jelenleg Tóth Erzsébet-monográfián dolgozik a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasaként.