Hibát dédelgetve

Hibát dédelgetve
a múló, szép időben
azt hittem, egy percre
kicserélődtem,
s elhagyom a lepkéket,
elhagyom az ágyat.
elhagyom az életet,
ezt a sivár hazai tájat.

Hibát dédelgettem,
hogy utamra gondoltam,
s őszinte önsajnálattal
katonának vonultam,
mártíroknak hazug mása
kívántam egykor lenni.
s a mindenható semmiségnek
pusztán megfelelni.

Hibát dédelgettem,
mikor asszonybőrt akartam,
s álmaimban csecsemők
díszöltönyét varrtam,
hisz nincs menyegző,
nincs csecsemő,
nincs férj, óh, nincs hűség.
Nemes kínba torlaszol
e rémes egyszerűség.

Hibát dédelgettem,
hogy nőnek láttam magam,
s éjjelente azt hittem,
édes hang túrja hajam,
karcolt sikolyok és macskák
rút nyögésbe altat el.
Naiv gyengeség a hiba,
s hányszor követem még el?!

Hibát dédelgetve most is
elúszom az árral,
nem törődik víz okozta
lángszínű sok kárral,
foltos leplek, könnyű dalok
éles szárnyán szállok,
s fekete köd mámorában
Tudom, hogy hibázok.

(De hogy hol, hogyan, miképp teszem,
nem tudja már Az Isten sem.)


(Szeged, 2006. 11.11.)






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.