(Szikla)

És elsírta ő a bánatát
mélyen a föld alatt
ahol a forrás fakad
otthonra lelt
Kő és kő között úgy repült
a felszín felé
akár a nyíl
Vérző szívét kővel állította el
és mégis
mikor jött a robbanás
az ő vére is éppoly piros volt
mint akármelyikünké
Felszínre jutott, és a kérdés
az örök kérdés
hogy miért oly bántó itt a világos
az ő szemét is marni kezdte
És elöntötte az a furcsa
ragacsos
limonádészerű fény
minden sejtjéhez hozzátapadt
De ő csak kúszott felfelé
mert szikla volt még ezer
megmászatlan
Kőre kő
és a csúcson a levegő
talán a semmi
ez a kérdés gyötörte szüntelen
vajon ott a tetején jó lesz-e
leugorni
vagy van eg ypont
ahol a fáradt utazónak
létrát tart a végtelen?

És lassan a kezévé vált a szikla
nem volt már forró
nem izzott a sebeken
És kapaszkodott egyre
mert a forrás húzta vissza
le
Lába alatt az otthon
Keresztre feszített végtelen.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.