A Sánta Vénusz

Kirabolták már Jeruzsálemet; s leomlottak Bizánc falai,

Vandálok dúlták fel Rómát, s elbukott a rothadt Nyugat,

Édentől keletre a Vérbaj már mindent felzabált,

S a Múzsák szégyenükben már letépték arcukat.

Megsebzett griffek vérétől piroslott már az ég,

Egy Gőgős Herpesz pöffeszkedett a világ végén,

Éhen halt már minden Agytumor, mikor én

Megkísértett Krisztusként álltam a Szakadék szélén.

Reszkettem, s már oázist izzadtam a rideg sivatagba,

Hol titkon gyerekeket kínzott egy pedofil falusi bíró,

Fáradt voltam; s már kedvem se volt a Megváltáshoz,

Mikor hirtelen bokán csókolt egy csodaszép Kígyó.

Sóbálványként néztem, ahogy végigkúszik rajtam,

Majd fülembe sziszegte, hogy csak engem szeret,

És miután fájón-kéjesen a nyakamba harapott,

Villás nyelvével végignyalta izzadt testemet.

A hatalmas világ minden királyságát ígérte nekem,

Meg ezernyi beteg gyönyört, nikotint és rumot,

Mert ha követem, kereszthalál nélkül leszek Isten,

Csak köpjek le minden szentet és evangéliumot.

Elcsábultam, és mikor aláírtam a véres pergament,

A világ elsötétült, de kigyúltak új, titokzatos fények,

A földből gnómok jöttek, kik szeráfként énekeltek,

S a Semmiből táncot lejtettek hímnős meseszerű lények.

Fekete uszkárok sörtől bódult klimaxos szukákat hágtak,

Mikor a Kígyó egy hatalmas Vörös Sárkánnyá változott,

S miután felfalt egy Betlehemből rabolt szűzlányt,

Míg én kacagtam, minden magzatot megátkozott.

Aztán fölültem nyirkos hátára, és az egekbe repültünk,

Visítottam a gyönyörtől, és arcon köptem a Napot,

Hatalmas Hérosz lettem, s mikor a Golgotán leszálltunk,

Megfojtottam egy macskát és májba szúrtam egy papot.

Az esti alkonyban már ott volt a Zöld Tündér megkötözve,

És ekkor a Sárkány megkért, hogy csukjam be a szemem,

S mikor kinyitottam, helyette egy oly szép angyalarcú

Férfi állt ott, hogy a csodálatba belereszketett mindenem.

Ő volt a fényhozó Lucifer: arcát fehér rizspor borította,

Elöl félrefésült haja hátul copfba volt fogva egy csattal

Szemei zöldre, ajkai és körmei feketére voltak festve,

S mint egy Fáraóhoz, úgy borultam elé nagy hódolattal.

De ő felemelt, megsimogatott és homlokon csókolt,

S odamentünk a meztelenül megkötözött síró Tündérhez,

Kit véresre korbácsoltunk, majd keresztre feszítettünk,

És semmi se volt fogható e szadista gyönyörűséghez.

Míg a szenvedéstől vérrózsákat nyögött a kereszten,

Luciferrel sebesre nyaltuk a Zöld Tündér mellét,

Kinek méhében már fehér férgek szeretkeztek,

És komplexusos manók marcangolták testét.

Végül a Zöld Tündér a saját taknyába fulladt bele,

S mikor meghalt, érzékien megcsókolt a Sátán,

Isteni volt, és én rögtön leszedtem fekete köntösét,

S ujjaimmal finoman végigsimítottam a hátán.

De hirtelen ellökött magától, s letörölte arcáról a sminket,

Csak akkor láttam; én vigyorgok magammal szemben,

Mert a szép Sátán én voltam, és én titkon a Sátán,

És ily rémületet még nem éreztem életemben.

Sátán-énem minden kobra pillantása belemart húsomba,

S míg a szolgák a tündér hullánál kacagtak; én megijedtem,

Mert annyira erős, hatalmas, szép és gonosz voltam,

Hogy Ördög magam elől azonnal futni kezdtem.

Riadt összehányt Jónásként szaladtam végig a világon,

Megjártam ezer várost, hol dísznácik égettek millió könyvet,

Lábam görcsbe rándult, kiszáradtam, de nem tudtam inni,

Mert az érzelmi vámpírok megittak már minden könnyet.

Magamtól menekülve, végül egy kihalt tengerpartra értem,

S míg sírtam, egy Kölyöktigris jött, ki megfogta a kezem,

Tisztára nyalta az arcom, s hogy átölelt, elfeledtem,

Hogy egyetlen nap megtaláltam s elvesztettem mindenem.

Miután kiszívta a gennyet a gyulladt szőrtüszőmből,

Karon ragadott, és egy sötét sikoltó erdőbe vezetett,

Míg ölelkezve mentünk, azt suttogta, megmutatja

A hamis bálványok helyett az igazi isteneket.

Három nap és éjjel után egy elvarázsolt helyre jutottunk,

Hol a tornácon a leláncolt Casanova sírt egy kalodában,

Akkor jöttem rá, a Tigris a legendás Sánta Vénuszhoz

Vezetett, ki ott trónolt egy miniatűr kristály-palotában.

