Szobor

Óh nem!
Csak hallanád egyszer azt az unott gőgöt,
Amely arannyal bevont galambszarta ajkadról
Sasmadárként száll
A kietlen gondolatűrön keresztül!
Nem a művészet öntötte bronzba testi mivoltodat,
Még csak nem is a tested
Írta be magát a sors vendégkönyvébe,
Hanem a hatalom,
Ahogy a markodban tartott fénylő
Apró elmetöredék
Kiemelt a tömeg összegyűlt, összepréselt,
Összetömörített sötét káoszvilágából,
S te uralkodsz rajtuk,
Mert a te szemed a ködben
Halovány alakokat lát.

Hazugság! hogy most is az égre mutatsz,
Hazugság, hiszen ezt teszed, azóta,
Hogy az első rád hulló esőcseppek sava
Kikezdte öröknek hitt fizikai másodat!
Az idő bokszzsákja vagy.
Törmelékké válsz,
Ahogy a mögéd bújó részegek vizelete
Lassan kioldja belőled is a nemes(fém)et!
E maró gúny most még lefolyik rólad,
De idővel annyi kárt tesz benned,
Hogy végül te is élettelen fatörzsként
Szédülsz le arról a magaslatról,
Amin érdemeid ellenére állsz.

Jusson eszedbe,
Mikor bronzból öntött öntelt önképedet bámulva
Mindenhatónak mondod magad:
Míg Sztálinnak a nép ezer meg ezer szobrot állított,
Istennek még csak a körvonalát sem sejtjük.

2006. 09. 06.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.