Hajózni nem kell félnetek

a régi időkben az emberek fákat ültettek fiaikkal
gondolva arra ha majd megnőnek deszka lesz belőlük
s gondos kezekkel feldolgozva hajóvá érik a terv

és íme így is lett szorgosan kopogtak a kalapácsok
hajlott a fűrész kézbe simult a baltanyél szépen
egy akarattal dolgozott mester és tanítvány apa és fiú

ránézni is jó volt a fa forgácsa lélekmelegítő tüzet adott
megpihentek néha az alkotók és szemeikkel bearanyozták
a hajó gyalult fedélzetét árbócait de még a vitorláit is

aranyidők mondták örömmel nem ismerték akkor még
a szüntelen feléjük tartó  rettegést hozó sötét semmi erejét
Napot láttak csillagot és szemeik ragyogtak a szikrázó fényben

boroskupáikkal elűzték a borongó fellegeket ha voltak egyáltalán
szakállukon ezüstösen fénylett az áldozati állatok finom zsírja
elnehezültek a testek és a gondolatok is végre megnyugodtak

hét napi  ünneplés után lehiggadt a tivornya heve végül
s ahogy illik munka után néztek ismét bepakoltak a hajóba
mindent mit értékesnek tartottak életben maradásukhoz

zsákokban búzát és zabot ponyvában szénát abrakot
ládákban elálló zöldségeket hordókban testes borokat
erszényeikben tiszta vetőmagokat az új honfoglaláshoz

feleségeket gyerekeket és nagyszülőket az állatokat külön
de volt néhány balgatag aki hiábavalóságokkal pakolta tele
szőrtarisznyáját könyveket meg tollat papírokat tett el a lütyő

gondolva az út alatt szelleme éhségének csillapítására
ám társai kinevették sőt megtiltották neki a plusz súly miatt
végül is hajlott a szóra emberünk  s kidobálta rakományát

hiszen ha baj van nem a könyvek kellenek hanem az erős kéz
filoszok helyett a nyers és brutális naturalizmus nyer ilyenkor
és asszony nem marad mag nélkül aki férfi gondoskodik róla

hiszen túlélni csak így lehet így tanulta eddig mindenki őseitől
hová meneküljenek Istenem mondd ó hová merre vigye őket hajójuk
a tengeren merre vigyék családjukat s kevéske vagyonukat

nem tudta egyikük sem ki vagy mi elől de menekültek szaporán
hátrahagyva ártó gondolataikat rosszabbik énjük emlékével együtt
hátrahagyva a mindennapok unalomig ismert egyhangúságát


(coda)

Ilyen az ember: menekül sorsa elől, nem elégedett, mindig hajóra vágy’,
ámde nyugalmát sem itt, sem ott meg nem lelheti:
mert nem érdemel kegyelmet az aki maga nem kegyelmez másnak

sem másnak sem önmagának






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2026-01-15 08:58:32
Utolsó módosítás ideje: 2026-01-15 08:58:32