Tizenkilenc sor egy arnóti kertbe
Fecske Csabának
(1)
Az élet kohó volt, forrt
benne a vér, a vérben izzóan
fénylett a vas, de a vasban már
a kezdetektől készülődött a rozsda.
Mára már mindent elborítana, ha
a versek köszörűkövén a világ
nem csiszolódna mindig újra.
(2)
Csak addig szeretnék még maradni,
míg nyelvemtől-számtól elkopik
a kanál, míg minden lepedő
elvásik alattam, de látom,
a régi öregek hogy néznek,
és figyelmük röntgenében
derengenek a csontjaim.
Könyörülj meg rajtam
szivárvány, nyiss kaput,
rajta szépen bújhassak át,
amikor lélegzésemtől
elbúcsúzik a világ.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Publikálva: Agria, 2024. ősz
Feltöltés ideje: 2024-10-16 20:44:27
Utolsó módosítás ideje: 2024-10-16 20:44:27