Kiről rengetegszer hallottam; oly szép, hogy megvet

Minden igazmondó tükröt s olimposzi aranyalmát,

Hogy Heléna és Hófehérke miatta lett anorexiás, és

Hogy Kubla kán egyetlen csókjáért odaadta birodalmát.

Egy szecessziós teremben láttam meg először őt,

Hol meztelen kurvák szedtek a földről gesztenyét,

S míg etiópok legyezték, korbáccsal verte népét,

És egy busman épp feláldozta neki az istenét.

De ez a legendás istennő sántított, mert egyszer

Bokán marta egy ezerszer megvert-megalázott skorpió,

Ráadásul mikor Hamlet udvarolt neki, késsel

Támadott rá a féltékeny homoszexuális Horatio,

S ezért vágások borították a Sánta Vénusz karját,

De ez hidegen hagyta minden rabszolgáját,

Kik naponta összeverekedtek azon, hogy ki adja be

A Sánta Úrnő nyolc órás heroin-injekcióját.

Mert az Úrnőnek millió hipnotizált rabszolgája volt,

Kik őt kürtőskaláccsal etették, s vigyázták az álmát,

S azóta nem lázadoztak, mióta egy elégedetlenkedő

Mini-Prométheusznak a Sánta Vénusz kitépte a máját.

És ekkor a Kölyöktigris bemutatott a Vénusznak,

S míg a termet fahéjas ópium és tömjénfüst hatotta át,

Átölelt és lenyalta nyelvemről a három napos bagót,

És én rögtön recitáltam neki egy szimbolista litániát.

A többieket Othelló Paranoid Szörnye zabálta, mert míg

Egy gyerekkórus énekelt, és Yehudi Menuhin hegedült,

Mint egy szeméttelepi kutya, a Vénuszra vetettem magam,

És nikotinsárga kezem valami nagyon puhába merült.

De hirtelen felkacagott, s erre lefogott Góg és Magóg,

És a Sánta Vénusz elővett egy altatóval teli fiolát,

Erőszakkal megitatták velem, elájultam, így foglyul

Ejtett, akár múltkor a Didergő Király legkisebb fiát.

Mikor felébredtem, már meg voltam kötözve; a

Mellkasomon egy horrorisztikus Baba Yaga rinyált,

A Sánta Vénusz szolgái csirkecombbal dobáltak,

És a hazug Kölyöktigris épp az arcomba onanizált.

Egzotikus bogárként petézett belém a Kilátástalanság,

Arctalan gyerekek avas szaloncukrot akasztgattak rám,

A zsíros Nero lantot ragadott s meggyújtotta a hajam,

Míg orromba harapott Ben Hur lánya, a leprás Miriám.

Nem bírtam, meg akartam halni; legszívesebben kitéptem

Volna a szívemet, hogy megetessek vele egy kutyát,

Vagy megidéztem volna egy óegyiptomi szellemet,

Hogy kaparja ki szétivott agyamat az orromon át.

Fejem fölött inga lengett és keselyűk keringtek,

Mikor a Sánta Vénusz belépett a pepita terembe,

Megsimogatott, majd levágta sámsoni hajam

És rozsdás szöget vert mindkét tenyerembe.

Úgy felüvöltöttem, hogy attól elvetélt Hitler anyja,

A fehérből néger lett, a zsidóból pedigrés árja,

A pápa ijedtében megszülte Bálám szamarát,

És szakított a világ legszebb szerelmes párja.

De a csodaszép Sánta Vénusz csak kínzott tovább,

Egy borotvapengével vagdosta pelyhedző mellkasom,

S a szörnyű fájdalomtól észre se vettem, hogy közben

Felemelkedett és elbukott a Harmadik Birodalom.

Belevéste hátamba a huszonharmadik zsoltárt,

És én a sötétségben már nem láttam a színeket,

Fáradt voltam, és már úgy kívántam a halált,

Mint József Attila a szárszói síneket.

Tízezer évig kínzott, aztán egy toronyba zárt,

Hogy naponta írjak a dicsőségére egy verset,

Rabszolgái kíséretében minden nap meglátogatott,

És miután öt órát korbácsolt, simogatott egy percet.

De a Sánta Vénusz egyszer váratlanul egyedül jött,

Levette láncaim, és szerelmet vallott nekem,

Zokogott, és én átöleltem, holott már tudtam,

Most megölöm, amiért rommá zúzta életem.

Arra kért, hagyjunk itt mindent, s utazzunk a Holdra,

De én utoljára megcsókoltam, aztán torkon ragadtam,

A Kegyetlen Úrnő meg nem üvöltött, csak lesütötte szemét,

És míg el nem törtem kecses nyakát, addig fojtogattam.  

S mikor kezeim közt meghalt, istennek éreztem magam,

Bevégeztetett, a Nap kihűlt, a Földre leszállt az örök Éj,

De a tükör előtt hirtelen én is holtan rogytam össze,

Mert így végzi minden önmagát megölő Dorian Gray.








Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.