Õskerék

I.

Miképp az ég lemossa föld tetőit
az árva csepp a börtön úgy bogárnak.
A sárba hullt is így terül bajával.
(Azért a fű kinő a nyár esőin)

A sorsom így aratja dús mezőin
alakjait, mit elvetett a mával.
Időkerék is elforog magában.
A kocka sem dobálja rab jövőit.

Ahogy vitát megold a bölcs professzor,
a lélek is keres esélyt a bűnben.
Adós se lop, ha gazdagabb ad egykor.

Elönt a könny, ha vágy falon tör össze.
Amint mezőt az áradás el-elmos,
a bűnök úgy nem oldhatók a könnyel.

II.

A bűnök úgy nem oldhatók a könnyel,
ahogy vacak magányt elolt a párlat.
Az álom is csak álruhát találhat.
A sapka is csak úgy telik, ha csörren.

A támasz is csak úgy erős a földben,
anyát is úgy növeszt a lány hasában,
erényt is úgy remél igás alázat,
amint a hang elül tunyán a csöndben.

Idő fogát harapja át a mámor.
Időtlen így kacag nyomán esőnek.
elássa bár eszét, de csak lapátol.

Aláborul hegy is gigász erőnek
Elázhat bő hajó, ha jő a zátony.
A részeg ócska mámorába görnyed

III.

A részeg ócska mámorába görnyed.
Elissza bús jövőit így az ember.
Agyában oly kuszán beszél a lelke,
feléli bús sugallatát a földnek

Elárvul a föld, elisszuk a zöldet.
Eláll a szomj, ha nincs tüdő a mellben.
Elidőzik a bús halál, ha lelket
ezrével írt. Ne bőgj, ha tán bezörget.

Elalszik úgy a fény is ám, ha álmos.
Azért világ is összedől, ha döntik.
Elfogyhat így az este még a lángos.

A gyilkos is leszúrja már a földit.
Egész korong e zajban oly magányos,
ahogy a gond a homloka redőin

IV.

Ahogy a gond a homloka redőin,
A bánat úgy hasít magányt ki halkan.
Igaz barát a gondolat, ha baj van,
Elitta már az Úr a szent erőit.

Azért te csak ne hagyd magad ledöfni!
Malac se hitt a késelő parasztban,
Elég is volt a húsa jó falatnak.
A szent igét az éhezés letörli.

Az állapot nem állomás a létben.
olyan csalás, mi tetteid felőrli.
Folyó sem áll vigyázban éj kezében.

Elátkozott a part, ahol elönti
a vad folyó az álmait erénynek.
Egy éjjelen kihuny talán a hő is.

V.

Egy éjjelen kihuny talán a hő is.
A szív nem él meg új szerelmet.
A hangja sem dobol vadul, ha kerget
a vér halált. Elizzhat így idő is.

A Nap bujább, ha nyári, mint ha őszi.
A szívem úgy ölelhet át egészen,
ahogy ma rend köréd bolyong a térben.
Az égi kód örök csodád megőrzi.

Ha Nap kihűl, sötétbe vész az ajkad.
A csillag is halálra ég gyönyörbe,
Felajz a kín, ha lángra gyújt a lázam.

A másnapom puhán ledől a földre.
Kiég a vágy, csak eldobott magány vagy.
Az esti fagy megőrzi majd a csöndet.

VI.

Az esti fagy megőrzi majd a csöndet,
alázatot ha eltöröl az ordas.
A hontalant sem éli túl a holnap.
A farkas így taposhat el, ha fölkel.

Ezért ne hullj a gőg elé betörve!
Magasztosan repüljön így a sóhaj,
A szájad is dalolja! Így a horda
meghajol, ha szarva már letörve.

Acélfa zár magába, lomb ruhája.
Vak fejsze csap ma oldalán a zöldbe.
Hazám, ha dől, halála kong utána.

Hazám, ha holt, ki érti majd a földben
e vers szavát, ha zengi ős dalára?
A kozmosz is fagyos madár a ködben.

VII.

A kozmosz is fagyos madár a ködben.
Ezer bogár elég egén, nem érzi.
Körötte csend, magába cseng, feléli
tüzét az ég, magában ég letörten.

A végtelen hazában él, kiöntve.
Galaktikus hitét izzón zenéli.
Vakítva száll a csóva, majd lehullik.
Az éj sötét kabátban áll fölöttem.

Az szabad csak, kit a szél nem dobálhat.
Az űr csak ül tüzes világ mezőin.
Okát saját varázsa így kiáltja.

Merev halál a jussa, hogy mezőit
az élet is a lényeként zabálja.
Elámulok hideg magány erőin.

VIII.

Elámulok hideg magány erőin.
A vasvonat sem áll meg ám akárhol.
Elindul, és elé nem áll a vámos.
Azért megáll, ha kéri ezt a többi.

