Énekek énnékem

Én nem az alkotásban, az írásban, hanem a szeretetben éreztem meg először ISTENT, s vele a teremtést magát. Úgy, mint a jelen történéseit. Aminek tudatosan, vagy tudattalanul vagyunk a részesei.
De hogy folyton-folyvást részesei vagyunk, a biztos.
A verseinket a teremtés részeként írjuk, így leszünk általuk Isten legkisebb harmonikusa.
Vagy mondhatnám magunkat metaforának is.


Csak hagyom, hogy vezesse ujjaim,
vezesse szívemet
az isteni lelkület.
Írom ezt A Tanár úr legutóbbi Spanyolnátha cikkére válaszolva, magamnak.
Mert az írás tanulása után, már Istent és magamat is tanulom.
Egyelőre csak visszaközelíteni próbálok mindkettőhöz, mint ahogy keresni szoktam elveszettnek hitt dolgokat.
Ott, ahol utoljára láttam vagy találkoztam vele.
Mi, emberek, nem istenek vagyunk-e, vagy az isteni teremtés passzív elszenvedői.  Az ember gyermeke is ember.
De ember teremti-e az embert?
Anyánké, apánké leszünk-e, mikor  megfoganunk?
Anyáink felelősséget hárító Máriák.
Apáink befolyásolható Józsefek.
Csak Isten tökéletes. Mi lecsúszott isten-gyermekek, testben, térben és időben létezünk - szándékosan nem írom, hogy élünk - ilyetén  nem vagyunk, nem is lehetünk tökéletesek.
A hazugság vírusa elszaporodott bennünk, s romlandóvá tett.  Előbb vagy utóbb történnie kellett  valaminek, ami kiszakított bennünket Isten kegyelméből, hogy aki akar, visszavágyhasson oda. És, ha közel kerülünk Istenhez, vagy megcsap bennünket a tökéletesség  és a legyőzhetetlenség szele,
vagy egy porszem, jelentéktelen kicsinysége
fészkel be szívünkbe, s rögtön meg van a baj.

Tanúsíthatom ezt, mert velem megtörtént, s túl erőteljes volt és túl sokáig tartott ahhoz, hogy feledhetném, hogy figyelmen kívül hagyhatnám, vagy hallgatni  tudnék róla. Sőt, kötelességemnek érzem beszélni erről.
Ezért kapcsolódott össze Isten jelenléte az írással az életemben.
Ez az élmény volt az, amit anyukám nem tudott megadni nekem, és halála elött vallotta be, sajnálta, hogy nem tudott.
Mert ő nekem istenfélelmet szeretett volna átadni, mint amit vesszővel vertek papok gyermekek tenyerecskéibe, körmöcskéibe, s nem Isten szeretetét továbbították kis fejek gyöngéd simogatásaként, amit így anyukám is alig érezhetett. Isten tudja, miért. Talán mert félárvaként fél gondviselést kapott, ezért kellett a sorsát a maga kezébe vennie.
S ehhez szegődött társul Apukámhoz.
Én mint gyermekük kudarcot vallottam.
Mint feleség kudarcot vallottam, mint népművelő kudarcot vallottam, mint vállalkozó kudarcot vallottam, mint anya kudarcot vallottam, mint nagyszülő kudarcot vallok.
Mint szerető kudarcot vallottam.
Mint író, mint költő, mint ember, kudarcot vallottam.
Nagyon nagy szükségem van hát Isten kegyelmére.
És most kapar a torkom, nem tudok aludni, ég és száraz a szemem, mert nem tudok sírni sem, de ha mégis elaludnék nagy nehezen, úgy horkolnék, mint akiben még nagyon sok mondanivaló maradt.

Ez csupán egy tartalomjegyzék.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2024-04-13 00:08:58
Utolsó módosítás ideje: 2024-04-13 00:08:58