Ocsovai Ferenc : Ábrándok bárdja

Folytatódnak a Dokk-estek?...

 
2841 szerző 39084 verse
dokk.hu irodalmi kikötő :: alapítva 2000-ben
Bejelentkezés
KIEMELT AJÁNLATUNK

Vajdics Anikó
  Takarodó
Új maradandokkok

Albert Zsolt: Világosság nyolc napig*
Albert Zsolt: A Nap feltámasztása
Péter Béla: A végső út kezdete
Szilasi Katalin: A nem várt
Gyurcsi - Zalán György: blekenvájt
Serfőző Attila: Ébredés
Serfőző Attila: Éjfél után
Ötvös Németh Edit: Amikor elszakad
Duma György: A vándor batyuja
Siska Péter: Archívum
FRISS FÓRUMOK

Mórotz Krisztina 2 órája
Metz Olga Sára 3 órája
Bátai Tibor 4 órája
Nagyító 5 órája
DOKK_FAQ 11 órája
Kosztolányi Mária 1 napja
Serfőző Attila 1 napja
Szakállas Zsolt 1 napja
Tímea Lantos 1 napja
Fűri Mária 1 napja
Tamási József 1 napja
Tóth Gabriella 1 napja
Karaffa Gyula 1 napja
Tóth János Janus 2 napja
Farkas György 2 napja
Szőke Imre 2 napja
Péter Béla 3 napja
V. Szabó Mátyás 3 napja
Geréb János 3 napja
Pálóczi Antal 4 napja
FRISS NAPLÓK

 az univerzum szélén 2 órája
Bátai Tibor 4 órája
Metz-Művek 10 órája
Gyurcsi 12 órája
A vádlottak padján 13 órája
Hetedíziglen 18 órája
Baltazar 19 órája
Bara 1 napja
Sin 1 napja
az utolsó alma 1 napja
nélküled 1 napja
négysorosok 1 napja
PÁLÓCZI: BRÜSSZELI CSIPKE 1 napja
Nyakas 2 napja
Oswald Chesterfield Cobblepot 3 napja
BECENÉV LEFOGLALÁSA
VERSKERESő

Részlet a versből:
SZERZőKERESő

Szerző névrészletre:
FÓRUMKERESő

Szövegrészlet:
FOTÓK

Ocsovai Ferenc
Ábrándok bárdja

Tudok-e úgy dalolni az igaz
szeretetről valaha, ahogy azt te
merengő akkordjaid igájába fogtad?
Taníthatok-e annyi bölcset s szépet
énekemmel, ahogy azt álmaid ködén
túli muzsikáddal nekünk elmondtad?
Írnék tovább, de régi kockás füzetemben
egyre inkább szaporodnak a szarvashibák,
és így harminc felé már én is érzem:
olvad az idő, mint a halvány jégvirág.

Bármi, amit lepengetnék, mind üres,
barbár, mintha zeném odvába rakott
volna fészket valamiféle hollószárnyú átok.
Egyedül maradtam harcommal, mert bár te
azt hirdetted mindig, azért vannak a jóbarátok,
mindannyian hátat fordítottak immár nekem
s akármelyikükre gondolok, mindannyian már
csak kétarcú, kétszínű, rideg, idegen emberek.
Legalább méltó befejezést kaphatnék, mielőtt
elpattan az utolsó húr s innen végleg elmegyek.

Mint lyukas korsóból, folyik ki
keblemből, majd megalvadt tejjé
dermed bennem a rokkant türelem,
miközben nyirkos börtönfalak verik
vissza nótáimat, azokat a távoli, szabad
pusztáknak bármilyen harsányan üzenem,
mert többé már nem a lelkem, hanem
bénult agyam gyúrja nagy egésszé
a porszemként szálló sejtelmeket.
Kell, hogy várj – zengenéd nekem,
mígnem felfedezném magamban talán
én is újra a tiszta, romlatlan gyermeket.