Talán halál se képes őt legyőzni.
Vasalt az út, fut érvein, vaságon.
Az árva szív megérzi bús vagányon
a tépve szúrt sebek kihűlt időit.

Erénye sincs, kinek kihűlt a lelke.
Ki nem szeret, nem adhat az magára
barátja szánt kabátot ily hidegben.

A vasvilág hideg talányt talál csak.
Az áram se hull magától új mederbe.
Szabad rabod hiába csap falára.

IX.

Szabad rabod hiába csap falára
te rút, lezárt görényvilág lakatja!
Belakja mind a rettenet salakja
homályba fúlt szemépület-favárad.

Azért te csúf, elámulom csodádat.
Elég a lég, ha ritka lény beszívja.
Titok elold, ha tétjeim megittam.
A lényeg az, mi árnyadon megágyaz.

Ahogy hiún elül madár a csúcson,
A csöndben úgy vadászom én titokra.
Hiába, nem találom így a kulcsod.

Amint mesét darabba vág az óra,
hiába fáj, a múltad jár az úton.
Maláncaid maholnapot befognak.

X.

Maláncaid maholnapot befognak,
ahogy lovat sem enged el kantára.
Madárnak is van fészke így, ha fárad,
erőt begyűjt, a holnapot ledobja.

A kincseid ne dobjad el sarokba.
Behúz a tűz, az ég leszól, ha lágyan
a csend szavát ütöd dalod sorába.
felizzik így a láng, lehull a forma.

Csodát ne várj, ha félted már a rended.
Az égi út csodásan ég magában,
ily úthoz nem elég a rend fegyelme.

Magadra köpj, bolondra add ruhádat.
A konc nem ad, lehúz vak éj-mederbe.
A cellarács elissza mind a vágyat.

XI.

A cellarács elissza mind a vágyat.
Aláducolt vak életed nem érzi.
Ma vastagon bevágsz a dús kenyérbe,
De tegnap az napot dalolt a mába.

Az Én is így dalol saját szarában.
A balga nép elél saját kerékben.
Az Én a Lét, az Ő, az mi? Fenébe!
Ezernyi Én is így az úr a házban.

Egérke is magányra vágy, ha macska
egérkevár bejáratát szuszogja.
Szemünk mi is behunyjuk így a sajtban.

Ezért ne gyújtsd a máglyafád bolondra.
Fejébe búg saját-világ kalandja.
Az nem bolond csak úgy, akit leszólnak.

XII.

Az nem bolond csak úgy, akit leszólnak.
Az értelem se lát tovább az álmon.
Az inger így alussza át világom,
az áramát a tiszta víz lemossa.

A másolat magánvilág egója
elámul így a más-világ-csodákon.
Ahogy az ős tudás elél bokádon
előre néz, ne ess el így valóban.

Acél okos robotbogár nem érez.
Ahogy vidám fa-színözönt se láthat.
Ezért szeress tücsök-bogár zenéket.

Ezért ne bánts bolond csikót, ha lázad.
Ahogy haján a víg sugár feléled,
a bús lovas vad álmait vadássza.

XIII.

A bús lovas vad álmait vadássza.
Magányosan kering a hűs esőben.
A társa csak fagyos kacaj e ködben.
Idegbaját a jó barát se látja.

Folyókba hull a szomja is, ha fárad.
Az éhe sem találhat jó időre.
Az árnya már sötét tanyán ledőlne.
Ám álmait a kín nyomán kiássa.

Elönt a bú, ha vágyad el nem éred
Az életed felét dobod folyóba
a semmiért. A kábulat a béred

A tegnapot feledte így a holnap.
A hajnal is bevárja még az éjjet.
Ma látom én, a holnap is hajolhat.

XIV.

Ma látom én, a holnap is hajolhat.
Elámulok, ha látlak éj-madárka.
Te ringatott mezőim ős-kalásza.
Magányba fúl a szűk halál, bekorhad.

A kék sötét, az áradat, ha robban,
elindulok, követlek ám, homályba.
Magányos éj vadásza rád találhat.
Az érzet így leomlik majd halottan.

A kert is él, bogár is él, a vízben
a béka is, kacsák is, az eső is
elönt sovány mezőt, na és a csirke,

a csirke is magot keres, az ősi
vad életet, mely vér erén keringne.
Miképp az ég lemossa föld tetőit.

Mesterszonett:

Miképp az ég lemossa föld tetőit
A bűnök úgy nem oldhatók a könnyel
A részeg ócska mámorába görnyed
Ahogy a gond a homloka redőin

Egy éjjelen kihuny talán a hő is.
Az esti fagy megőrzi majd a csöndet.
A kozmosz is fagyos madár a ködben.
Elámulok hideg magány erőin.

Szabad rabod hiába csap falára,
maláncaid maholnapot befognak.
A cellarács elissza mind a vágyat.

Az nem bolond csak úgy, akit leszólnak.
A bús lovas vad álmait vadássza,
Ma látom én, a holnap is hajolhat.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.