Oszlopos Simeon (jav.)

Látom, hogy terít füvet, virágot
alátok a rét.
Kócos falombok hajolnak árnyékot
adva a fejetek fölé.
Az áldásnak hitt eső
a megtisztulás, az élet is lehetne.
De ti befogjátok az égi madarakat
könnyű lepkehálóval,
mintha játék lenne az egész.
Pedig gyilkos vizeitekből
bűzlő haltetemek buknak elő,
szemükre merevedve
az ártatlan áldozatok kíváncsisága:
miért?
Az irányt vesztett vadak riadtan
téblábolnak a pöfögő autók közt
a flaszteron,
mert erdők helyett csonka
fatuskók őrzik
a sikoltó láncfűrész nyomát.

De egy nap majd hatalmas szárnyat
bont a madárijesztő,
és vijjogni kezd,
a gyáva oroszlán körmöt-fogat
köszörül,
s a jámbor bádogember szeme
vörösen izzik, és forog,
mikor egy-kettő-egy
felétek lépdel.

Ti meg nyíva menekültök majd
oszlopom köré,
de már távol leszek akkor,
fenn, húsz méter magasban.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Liget, 2019. 09.
Feltöltés ideje: 2020-01-13 13:06:02
Utolsó módosítás ideje: 2020-01-13 13:06:02