Leszek-e még olyan bátor újra, mint te voltál,
hogy adjak, ha mindenkinek nem is, legalább
egy valakinek egy darabot a szívemből örökbe,
vagy egész életemet fogom csak tovább két marokkal
szórni füstös kocsmákban újabb és újabb körökre,
és olyan leszek, mint az elhagyott rózsakert,
amelyet már a bomlasztó gyom rég benőtt,
az ingoványra épült létben kalimpálva
ahelyett, hogy másoknak adnék erőt?

Meddig élhetek még én így,
hogy a célt látom, de az irányt nem?
Napjaimban csak egy pusztító háború
utáni, értelmetlen status quo áll fenn,
habár tudom, okosnak kellene lennem,
hiszen a vagyon, amit esténként el-eljátszom,
a lázas ifjúsággal együtt majd egyszer véget ér,
és ujjaim közt a perc-por, mi az űrbe libben
szét, már magam sem tudom, mennyit ér.

Nyomorult bujdosóként, aki
a kinti zajok elől már csak az otthon
fullasztó ölében találja a nyugalmat,
te is bezárkóztál-e hogy később, akár
Petrica Kerempuh, az utcákon mégis
lantoddal bíráld a hangtalan hatalmat,
még akkor is, ha nélküled megy a vonat
tovább, és az állomáson senki sem vár rád,
és úgy hajítanak a tenger fenekére,
mint egy kalózhajóról másodszorra
is ellopott, már üres kincsesládát?

Miért félek az újtól, mi jót hozhat,
és miért kapaszkodom bitófa köteleként,
Péter, démonaim hosszú, villás farkába?
Érezted-e te is néha, hogy hiába vesznek
körül oly sokan, még mindig mint falevél
a dombtetőn, magányos maradtál és árva
és megszokásból, hogy úgyis van
valami mindig, ami rád feni fogát
irigyen és a sötét mélybe húz,
felcsendült-e benned is a vidám,
nyári beat-slágerek között azért
olykor az ágról szakadt, méla blues?

Csak úgy, ahogy te: egyszerűen, tét nélkül
és örömből szólni, nem törődve mindenféle
görcsös, megszállott, hírhajhász versenyekkel
tudok-e még én is, amíg együtt kell élnem a bőröm
alá durván benyomkodott rozsdás vasszegekkel...?
Hiszen neked is fájt annyi sebhely, a te kezedben
mégsem némult meg sohasem a hűséges dobgitár.
Emlékeznék rá, ki lehettem volna, ki lettem végül
s voltam, de ami elmúlt, soha nem jön vissza már.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2024-09-11 09:03:22
Utolsó módosítás ideje: 2024-09-11 09:03:22


Kedvenc versek

Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
Mások kedvenc versei

2025-06-02 18:30 Jók
2024-05-30 08:23 l
2024-01-06 21:31 Sokadik
2023-07-15 16:45 Kosztolányi M. szerint
2023-07-10 12:57 Genovéva ajánlása
2022-10-13 10:07 lilis
2022-05-13 09:03 lili
2021-11-05 08:42 lista
2020-11-27 16:47 Kedvenc verseim
2020-09-25 22:55 furim
ÚJDONSÁGOK a dokkon

2025-06-21 00:56   új fórumbejegyzés: Mórotz Krisztina
2025-06-21 00:08   Napló: az univerzum szélén
2025-06-20 23:49   új fórumbejegyzés: Mórotz Krisztina
2025-06-20 23:29   új fórumbejegyzés: Metz Olga Sára
2025-06-20 23:21       ÚJ bírálandokk-VERS: Geréb János Gyermekded ének
2025-06-20 23:03   Napló: Bátai Tibor
2025-06-20 22:51   új fórumbejegyzés: Metz Olga Sára
2025-06-20 22:21   új fórumbejegyzés: Bátai Tibor
2025-06-20 22:11   új fórumbejegyzés: Bátai Tibor
2025-06-20 22:03   új fórumbejegyzés: Bátai Tibor