Vecsés, 1985, nyár

Mindennap elindulunk a határba
B. Viktor nevű barátommal.
Ott sűrűn nő a nád, és elég párás.
Utakat taposunk a nádban egészen a fákig,
amelyek az ingovány közepén állnak.
Vág a nád, de mi mindennap kimegyünk,
végig a földúton, ki odáig,
majd ösvényeinken gyalogolunk a fákig,
és felmászunk rájuk.
Onnan fentről szinte mindent látunk.
Látjuk Vecsést, és a határt.
Ha éppen nem mászuk fára,
még távolabi utakat próbáluk taposni,
mert van még arra egy legnagyobb fa,
de van egy pont is, egy változó hely,
hol közelebb, hol messzebb,
ahol már annyira süpped a föld,
hogy tovább nem merhetünk menni.
A legtöbbet arról a helyről beszélünk,
és rémítgetjük egymást, mi lehet azon
túl. Csak tíz év múlva mentem vissza
arra a helyre egy másik, későbbi barátommal,
akkor már kivágták a fákat, és a nádast beszántották.
Nem tudtam megmutatni, hol van az
ösvényünk, és hol van az a pont,
aminél tovább sohasem jutottunk,
és kétségtelenül kideríthetetlen,
mi jön utána.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Kötetben: A liliom paradigma (Budapest, 2002)
Kiadó: JAK-Kijárat