Út a véges végtelenben

  Kihalt, néma táj, kiszáradt tenger,
  mindenütt homokot kavar a szél.
  A forróság rögöket morzsol szét,
  ölelkező sziklákra omlik az ég.
  Alatta rég bolyong egy hontalan szegény.
  Nagy útra indult: megkeresni a reményt.
  Bejárta már érte a föld sok szegletét,
  de hiábavaló volt minden lépte,
  révbe eddig sehol sem ért.
  Sors-koptatta idővel a vállán
  testét  gyilkos hőség hajtja.
  Fejében egyre kattog:
  ne állj meg, menj tovább!
  Feladni még nem akarja.
  Hallja a hangot:
  csak menj, menj, több kell!
  Ennyi nem elég!
  S ő húzza maga után
  élete összes semmijét.

  Hallja a hangot:
  csak menj, menj, több kell!
  Még ez nem elég.
  S ő kínnal keresi
  otthonát, a vesztett reményt.

  De víz nélkül hová tartasz?
  Merre mégy te, szegény?
  A kanyonban nem vár egy hűs csepp,
  csak két száraz öreg fa
  eseng esőért az ég felé.
  De víz nélkül hová tartasz?
  Merre mégy te szegény?
  A kanyonban nem vár egy hűs csepp,
  s a két száraz öreg fa is
  hiába fordul esőért az ég felé.

  Kiszárad torka,
  panasza csontjába ég.
  Homokba markol
  elcsigázottan a kéz.
  Víz nélkül a hon szívében
  csak űr marad.
  Megroggyant térddel
  földre zuhanva
  imára fakad.

  De víz nélkül hová tartasz?
  Merre mégy te, szegény?

  Már nem megy  tovább.
  Számára  az út itt véget ért.
  Mire a kanyon ébred,
  az enyhe szél
  arcára teríti lepelnek
  a  haldokló reményt.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2023-05-16 10:11:03
Utolsó módosítás ideje: 2023-05-22 12:42:55