Fotózni indultam. Az egerészölyv ott ült a kanyarban álló kiszáradt fán. Már három napja ott van, ahol én. Kettőnk között cinkosság, egymásra csodálkozás. Tegnap azt mondtam neki: szép vagy. Hátat fordít, nem fél tőlem. Senki nem értené, miért nem fotózlak le, te nagy madár. Élőnek akarlak érezni, nem egy képen merengeni. Az veszne el akkor, ami a legfontosabb: a lélek. Elliben köröz még párat, a horgásztótól visszarepül.

Fúj a szél. Szeretem a május végi szelet. Ilyenkor kékebb a víz, a nád között fények táncolnak. Tunya napon minden szunnyad. Minden fa, még a víz is. Csak a békák kuruttya töri meg a csendet. Minden nap végigfutom a tó ezerszer ismert részeit. Csend van bennem ilyenkor.

A két gyökerű fa a tófarok magányában pihen a sekély vízben. Néha a fény bohókásan meglebbenti a leveleit. Szép a fa, élőbb, mint a többi. Méltóságteljes.

Odébb Zoli, lassan megyek, ám észrevesz. „Találkoztam valami állattal, nézd meg, mi ez! Ollói vannak, rák, mi lenne? Bébirák?” Zoli nevet: „Az ki nem jön a vízből!” Hasalok a fűben, fotózom a nem tudom mit. Cserebogár. Zoli visszateszi a nád alá.

Útközben felteszem a mobilomra az egzotikus rovar képét. Kérdezem az embereket: „Mi ez az állatka?” Egy nő felel: „Ez bizony lótetű.” Lótücsök, a „ganéból” – nevet valaki…

Hazafelé indulok. A napot felhő takarja, fotózom. Belegázolok a kalászokba, futok. Elfekszem. Szeretem, ha felettem millió kalász susog. Szélfútta kalász, ezernyi. Puha, még zöldessárga. Van, aki nem feküdne bele a búzába… Kemény, és nem csíp. A kalászoknak meg kell érniük, mint a férfiaknak. Pont úgy: keményre, néhol pereg a búzaszem, mag pergése június havában.

Sosem vagyok egyedül. Elmém üres, reggel már a zöldet várom. „Ne félj,” mondja a felettünk élő. Mosolygok. András tudná, mire gondolok. Belefeküdne a hajló, szép búzába? A fény nem hagy el téged. Végigkísér az életen. Érzem, nem vagyok egyedül. Van velem valaki.

Viktor mesélte, hogy álmodott: virág egy ház sarkában. Tudta, hogy virág. Várta az esőt, várta a szél szárítását, várta a napot… aztán lassan elaludt. Szeretem Viktor korszakait. Gyanítom, ringatja magát, mint én. Futunk a valóság elől. Néha csillagokról, az Univerzumról mesél. Talán csak én hallgatom a növényemet, aki az autoimmun miatt éjszakai üzemmódra vált. Ha 30 fok lenne, gutaütést kapna. „Apád nem tud segíteni? Hiszen orvos! Miért ne lehetnél virág? Képzeld el, hogy csiklandoz egy poszméh!”

Csenddekkel bástyázom magam körbe, a külvilág absztrakciói ellen. Néha nem hallom, mit mondanak. Lemerülök mélyen önmagamba. A madáretető fiókákkal van teli. Kihallgatom csipogásukat. Rozsdafarkú család. A tojó vígan mászkál két macskám, Cilu és Lölő között. Rozsdafarkú madár eszik a macskatápból, iszik a vízből. Hagyják. Az esőáztatta muskátlik közül hordta a sarat a fészekbe. Nem tudtam, mik azok a lyukak a muskátlijaimban.

Tőmondatok ezek, őszinték, nem élesek. Lágyak, merengők. Puhák, mint Zsuzsa, könyvtáros barátnőm a kisvárosból. Meghalt. Nem bírta a lélegeztetőgépen. Hogy hiányzol, Zsuzsa… Néha csak úgy elutaztam hozzád. Hosszú fekete haj, jade zöld szemek, ideges ujjadon lapis lazuli gyűrű. A békebeli családregényeket szeretted. Egy könyv fogott ki rajtad: Száz év magány.

Emlék már, amit mondtam ekkor: Marquez kiszállt a kocsiból, és észrevett egy falut, ahol esik az eső, ahol Remediost követi minden férfi, az örök nőt. És malacfarkú gyermekek születnek. Földevők…

Ez nem a te világod volt. Az időt is érhetik zökkenők, darabokra törhet, és otthagyhatja egy szobában valamelyik örök szilánkját. Már nem hajolsz könyvek lapjai fölé. Ovális, komoly arcodon nem fut le könny.

Az Őzet olvasom este Szabó Magdától. Holnapután jön a hőség. Remélem szelet is hoz, éjjel esőt, harmatot. Veszek egy kék ruhát, kinéztem magamnak. Illik hozzám. Puhakék.