vers a vándorló angolnáról

A folyó nem felejti a tisztaságod.

Kavicsszemcséktől simára sikálva bőröd.

Tehozzád dörzsölődik a meder aljára gyűrődött homok,

partok közelében a kőzúzalék, ahogy illansz el magányosan.

Kőgátak, ruganyok, fájós gyökerüket áztató ártéri fák

szívósra duzzadt lábai között.

Ám lopva, üveghangokat csal elő tested üregeiből

a felcsapó hullám, vagy egy ág ha hozzád verődik.

És egyszer eljön érted, az utadat állja

mint tíz emeletnyi vízfal : az ösztön.

És el kell hagynod érte,az áttetsző, üvegszerű létet,

és valaki ugyanúgy elhagyja teérted

tőled fényévnyire távol.

Bőröd alatti kis kapszulákba zárod

az idő garanulátum göböcskéit.

Addigra ezüstre marják fel hátadat az álmok,

s az a sáv pikkelyeid között, majd bírja cipelni a holdat.

ezt a házsártos útipoggyászt.

Ha majd a nagy víz felszínén lebegsz

rá kell bíznod mindent a csillagokra.

Ők vezetnek addig, hol a folyó a tengerbe ömlik át.

És még onnan is  pokoli hosszú utat kell megtenned a célig,

Mert szép szomorú titkodat

a Bermuda Háromszög rejti.

Örökös némaságban, hétezer méter mélyen

a tengerszint alatt,

hol a krétai idők óta vár terád egy alga benőtte kő.

Körülötte táncol ezüsthátú párod.

Elég meglátnod őt,

hogy génjeidben felrobbanjanak

a kis korallpiros ernyők.










Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.