Előttem andalog.Bukdácsol.

Fején tapló, bal kezében egy ezüst rádió.Bömbölteti.

Kiszökött az intézetből, magában beszél.

– Hogy tetszik lenni? Kellemes Húsvétot! – így.

Testét torzító betegségek.

Látom hátulról a labilis mozgáson. Pipaszár láb, barna nadrág.

Az arc is méla. A szemnek nincs csillanása.

Néz, de nem tudod, hová. Udvarias és skizofrén, ő mesélte.

Ember. Beteg. Kapaszkodik a szavakba.

A kisboltba majdnem beesik.

Piát akar. Gazsi megkönyörül rajta. Reszket a keze, remeg a teste.

Kataton hangon előre-hátra billegve beszél.

Milliomos.

Jegecskét tenyészt,kell a pénz.

A kávé ötven forint. Nincs ötven forintja. Felvizezik neki.

Elvették a millióit. Svájcba szöktek vele. Kémek.

Szeretőm van. Ennél a mondatnál meghökkenek.

Lágy az arc.

– Menj! Kint igyál a fenyő mögött! – ordít rá a boltos.

Már zavarja.

– Megyek, Gazsi bácsi.

Gazsi bácsi a huszonévével sóhajt.

– Hogy aztán bepisáljon nekem. Ide.

A pénze, az bezzeg kellett. Ápoló jön érte.

– Gyere, be kell venni a gyógyszert.

– Kimehetek Svájcba?

– Ki, ki na menj!

A főorvos itt van.

Kellek én is. Épp kéznél vagyok.

Most fontos. Cipeli a táskám.

A múltkor kilógott lopott biciklivel.

Mesélt a gombákról és pitypangot fújt dél felé.

Mi lehet a taplóval, amit a fején hordott?

Mi van a szeretőjével?

Nem viszik haza.

A temető sarkába hantolják. A kereszten nincs név.

Feltámadás.

Bolond.

Nem is élt.

Nem tudom a nevét.