A lélek hangai
Amit nappal elások mélyre,
Az éjjel tör elő álmomban,
S mint a partra vetett hal,
Némán vergődik a holdfényben.
Ringlispílben repül a Lélek,
Forog ebben az őrült örvényben;
Egyre mélyebbre érek
E torokfojtó sötétben.
Nappal elvakít fényed piszkos pengéje,
Éjjel titkon szúrja belém láthatatlan kését:
Órákon át izzaszt. Én végeznék vele,
De nincs arca, csak ott kísért.
Felbukkan minden jégkristályban
Nem szabadulhatok tőle,
Ott van minden elkorhadt faágban:
Nem futhatok előle.
És miközben én éjjelente
Hagymázas lidércek közt
Magamat szégyellve szedem ízekre
- Látva mindezt magam előtt,
Addig Te megfordulsz
Ágyadban és mosolyogva
A pohár vizedért nyúlsz,
Egy ismeretlent átkarolva…
(Tavasz, Nyár, Ősz, Tél
- Ünnepei már mit sem érnek.
Ünnep az volt, mikor eljöttél,
Áhítattal teli remegések!
Az Idő keze már a vállamon pihen:
Tudom, hogy egy nap
Véget ér e fájdalom s hiszem:
Emlékeddel a világ is elpusztulhat…)
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.
