Nulladik nap

Az álom hagymázas, a mocsár miazmás.
Hát legyen, megszoktam már.
Ám lelkem szittyósainak
holtvizét igyekszem lecsapolni,
és abból a szokásból nem engedek,
hogy naponta újraolvasom az
Alekszandr Szolzsenyicin egy napját.
Van benne két sajtóhiba. Az egyiket
mindig megtalálom, a másikat soha.
Reggelente a meddőhányó és
a bányató között futok fehér cipőben.
Nehéz árnyékom belemélyed a földbe,
hullámot gyűr a víz színére. A semmi
gyárának kéményei füstöt nem ontanak,
de bódítják a levegőt a romlás virágai.
Egy provincia perifériáján vagyunk, tudom,
de milyen lehet most Ojmjakonban?
Ott sosincsenek fesztiválok?
Egyetlen világsztár se érkezik helikopteren,
hogy aztán medvebundában énekeljen
a szabadtéri színpadon?
Meghallgatnám, és rajonganék érte.
Míg élek, minden nap emlegetném,
hogy itt volt, de csak név nélkül,
mert az soha többé nem jutna eszembe.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: ESŐ, 2020. tél
Feltöltés ideje: 2020-12-27 17:36:58
Utolsó módosítás ideje: 2020-12-27 17:36:58