A türelem roncsain

Kopott darabként én a partra tévedek,
egy elfáradt sohaj, minek nincs semmi dolga:
s szemem ködével mély víz-habra révedek,
s letépem csendesen, rászáradó, a gyolcsba
beszőtt, véres kezet tükör-habokba ejtve,
mérges a víz s a csönd – olajfolt lenn a lelkem.

És ennél jobb helyet nem is találhatok,
magányosnál vadabb magányba zár a földje:
fagyott az űr, veszett; s a jégben láthatom
a képzelt arcodat fektetni most az ölbe.
S látom haladva int a mély folyó, a vándor,
s a parton kinn az ujj már csak napokba’ számol.

A súlyával köti az emlékezetet
a tompa tél-hideg, dermesztő jégsugár:
mindent lefest, kitár a csipke s részletet
feltárva bomlik és feloldódik homály.
S tompán puffan a jég, fehér, fájó arany,
s a dér-talapzatú hídról hull le szavam.

Már nem terem egész, vagy több nekem a jégnél,
lassú a torzulás, de biztosan hasít.
Nincs édesebb gyümölcs, fáradtabb könny a vérnél:
szívembe tornyosul, sóhajtva felszakít
a jégtáblák arany, szivárvány-köd-varázsa
és ködfátyolba lép, lebben szívem a lázba:

habzok, fetrengek és vonaglok itt, e tájon
s ellep, magába szív a rémes inga-álom:
hogy itt vagy még velem s érintem arcodat
és minden tévedés egy sűrű karcolat,
amely most ott hasad a belsőmnek ködében,
lenn régen csüngve vágy és fájdalom körében.

De mintha folyna még: valami létre tör:
a vízben ringva lét s utolsó vágyai.
Az olvadás, a csend: az ős-hideg remél
s formákra bomlanak a meddő álmai:
hőn sírnak hozzám és remegnek lent a táblák,
mentsváruk kinn a vér, reményük szívbe zárják.

A legvégső határ ez: türelmem műhelye
és nem mentheti fel magány és feledés:
mert a jelen belém mar, s jövőmnek tűhegye
hasítva, szúrva ver örök-dér-szenvedést,
és mégis eljövök a part ködébe zártan,
hogy magamat tükör-habjaiból kiássam.

S nincs jobb dolog a Földön, mint itt a parton állni
s várni magányom és türelmem roncsain!
buzdít a csonka testen és megtanítja várni:
varázs-fagy-Duna mélye, utolsó álmaim,
s számot vetni magammal, esetleg köd szavával:
a jéggel békülök, és lenn a másvilággal.

S bizony berántanak, hogyha megengedem
és elsodorna tajték a messzi tengerig:
Gubbasztanék a jégen s rajtuk pihenhetek,
és mindegy, hogy az éjjen vagy hamvas reggelig
törném magamba zárva vagy őket fojtva tán:
mert nincs nyugtom a parton, sem jegek folyamán.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Kötetben: Halálba menõ (Budapest, 2005)
Kiadó: Alterra