Mozdulatlanul

A titokzatos repkény és a kőtörő fű
szétmorzsolják
a magam köré emelt falat.
Félek a köddel borított kertek
hívogató mélységétől.
A színek, a formák ölnek:
nincs menedék.

Ha beszélek,
megvetemedik a föld.
Ha szólnak hozzám,
mintha rozsdás vasak,
csorba szögek súrlódnának.
Ismeretlen maradnék
a kövek emlékezetében.

Nem mozdulok hát:
székem karfája kivirágzik,
görcsbe rándul a szépség,
és már nem látom
e börtön rácsait.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2021-05-18 18:33:01
Utolsó módosítás ideje: 2021-05-18 18:33:01