Ábrándok bárdja

Tudok-e úgy dalolni az igaz
szeretetről valaha, ahogy azt te
merengő akkordjaid igájába fogtad?
Taníthatok-e annyi bölcset s szépet
énekemmel, ahogy azt álmaid ködén
túli muzsikáddal nekünk elmondtad?
Írnék tovább, de régi kockás füzetemben
egyre inkább szaporodnak a szarvashibák,
és így harminc felé már én is érzem:
olvad az idő, mint a halvány jégvirág.

Bármi, amit lepengetnék, mind üres,
barbár, mintha zeném odvába rakott
volna fészket valamiféle hollószárnyú átok.
Egyedül maradtam harcommal, mert bár te
azt hirdetted mindig, azért vannak a jóbarátok,
mindannyian hátat fordítottak immár nekem
s akármelyikükre gondolok, mindannyian már
csak kétarcú, kétszínű, rideg, idegen emberek.
Legalább méltó befejezést kaphatnék, mielőtt
elpattan az utolsó húr s innen végleg elmegyek.

Mint lyukas korsóból, folyik ki
keblemből, majd megalvadt tejjé
dermed bennem a rokkant türelem,
miközben nyirkos börtönfalak verik
vissza nótáimat, azokat a távoli, szabad
pusztáknak bármilyen harsányan üzenem,
mert többé már nem a lelkem, hanem
bénult agyam gyúrja nagy egésszé
a porszemként szálló sejtelmeket.
Kell, hogy várj – zengenéd nekem,
mígnem felfedezném magamban talán
én is újra a tiszta, romlatlan gyermeket.

Leszek-e még olyan bátor újra, mint te voltál,
hogy adjak, ha mindenkinek nem is, legalább
egy valakinek egy darabot a szívemből örökbe,
vagy egész életemet fogom csak tovább két marokkal
szórni füstös kocsmákban újabb és újabb körökre,
és olyan leszek, mint az elhagyott rózsakert,
amelyet már a bomlasztó gyom rég benőtt,
az ingoványra épült létben kalimpálva
ahelyett, hogy másoknak adnék erőt?

Meddig élhetek még én így,
hogy a célt látom, de az irányt nem?
Napjaimban csak egy pusztító háború
utáni, értelmetlen status quo áll fenn,
habár tudom, okosnak kellene lennem,
hiszen a vagyon, amit esténként el-eljátszom,
a lázas ifjúsággal együtt majd egyszer véget ér,
és ujjaim közt a perc-por, mi az űrbe libben
szét, már magam sem tudom, mennyit ér.

Nyomorult bujdosóként, aki
a kinti zajok elől már csak az otthon
fullasztó ölében találja a nyugalmat,
te is bezárkóztál-e hogy később, akár
Petrica Kerempuh, az utcákon mégis
lantoddal bíráld a hangtalan hatalmat,
még akkor is, ha nélküled megy a vonat
tovább, és az állomáson senki sem vár rád,
és úgy hajítanak a tenger fenekére,
mint egy kalózhajóról másodszorra
is ellopott, már üres kincsesládát?

Miért félek az újtól, mi jót hozhat,
és miért kapaszkodom bitófa köteleként,
Péter, démonaim hosszú, villás farkába?
Érezted-e te is néha, hogy hiába vesznek
körül oly sokan, még mindig mint falevél
a dombtetőn, magányos maradtál és árva
és megszokásból, hogy úgyis van
valami mindig, ami rád feni fogát
irigyen és a sötét mélybe húz,
felcsendült-e benned is a vidám,
nyári beat-slágerek között azért
olykor az ágról szakadt, méla blues?

Csak úgy, ahogy te: egyszerűen, tét nélkül
és örömből szólni, nem törődve mindenféle
görcsös, megszállott, hírhajhász versenyekkel
tudok-e még én is, amíg együtt kell élnem a bőröm
alá durván benyomkodott rozsdás vasszegekkel...?
Hiszen neked is fájt annyi sebhely, a te kezedben
mégsem némult meg sohasem a hűséges dobgitár.
Emlékeznék rá, ki lehettem volna, ki lettem végül
s voltam, de ami elmúlt, soha nem jön vissza már.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2024-09-11 09:03:22
Utolsó módosítás ideje: 2024-09-11 09:03:22